...vetette fel a legenda szerint valaki Kellér Dezsőnek, mire a komikus visszakézből rávágta: „Egyet mondjon!” Talán Márton Dávid, a Berlinben végzett és Európa-szerte keresett rendező (aki éppen csak Magyarországon nem tette le eddig alkotói névjegyét) is ismerte a bonmot-t, mely akár a legutóbb Freiburgban bemutatott Pergolesi hören (azaz Pergolesit hallgatni) című előadásának mottója is lehetne.
Inga Schäfer - Fotó: @Britt Schilling
Márton kísérletező rendező, aki gyakran a műfajok sérthetetlennek vélt határait fellazítva igyekszik közvetíteni releváns mondanivalóját. A Covid-járványnak világszerte számos színházi produkció esett áldozatul, így a zürichi operaház által tervbe vett Pergolesi-ritkaság, az Olimpia premierje is. A háromfelvonásos barokk opera bemutatója „helyett” készült a százperces Pergolesi hören, melynek képi világát egy svájci öregek otthonában rögzített film adja, amit rendre megszakít az Olimpia tucatnyi – eredeti kontextusától nagyjából függetlenített – áriája. A zárt számok között a idős interjúalanyok részben az élőben is elhangzó zenékre reagálnak (szóban), részben pedig az életükről mesélnek. A felcsendülő áriák közben hol napi rutin tevékenységeiket végzik, hol pedig a film készítésekor számukra is bejátszott muzsikákhoz való viszonyukat figyelheti meg a néző. A koncerténekesként közreműködő művészek olykor felpillantanak a vászonra, így lépve interakcióba az ott szereplőkkel. Ezáltal különleges kontaktus alakul ki a múlt rétegei (idős emberek a filmen, vagy a „halott” zene) és a jelen (a „most”-ban, fiatal művészek által élővé varázsolt Pergolesi) között.
Fotó: @Filmstill
Az idő labirintusában a különféle hangulatú konvencionális da capo áriák is – egy közel 300 éve alig 26 évesen elhunyt mester kis ékkövei – segítenek elveszni. Pergolesit hallgatják a múltjukba révedő, életükre visszatekintő, 78 és 99 év közti (részben komolyzenei pályán dolgozó, vagy legalábbis egykor a zenével kapcsolatot ápoló) idős emberek. Egy olyan komponista megnyugtató muzsikájában merülnek el, aki maga a film szereplői életkorának csupán töredékét élhette meg. A színházban ülők is kettős hatásnak vannak kitéve: a zene felemeli, míg maga a mozi letaglózza a közönséget.
Fotó: @Filmstill
Márton Dávid és Sonja Aufderklamm operatőr-vágó végig láthatatlan marad. Nem véleményeznek, pusztán a – gyakran megrendítően intimen kezelt – kamera és a vágóasztal segítségével vezetik az előadás nézőit. Érzékeny, mégis távolságtartó és egy pillanatra sem szentimentális alkotásukban azt mutatják meg, amit a néző valójában egy cseppet sem szeretne látni. Objektívjuk olyan apró részletekre fókuszál (akadozó gondolatok és térdek, kiszáradt bőr, reszkető, májfoltos kezek és ajkak), melyek könyörtelenül felnagyítják, mennyire szánandó és egyben komikus is lesz az idő kegyetlen és megállíthatatlan rombolása folytán az emberi test – és a szellem.
Fotó: @Filmstill
A film tucatnyi közreműködője közül a nők kerülnek túlsúlyba, és „természetesen” ők is vannak jobb mentálhigiéniás állapotban. A szereplők évtizedekkel ezelőtt is különféle szellemi nívójú és habitusú emberek voltak, ám a magas kor ezt az állapotot megszilárdította, testükbe-lelkükbe égette. Nehéz eldönteni, mi a fájdalmasabb: ami egy testből, vagy ami egy agyból maradt idős korra. Mártonéknak gyönyörű intim pillanatokat is sikerült elkapni: egy nagyon koros házaspár kézszorításait, múltba révedő pillantásokat, vagy akár önirónikus, egészséges mosolyokat, odavetett félmondatnyi maró életbölcsességeket. Az alkotók kicsit játszanak a karakterekkel, igyekeznek őket szituációkba, helyzetekbe hozni, ami nem lehetett könnyű vállalkozás, hiszen nem profi színészekkel dolgoztak. A film nagy előnye, hogy sikeresen elkerüli a szentimentalizmust. Be lehetett volna fejezni a reggel induló történetet az este lefekvő, majd ijesztően lélegző bácsival, miközben a néző azon retteg, hogy vajon a kamera előtt adja-e fel szolgálatát a tüdő. Szerencsére ez a fájdalmas közhely elmarad, a nehéz éjszakát napsugaras reggel követi, a maga jól ismert berögzült rítusaival.
Junbum Lee (tenor) és André de Ridde (karmester)
Fotó: @Britt Schilling
Márton és Aufderklamm természetesen nem dokumentumfilmet forgatott az öregedésről, hanem finoman megbújva, csendben véleményeznek és vezetik a nézőt is. A nyitó képsorok alatt egy nagyon is 21. századi, önjáró fűnyíró trimmeli az amúgy is kifogástalan svájci gyepet, nem hagyva kétséget afelől, hogy a film helyszíne és szereplői bizony kiváltságosak, mindig jómódban élhettek. Még Nyugaton is keveseknek adatik meg ez a fajta gazdagság. Az idősek otthonának ápolóit nem látjuk, de utolsó életszakaszukban lévő közreműködőknek tökéletesen rendben tartott, patyolat tiszta, meglehetősen nagy lakás áll rendelkezésre. Fájdalmas látni, hogy szinte mindegyik „szereplő” milyen sok tárgyi emléket tudott megőrizni a múltjából, és nemcsak fotókat, hanem akár gyerekkori plüssöket is. Szeretettel nézegetik, simogatják a múlt kopott kellékeit, melyek néhány éven belül (de talán már most, egy évvel a produkció premierje után is) jelentését vesztett lomként a szemétben landolnak. Nem kizárt, hogy ez lesz a sorsa a film záró képkockái alatt hegedűjét gondosan elcsomagoló néni gazdátlanná, feleslegessé váló hangszerének is…
Fotó: @Filmstill
A július 13-i este különlegességét az adta, hogy a betanító karmester betegsége miatt az előadás korrepetitora, Ricardo Magnus hangszere, a csembaló mellől volt kénytelen beugrással elvezényelni az előadást. A finom, összezárt muzsikálást talán még serkentette is az a szokatlan koncentrálás. Míg a zürichi premieren korunk barokksztárjai is felléptek, Freiburgban a társulatból építkeztek. Az est szólistái – Katharina Ruckgaber és Janina Staub (szoprán), Lila Chrisp és Inga Schäfer (mezzoszoprán), Junbum Lee és Hyunhan Hwang (tenor) – ha nem is kiemelkedően izgalmasan vagy virtuózan, de színvonalasan és hiba nélkül énekelték nem könnyű áriáikat. A legreménykeltőbb hanganyag a stúdiós Hyunhan Hwangé, de olasz kiejtése erős csiszolásra szorul.
Fotó: @Filmstill
A Pergolesi hören filmje és az élő zene is nagyon sokrétű kapcsolatban állt egymással, de a live movie utolsó rétegét ezúttal is a jelenlévő közönség reakciója szolgáltatta. A nézők abszolút pozitívan fogadták a freiburgi operaház repertoárján is szokatlan projektet, együtt éltek a szereplőkkel, bár furcsa módon több volt a nevetés, mint a könnycsepp – pedig az est inkább megrendítő, mint kacagtató. Közhely, de igen sokat elárul egy társadalomról, hogyan bánik az idős emberekkel. A délnyugat-német Freiburg im Breisgau városa igen közel fekszik a svájci határhoz, így a film valós és eszmei környezetéhez is. Számunkra sokkal döbbenetesebb belegondolni, miféle biztos jólétben úszták meg a zürichi idősek azt a világjárványt, mely alatt a magyar krematóriumok feldolgozni sem voltak képesek a honi öregek otthonokban hagyott nagyszülők és rokon nélkül maradt, fertőzésnek kitett szerencsétlen aggok holttesteit…
