Caruso

„Cherubini mint klasszikus mester és új, egyéni út kialakítója, örökké ragyogni fog a művészet történetében. Komoly, gyakran a sötét töprengésig az; mindig a legélesebben jellemző eszközt választja, ennélfogva ragyogóan színgazdag. Óriás az átfogó gondolatban és az egyes részletekben… néha szaggatottan, odavetett ötletekkel dolgozik, de az alapeszmében mindig összefüggő” – állapította meg igen találóan a kortárs Carl Maria von Weber, aki nemcsak sikeres komponista volt, hanem gyakorló operakarmester is. A Faniska 1806-os bécsi ősbemutatója után pedig Haydn és Beethoven(!) is koruk legnagyobb zeneszerzőjeként ünnepelték az olasz származású, de Párizsban kiteljesedett Luigi Cherubinit.

Médée: Sonya Yoncheva - fotó: @Bernd Uhlig (2018)

„Ismerik Rudi Stephant? Hallották már Az első emberek című operáját?” – kezdte szellemes videó-ismertetőjét a júliusi premier előtt Konrad Kuhn, az Oper Frankfurt dramaturgja. Bartók és Kodály országában vélhetően egyedül az elképesztő tudású (ám tudását Fafnerként őrző) Mesterházi Máté felelt volna két igennel a fenti kérdésekre. Ám ezúttal nincs okunk szégyenkezni a Zeneakadémia könyvtárában megbúvó tudor káprázatos műveltségével szemben. Rudi Stephan nevét ugyanis német operai berkekben sem sokan ismerik – vagy legalábbis ismerték eddig.

Fotó: © Matthias Baus

Számos tanulságos kérdést vet fel a svájci Frank Martin (1890–1974) II. világháború alatt befejezett A varázsital (Le vin herbé) című műve. Már a műfaji megjelölés is érdekes, hiszen a komponista „világi oratórium”-ként aposztrofálta szerzeményét (miként például Haydn az Évszakokat). Ennek megfelelően 1942-ben Zürichben egy koncertteremben került bemutatásra, majd hat évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon Fricsay Ferenc vezényletével operaként is színpadra állították. A mű kötődés-mentességét jelzi az is, hogy előbb franciául, majd Frank Martin műfordításában németül csendült fel.

Fotó: © Barbara Aumüller (2020)

...vetette fel a legenda szerint valaki Kellér Dezsőnek, mire a komikus visszakézből rávágta: „Egyet mondjon!” Talán Márton Dávid, a Berlinben végzett és Európa-szerte keresett rendező (aki éppen csak Magyarországon nem tette le eddig alkotói névjegyét) is ismerte a bonmot-t, mely akár a legutóbb Freiburgban bemutatott Pergolesi hören (azaz Pergolesit hallgatni) című előadásának mottója is lehetne.

 Inga Schäfer - Fotó: @Britt Schilling

„Nemcsak a nagyközönség, de az operabarátok sem tudják, hogy milyen egyedülálló gyűjtemény van az Operaház földszintjén, az úgynevezett zenekari dohányzóban, ahová nemigen jut be a publikum. Ez a boltíves, hosszú, két részből álló folyosó őrzi az Operaház arcképcsarnokát. Háromszáz falra festett életnagyságú fej díszíti, és keletkezésének szinte kalandos története van. Még a háború előtt tagja volt az Operaház kórusának Rippl-Rónai Sándor, a festőművész öccse. Szeretett jól élni, sokat költött, és gyakran nem volt elég a gázsija. Festegetett. (…) Egy nap az Operaház zenészdohányzójában üldögélt az öreg Ney Bernáttal és néhány muzsikussal. Tréfából a falra rajzolta vázlatosan Ney arcmását…” – így kezdődik Kristóf Károly cikke Az Est című népszerű napilap 1939. újévi számában. És így indult annak a világviszonylatban is egyedülálló, jelenleg Arcképcsarnok nevet viselő különleges, és a nagyközönség elől ma is elzárt folyosónak a története, melynek alkotóinak kiléte – éppen ezidáig – néhány évtizedre még a színház emlékezetében is feledésbe merült.

Az Operaház Arcképcsarnoka (2015)
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár

Mégiscsak a 20. század egyik legszebb operája a Wozzeck. Úgy tűnik, Alban Berg lassan százéves zenedrámáján egyelőre nem fog az idő. (Jellemző módon, amikor 1945-ben Richard Strauss összeállította Karl Böhm számára a német színházak repertoárjára vonatkozó ajánlását, az akkor már 20 éves Wozzeckről inkább „megfeledkezett”, és a modernség határát – hogy, hogy nem – a saját műveinél húzta meg.) Berg remekművének egykori zenei újszerűsége és forradalmi gondolkodása ma éppen olyan erősen hat, mint tehette keletkezése idején – története, figurái aktuálisak, sőt, fájdalmasan elevenek. Döbbenetes belegondolni, hova jutott néhány röpke évtized alatt az opera műfaja: a verizmo jelmezes parasztjai helyett élő prolidráma született. Annak ellenére, hogy a másfél órás opus semmiképpen sem nevezhető közönségbarátnak és előadása hatalmas energia befektetéssel jár, a színházak mégis rendre műsorra tűzik az operát. S ha nem is fut nagy szériákat és nem is ostromolják érte a pénztárakat, aki jegyet vált, tudja, mire érkezik, és nem is távozik csalódottan.

Michael Pflumm (Kapitány) és Thomas Essl (Wozzeck) – fotó: © Nasser Hashemi

Vannak egyáltalán szavaink, kifejezéseink, amelyekkel megpróbálhatjuk elmagyarázni azoknak, akik már nem láthatták színpadon, hogy ki is volt Melis György? S ha valaki ma szűz-szemmel végignézi a 20. század második felének egyik legjobban dokumentált magyar operaénekesének karrierjét, megértheti Melis művészetét? Meg tudta őrizni nagyságának, egyszeriségének velejét a hang- és filmszalag? És egyáltalán, fontos mindez ma? A színészek-zenészek-énekesek-táncosok évszázadokon keresztül jelenidőben, kizárólag akkor és ott hatottak, csak az aznapi publikummal volt elszámolni valójuk, nem pedig az örökkévalósággal. Márpedig aki élőben láthatta Melis Györgyöt, garantáltan nem ment haza üres szívvel. A bariton – bármit is csinált, operát vagy magyar nótát énekelt, verset mondott vagy filmben szerepelt, interjút adott, vagy csak sétált az utcán – hatással volt az emberekre. Ezt is adományul kapta.

Melis György 70. születésnapi köszöntése
(háttérben az Operaház első 1884-es társulatának tablója)
Forrás: Operaház Archívum

Micsoda boldog korszaka volt az európai kultúrának, amikor egy mozifilm még akkora vihart kavart, hogy a Vatikán hónapokra betilttatta a vetítését! Az akkor már világhírű Pier Paolo Pasolini hatodik nagy játékfilmjének, az 1968-as Teorémának híre furcsa módon azonnal eljutott a magyar sajtóba is, az egyik legértelmesebb és legtávolságtartóbb hazai elemzés éppen az Új Ember című katolikus(!) hetilapban volt olvasható. Magát az alkotást 1973-tól vetítette az aczéli 3T áldásait nyögő pesti értelmiség által látogatott Filmmúzeum, 1976-tól pedig vidéki mozik (még a diósgyőri is!) műsorra tűzték. Pasolinit azonban ekkor már egy éve az önmaga által sokszor megélt-megénekelt vágyai foglyaként utolérte a halál.

Fotó: © Eike Walkenhorst

Napjainkban természetesnek vesszük, hogy az operaházak repertoárja Monteverditől a kortársainkig több mint négy évszázadnyi kompozíciót ölel fel. Ám korábban ez közel sem volt így, az operákat sem az örökkévalóságnak komponálták, hanem – a mostani szappanoperákhoz hasonlóan – általában hétköznapi (vagy éppen ünnepi) használatra szánták. Georg Friedrich Händel több mint negyven színpadi művével és huszonöt oratóriumával anno még csak nem is számított különlegesen termékeny szerzőnek. A komponista bár nagy reményeket fűzött az 1738-as Xerxes-hez, a siker nem szegődött mellé, a szerző életében a vígopera alig öt előadás ért meg, az újrafelfedezésre pedig nem kevesebb mint 186 évet kellett várni. Nem lehet elég hálás az utókor Oscar Hagen német művészettörténésznek, aki az 1920-as években Göttingenben leporolta, átdolgozta és újra színpadra segítette Händel operáit. A korabeli kortárs zenét egyre kevésbé befogadni kész és képes közönség ekkor csodálkozott rá először az elfeledett művekre. Ezután azonban meglepő elánnal mutattak be átdolgozott vagy áthangszerelt barokk operákat, majd az 1970-es évektől a historikus irányzat hatására kibontakozott a ma is élő, izgalmas reneszánszuk.

Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner

Elkerülhetetlenné vált a Komische Oper Berlin bezárása, lévén az 1966-ban megnyílt – és azóta csak részben felújított – épület lassan olyan állapotba került, hogy átépítése immáron nem tűrhetett halasztást. A tervek nagyszabásúak, a társulat pedig a munkálatok alatt szeptembertől „Nyugaton”, a Schillertheaterben lel új otthonra. Az elmúlt hónapokban a nézők valóságos ostrom alá vették a pénztárat, a színház rajongói még legalább egyszer búcsút akartak venni a szeretett-ikonikus-otthonos épülettől – mely valójában a berliniek (és nem-berliniek) szemében jóval többet jelent, mint színházépületet vagy emlékezetes produkciók színhelyét, sokkal inkább egy mindig izgalmas szellemi műhelyt és mentsvárat, a „berlini levegő” egyik alapösszetevőjét, azaz kultikus helyet.

Huw Montague Rendall (Hamlet) és Kjell Brutscheidt (Yorick)
Fotó: © Monika Rittershaus