Caruso

Ritka vendég az operaházak színpadán A trójaiak, melynek színrevitelének nehézségei már-már a Ringével vetekednek – ám míg Wagner Tetralógiáját áhítatos tisztelet övezi, ez nem jelenthető ki egyértelműen Hector Berlioz megkésett nagyoperájáról. A világ valamennyi zenés színháza büszke magára, amikor sikerül összehoznia egy-egy Nibelung gyűrűje-ciklust, s a közönség sem hagyja ilyenkor cserben az intézményt, arra azonban csak elvétve vállalkoznak a direktorok, hogy az ötfelvonásos francia mű bemutatásával bajlódjanak. Míg a Ringre a közepes, sőt olykor a kisebb német dalszínházak is vállalkoznak, A trójaiakra a legnagyobbak is csak szökőévente (és akkor is lehetőleg koprodukcióban).

Aeneas: Iurie Ciobanu - Fotó: © Werner Kmetitsch

Amikor 1914-ben színre került a Végre egyedül című operettje, Lehár Ferenc már túl volt világsikereinek javán (A víg özvegy, Luxemburg grófja, Cigányszerelem), melyek bevételéből kényelmesen eléldegélhetett. Volna… Leszámolva az operaírói ambícióval (már ha valóban leszámolt vele valaha), az operett műfajában keresett új utakat, illetve valójában önmaga számára kihívásokat. Az Endlich allein nem lett világsiker – ami azért így is százötven telt házas estét jelentett a Theater an der Wienben... A mű szenzációja a komponista művészetének egyik legmerészebb húzásaként a teljes II. felvonást kitöltő szerelmi kettős volt – efféle attrakció nem fordult elő korábban egy operettben, sőt, azóta sem!

Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Lehár nem véletlenül akarta megmenteni ezt a felvonást, amikor is tizenöt évvel később ismét kezébe vette a partitúrát, hogy új szövegírókkal, új történettel és két teljesen új szélső felvonással ismét feltálalja a közönségnek, ezúttal Schön ist die Welt címmel. Legsikerültebb műveihez ugyan ez a változat sem mérhető, de koherens munka, mely olykor ma is színre kerül, s melyben (az ominózus középső részen kívül) minden a műfaj megszokott hagyományai/sablonjai szerint bonyolódik. A könnyed ősi alapokon nyugvó mese egy alpesi hotelben játszódik, ahol királyi eljegyzést készít elő fia számára a korosodó uralkodó, mégpedig úgy, hogy a trónörökös és menyasszonya nem ismerik egymást. A fiatalok hallani sem akarnak az efféle ósdi, kényszerű párválasztásról, ám véletlenül egymásba botlanak és együtt szöknek el egy hegyi túrára, ahonnan – egy lavinát túlélve – immár párként térnek vissza a szállodába. A cselekményt bonyolítja két táncoskomikus pár története: a király és a hercegnő nagynénjének felmelegített románca, valamint a házasságát be nem valló királyi titkár és életrevaló spanyol énekesnő hitvesének coming outja. A Schön is die Welt címadó slágeren kívül is kellemes számok tarkítják a mű partitúráját, melyben Lehár (legalábbis ami a hangszerelést illeti) olykor meglepően messze merészkedett a saját, komfortos zenei világától – s ezáltal közel kerülve a következő, Ábrahám Pál nevével fémjelzett generációhoz.

Katharina Linhard (Mercedes) és Ivan Oreščanin (Karlowitz)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Vezetői évtizedek óta bevált recept szerint működtetik az Oper Grazot: évi öt-hat opera-, illetve egy-egy operett- és musical-premier szerepel a repertoáron, ahová szokatlanul nagy siker esetén olykor az előző szezonból is átmentenek előadásokat. Történik mindez egy jelentős és tehetős polgársággal bíró, nagy kulturális hagyományokkal rendelkező városban, sok bérlettel és nem az igények fölé lőtt előadásszámmal. Ilyen alapokra jogosan lehet építkezni, hiszen megvan a bázisközönség, akiknek kegyeit keresve nem kell négy-öt évente újabb és újabb Csárdáskirálynő- vagy Víg özvegy-felújításokat csinálni, hiszen ők bizalommal ülik végig bármely hasonló szórakozást ígérő művet is. Tavaly egy szlovén(!) operettet mutattak be, idén pedig a Lehár-ritkaságot.

Richard Samek (Georg) - Fotó: © Werner Kmetitsch

Ha a darabválasztással nem is vállalt nagy kockázatot a színház, a rendező személyével annál inkább. Florian Kutej ugyan rutinos színházi ember, hiszen másfél évtizede Grazban statisztaként kezdte a színpadi pályafutását, és azóta végigjárva a színházi ranglétrát a gyakorlatban tanulta meg a megtanulhatót. Egy operettet színre vinni azonban jóval nehezebb, mint egy operát vagy akár egy prózai művet, hiszen rendkívül sok és szerteágazó komponensből tevődik össze, s ezek mindegyike számos buktatót rejt. Kutej meglepően ügyesen vette az akadályokat, munkája szakmai szemmel kifogástalan, a gyors és ügyes jelenetváltások, lendületes táncszámok (koreográfus: Joe Monaghan), az ízléses és könnyen kezelhető díszletek (Isabel Toccafondi) mind szakmai profizmusra vallanak. Ahogy a színpadi játék, a játéktér sem törekszik realizmusra, még a II. felvonás mai színpadon megvalósíthatatlan hegyvidéke is üdén kerül idézőjelbe.

Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Miután a szerepeket operaénekesek játsszák és nem operettszínészek, olykor kissé terjengősnek tűnnek a prózai jelenetek – bár ez is a műfaj velejárója. A rendező Lehár korából a mába helyezi a történetet, a műben szereplő arisztokrácia nem is változott sokat az elmúlt évszázadban, bár Daria Kornysheva jelmezei inkább a Monacóban lebzselő orosz újgazdagok világát idézik, mintsem a Kitzbühelbe felhúzódó nemességét (a primadonna kosztümjei különösen túlrajzoltak). A mű egyetlen értelmi buktatója, hogy egy társaságbeli ifjú herceg és egy hercegnő hogyhogy soha nem látta egymás fotóját a magazinokban. Ma ugyanolyan lehetetlenül hangzik, ha két fiatal nem csekkolja le egymást azonnal az Instagramon. A kérdést Kutej is nagystílűen megkerüli, és ebben is igaza van: egy operettben nem kell logikát keresni.

Katharina Linhard (Mercedes) - Fotó: © Werner Kmetitsch

Marius Burkert nemcsak az Oper Graz karmestere, hanem több mint húsz éve a Bad Ischl-i Lehár Fesztivál zenei vezetője is – ahol a Schön ist die Welt megszólalt néhány éve koncertszerűen –, így rutinos operettkarmesterként kellő lendülettel interpretálta a színes partitúrát.

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch

Sieglinde Feldhofer nem klasszikus primadonna alkat és korban is kissé túljutott már a csitri Elisabeth-en. Szépen dolgozik, hangilag nem okoz számára problémát a szólam, csupán az a kis fűszer hiányzik belőle, amitől szerethető lehetne a hercegnő. Ezzel ellenben tökéletes választásnak bizonyult Richard Samek meghívása Georg szerepére. A cseh tenorista sem klasszikus bonviván alkat, azonban elképesztő otthonossággal mozog a színpadon és van benne valami nagyon egészséges tenor-báj, mely bőven elegendő arra, hogy energiáival magával ragadja az estét. Hangja komoly operaszerepekre is kiválóan alkalmas, magasságaiban Rudolf Schock-i módján már-már szemtelenül fürdik.

David McShane (A király) és Uschi Plautz (Brankenhorst hercegnő)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Remekül érzi Mercedes, a spanyol sztár figuráját Katharina Linhard. Őt nagyban segítik a jelmezek és a frizura, könnyű a szerepe, lehet benne lubickolni. A grazi társulat oszlopos tagjaként kapta meg Ivan Oreščanin Karlowitz grófot. A megbízható bariton azonban nem született táncoskomikus, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, rutinosan kommunikál a közönséggel is, mégis marad valami izzadság- és munkaszag az alakításában. A negyvenedik grazi jubileumát ünneplő David McShane könnyedén játssza el a Királyt, amit pedig a hangjából mutatni enged a szólam, az még mindig intakt. Partnere Brankenhorst hercegnőként Uschi Plautz a korosodó komikák színpadi minden-tudásával szemérmetlen könnyedséggel mulattat.

Az operett fináléja - Fotó: © Werner Kmetitsch

Két nagy tanulságot rejt a Schön ist die Welt gördülékeny és szórakoztató repertoár előadása. Ez egyik maga a Lehár-életműhöz köthető, melyet a színházaknak érdemes lenne sokkal mélyebben és bátrabban feltárni, és nem unos-untalan megkapaszkodni a közönségkedvenc húzócímekben. A másik tanulság pedig, hogy egy remek művészekből álló többtagozatú osztrák társulatnál mennyivel mélyebbek az operett műfajának hazai gyökerei. Hiszen ezek a „kopott-poros fércművek” csak akkor kelhetnek új életre, ha a legkisebb szerepeket is a műfaj szabályait zsigerileg érző művészek alakítják. Ez lehetett a valamikori legendás Magyar Operett titka.

Nem lenne sokkal szegényebb az operairodalom, ha Szergej Prokofjev nem írta volna meg az Eljegyzés a kolostorban című művét. A négyfelvonásos vígopera zenéje természetesen mindvégig szellemes és minőségi – úgy tűnik, Prokofjev nem tudott unalmas és semmitmondó lenni –, a Goldoni-vígjátékok szabályait követő habkönnyű történet pedig lendületes és önazonos. Felesleges volna mélyebb mondanivaló után kutatni a partitúrában, mely valóban nem akar többnek látszani, mint önfeledt szórakoztatásnak – annak viszont majd’ egy órával hosszabb, mint a műfaj kanonizált remekei.

Don Jerome: Evgeny Akimov - Fotó: © Werner Kmetitsch

Ha egy operaház törzsközönsége beleunt a műhavas Bohéméletekbe, a Violetta nélküli Traviatákba, vagy a varázsát vesztett Fuvolákban, akkor egy direktor – amennyiben bírja a nézői bizalmát – bízvást fordulhat Leoš Janáček felé, hiszen a cseh zeneszerző (főművei) nem fognak csalódást okozni egyik félnek sem. Öröm látni azt a Janáček-lázat, mely az utóbbi években ismét szárba szökkent, ugyanis kevés 20. század eleji zeneszerző „érdemli meg” annyira, hogy művei az alaprepertoár részévé váljanak, mint a cseh mester. A későn felfedezett komponista munkássága ugyanis csak az 1970-es években ért be. Operáinak játékideje alig több mint másfél óra, cselekményük nem avult el – sőt, a mögöttes rétegeket ma is kíváncsian fejtegetik –, szólamai elénekelhetők és jól kioszthatók, zenéje pedig egyedi és magával ragadó.

Fotó: © Geoffroy Schied

Richard Strauss Rózsalovagjának gyökerei három városból erednek, melyekben ma is a legtermészetesebb módon van otthon a mű: Drezdában, ahol bemutatták, s melynek ezüstös ragyogását tükrözi a partitúra, Bécsben, melynek sosemvolt társadalmát megénekli, és München, melynek vaskos bajor humorából táplálkozik. A vígopera természetesen több mint 110 éve a Semperoper, valamint a Wiener és a Bayerische Staatsoper alaprepertoárjának része, megszólaltatásuk evidencia – éppen ezért egy-egy új produkcióra arrafelé hatványozottabban nagyobb fény is vetül, mint a világ bármely más pontján.

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Geoffroy Schied

Szerencsére még számos kortárs zeneszerzőt foglalkoztat a problémakör, miszerint hogyan lehet releváns operát írni a 21. században, olyat, amelyik nemcsak a kollégák és a kritikusok elismerését válthatja ki, hanem a közönség is be tudja fogadni és esetleg maradandó élményt is kap (már amennyire száguldó világunkban még bármi „maradandó”). Az elmúlt években az egyik legfrappánsabb megoldást az angol George Benjamin (1960–) nyújtotta, akinek Written on Skin-t (Bőrre írva) című operáját 2012-ben mutatták be az Aix-en-Provence-i Fesztiválon.

Jakob Schad (Protektor) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml

Most, hogy az Erkel Színház elvesztette operaház jellegét, érdemes elgondolkozni azon, hogy hol tarthatna ma a budapesti operajátszás, ha az 1990-es évek közepén megvalósult volna Oberfrank Géza és Kerényi Miklós Gábor a maga korában igen nagy felháborodást kiváltó ötlete, miszerint válasszák szét a két házat, mégpedig azért, hogy az Erkel saját társulattal, háromtagozatú (opera, operett, musical) korszerű népoperaként önállóan működhessen tovább. Európa számos kulturális metropoliszában, így Bécsben, Berlinben, Münchenben, Londonban vagy Párizsban ma is remekül működik ez a modell, a közönségért vívott „harc” pedig minden intézmény számára építő. Milyen izgalmas szakmai, értelmiségi (de legalábbis közönség…) diskurzus alakulhatna ki, ha más-más produkcióban és szereposztásban, egyszerre mutatnák be például a Macbethet az Andrássy úton és a II. János Pál pápa téren!

Norma: Asmik Grigorian - Fotó: © Monika Rittershaus

A Ruszalkát Nápolyban bemutatni legalább olyan képtelen ötletnek tűnik, mint Ománban előadni a Borisz Godunovot, a veronai Arénában a Tisztán és Izoldát, vagy Los Angelesben a Bánk bánt... Egyszerűen nem oda valók. A hatalmas Teatro San Carlo az olasz operajátszás déli fellegvárának épült – büszke lokálpatrióta törzsközönsége annak tartja ma is. Az intézményt 2019 óta vezető Stéphane Lissner a rábízott színházat azonban mintha minden áron integrálni akarná a nemzetközi operaéletbe, amikor is – amellett, hogy rendre sztárokat szerződtet – olyan műveket mutat be (A walkürtől a Ruszalkáig), melyek nem képezik a hagyományos nápolyi repertoár részeit, illetve olyan neves rendezőket kér fel, akik elsősorban a német-francia színpadok és azok közönségízlése számára alkotnak gondolatgazdag produkciókat.

Videógrafika: Maria Kalatozishvili és Alexey Poluboyarinov
Fotó: © Luciano Romano

A rendszerváltás előtti évtizedek tánctörténészeit jogosan érheti az utókor vádja, ők ugyanis nem végezték el az egyik legfontosabb alapkutatást, nem látogatták végig az idős balettművészeket, hogy rögzítsék az emlékeiket. Például még az 1960-as, sőt 70-es években is módjuk lett volna felkeresni A fából faragott királyfi 1917-es ősbemutatójának női szólista-triászát, Pallai Annát, Nirschy Emíliát és Harmat Boriskát (miképp tette ezt többek között Breuer János A kékszakállú herceg vára eredeti közreműködői esetében), ám ezek a (mély)interjúk elmaradtak. Sőt, a II. világháború előtt visszavonult prímabalerinák némelyikének életrajzi adatai máig hiányosak, hát még a „kisebb nevek”-é, akiket sokszor már másnap elfelejtettek, miután kiléptek az Operaház kötelékéből. Közéjük tartozott Koós Margit is, hiába volt több mint két évtizeden keresztül a dalszínház tagja, magántáncosa – pedig szomorú fordulatokban bővelkedő élete legalább néhány percre megérdemli az utókor figyelmét.

Koós Margit - forrás: Operaház Emléktár

A bécsi Staatsoperben több mint húsz év szünet után négy decemberi estén ismét színre került Hans Pfitzner Palestrinája Christian Thielemann vezényletével, Herbert Wernicke 1999-es rendezésében. Ennek az egyszerű kijelentő mondatnak olyan jelentősége van az osztrák, sőt a nemzetközi operaéletben (és olyan hatalmas munka áll mögötte), hogy a világ egyik vezető kulturális intézményében hetekkel az előadások előtt elkeltek a jegyek, de még az állóhelyeket is azonnal elkapkodták – még pedig nem a Bohéméletre vagy A diótörőre, hanem egy 20. század eleji operaritkaságra. Mi lehet az oka ennek a különös keresletnek? Miért rohamozták meg bécsiek és külföldiek a Staatsoper pénztárát a papírforma szerint csöppet sem népszerű opera miatt?

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper