Micsoda boldog korszaka volt az európai kultúrának, amikor egy mozifilm még akkora vihart kavart, hogy a Vatikán hónapokra betilttatta a vetítését! Az akkor már világhírű Pier Paolo Pasolini hatodik nagy játékfilmjének, az 1968-as Teorémának híre furcsa módon azonnal eljutott a magyar sajtóba is, az egyik legértelmesebb és legtávolságtartóbb hazai elemzés éppen az Új Ember című katolikus(!) hetilapban volt olvasható. Magát az alkotást 1973-tól vetítette az aczéli 3T áldásait nyögő pesti értelmiség által látogatott Filmmúzeum, 1976-tól pedig vidéki mozik (még a diósgyőri is!) műsorra tűzték. Pasolinit azonban ekkor már egy éve az önmaga által sokszor megélt-megénekelt vágyai foglyaként utolérte a halál.
Fotó: © Eike Walkenhorst
A római anyaszentegyház erős befolyás alatt álló Olaszország egy részét nyilvánvalóan már a filmrendező–forgatókönyvíró–esztéta alapfelvetése is felháborította. Miféle 20. századi Messiás a Teoréma Idegenje, aki zsigerileg képes feldúlni egy milánói rendezett és gazdag család minden egyes tagjának lelkivilágát? Magyarországon elsősorban a nyugati kommunista gondolkodót látták Pasoliniben, és ezért még alkotásainak – a keleti blokk prüdériájában elképzelhetetlen – nyílt erotikája, homoszexualitása felett is képesek voltak szemet hunyni. Újranézve a filmet, igen tanulságos, hogy míg a Teoréma képi megvalósítása (miként az 1960-as évek egykori „nagy” mozijának jó része) ma már avíttnak, sőt, több esetben szinte mosolyt-fakasztónak hat, addig az üzenetén, a lényegi mondanivalóján közel sem fogott annyira az idő vasfoga, az most is eleven.
Idegen: Nikolay Borchev - fotó: © Eike Walkenhorst
Valószínűleg hasonlót érezhetett Giorgio Battistelli is, amikor legújabb operáját Pasolini filmjének, illetve talán inkább a film alapjául szolgáló szintén Pasolini által jegyzett könyvnek szentelte. Az idén 70 éves neves olasz komponista 1992-ben már írt egy „zenés példázatot” a Teoréma nyomán. A Deutsche Oper Berlin számára komponált Il Teorema di Pasolini címet kapott új operája nyilvánvalóan részben a harmincéves opuson alapul. Battistelli közel húsz színpadi mű szerzőjeként pontosan tudja, mi kell a közönségnek – és a szakmának. Igyekszik nem követhetetlen utakra merészkedni, de a konzervativizmus vádját is távoltartani magától. Nem minden esetben kíméli énekesei hangszalagjait, de nem is okoz maradandó károsodást bennük. Talán nem véletlen, hogy miután Pasolini filmjében alig hangzik el néhány szó, az opera legszebb és legmélyebb részei az intermezzók.
Doris Gruber (Emilia) és Nikolay Borchev (Idegen) - fotó: © Eike Walkenhorst
Az Elektra hosszúságú egyfelvonásos csak a végére laposodik el kissé, legalábbis nem képes színpadra adaptálni a film emelkedettségét. Ennek oka lehet, hogy a librettót is jegyző komponista szigorúan megtartja a mozi jelenetezését. Ám míg a film műfaja lehetőséget ad arra, hogy az öt főszereplő egyéni sorsát végigkövessük, egy opera jóval kevésbé alkalmas arra, hogy magánjelenetek során keresztül sikeresen tartsa meg a feszültséget. Battistelli művének érdekessége, hogy a regény leíró mondatait emeli be a librettóba, azokat éneklik a szereplők – végig egyes szám harmadik személyben beszélve, meglehetősen izgalmas perspektívából, mintegy kívülről tekintve önmagukra.
Fotó: © Eike Walkenhorst
Mindezt a rendezés is fel- és kihasználja. A Deutsche Oper Berlin az operarendezéssel korábban sohasem kísérletezett Dead Centre elnevezésű angol-ír színházi kollektívára bízta a mű színpadra állítását. A próba remekül sikerült, az előadás végig látványos lett, s ha nem is hatol a szereplők lelkének mélyére, mindenesetre változatos eszközökkel jeleníti meg a történéseket.
Lucia: Ángeles Blancas Gulin - fotó: © Eike Walkenhorst
Nina Wetzel, 1960-as évek végét idéző jelmezei és filmszerűen játékos, lezárható-variálható kockákból álló, vetítéssel és kamerázással nem elcsépelten kombinált díszletei méltó, működő és érdekes keretet biztosítanak az ősbemutatónak. A Dead Centre színészekkel kettőzi le a családtagokat, azaz az Idegenen kívüli szereplőket. Az opera fordulópontjáig – az Idegen távozásáig – ők játsszák el a jeleneteket, miközben az énekesek fehér szkafanderben kommentálják a történéseket, a második részben pedig „szerepcserére” kerül sor, az énekesek felveszik saját sorsuk fonalát, míg a színészek statisztaként kísérik útjukat.
Fotó: © Eike Walkenhorst
A fentiek alapján kétszeresen is nehéz feladat hárul a hat énekesszólistára: nemcsak egy nehéz kortárs partitúrát kell világelsőként megszólaltatniuk, hanem a szerepekkel sem tudnak a megszokott módon azonosulni, némileg eltartva maguktól kell azokat interpretálniuk. A gondos betanítást dicséri, hogy mindez maradéktalanul sikerült is. A mű legtalányosabb figurája a sors nélküli Idegen. Nikolay Borchev egyfajta modern Anyeginként közlekedik a családtagok között. Pontosan érzi a katalizátorszerepet, de azt egyben el is tartja magától. Borchev míves, Pesten sem ismeretlen lírai baritonjával okosan oldja meg a szólam extrémebb részeit. Luciát, a feleséget a remek Ángeles Blancas Gulin alakította. Bár a szerep csak töredéke a nagy olasz drámai hősnőkének, ez alapján érthetetlen, hogy az 53 éves spanyol szoprán miért nem énekel már Toscát, Giocondát vagy Santuzzát. Jeles karrierje vége felé közeledik Monica Bacelli, az elmúlt évtizedek fontos Mozart- és Rossini-mezzója – a megszállott szolgáló szerepében érett énekesszínészként összegezte tapasztalatait.
Andrei Danilov (Pietro) és Ángeles Blancas Gulin (Lucia) - fotó: © Eike Walkenhorst
Hangban és figurában is kissé szürkébbre sikeredett Davide Damiani családfője. Az „ifjabb generációban” a tavalyi Marton Éva Nemzetközi Énekverseny győztes tenorja Andrei Danilov makulátlan magasságaival tűnt ki, a szoprán Meechot Marrero pedig pontosságával. Az opera precíz betanítása és lendületes interpretálása Daniel Cohen érdeme. Az ifjú karmesternek arra is volt gondja, hogy a Deutsche Oper hatalmas terében a zenekar ne nyomja el az énekeseket.
Emilia: Monica Bacelli - fotó: © Eike Walkenhorst
Bár évad végén mindössze három előadást tartottak a Teorémából (hogy aztán novemberben ismét háromszor térjen vissza Battistelli operája), megdöbbentő módon az ősbemutatón nemhogy egy üres hely sem maradt a közel kétezer férőhelyes nézőtéren, de többen még a kezdés előtt is felszabadult jegyekre vártak. Maga a közönség elképesztően vegyes összetételű volt: Pasolini korabeli rajongói, meglett professzorok éppúgy, mint rövidnadrágos fiatalok. Ami 1968-ban merész vagy botránykeltő volt a vásznon, az 2023-ban operaként - a téma aktualitása ellenére is - már nagyságrendekkel kisebb hatást kelt a színpadon. Vélhetően azonban a lassan ötven éve halott filmrendező is elégedett lett volna… legalábbis a théâtre paré-val és a fogadtatással…
