Caruso

„Emlékeznek az Operaház fantomjára?

Egy kulturális létesítmény (színház vagy operaház) létezését alapszinten meghatározza az intézmény kapcsolata a közönségével. A vezetőségnek pontosan tudnia kell, hogy kinek játszik – s ennek tükrében döntheti el, hogy mit prezentáljon a következő évadban vagy ciklusban. A brüsszeli Théâtre Royal de la Monnaie-ban ezen a téren minden bizonnyal nagyon jól csinálnak valamit, hiszen a stagione-szerűen játszott produkcióikra hetekre előre alig lehet jegyet kapni. Mindez nemcsak az évad kiemelt előadásaikra igaz – Romeo Castellucci Ringjének első két estjére (Bretz Gáborral mint Wotan) vagy az új Turandotjukra –, hanem a 2019-es bemutató-széria után idén decemberben kilenc(!) előadás erejéig visszatért Rimszkij-Korszakov-ritkaságra, a Mese a Szaltán cárról című operára is.

Gvidon cárevics: Bogdan Volkov - fotó: ©Forster

2023-ban ünnepli a zenei világ a 20. század második felének legismertebb magyar komponistája, Ligeti György születésének centenáriumát. A jeles évforduló nem csupán a zenekaroknak ad alkalmat arra, hogy reflektorfénybe helyezzék a szerző munkásságát, de az operaházaknak is, amelyeknek – miután Ligeti egyoperás szerző – egyetlen lehetőségük maradt: a Le Grand Macabre bemutatása. Míg Bukarestben és Párizsban egy-egy koncertszerű előadáson hangzott el az opus, Frankfurtban és Bécsben idén ősszel új produkciók is születtek, 2024 júniusában pedig Prágában és Münchenben folytatódik majd a Macabre-sorozat.

Hans Peter Kammerer (Fekete miniszter), Andrew Watts (Go-Go herceg)
és Daniel Jenz (Fehér miniszter) - fotó: ©Michael Poehn

„Szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a Svanda, a dudás című produkció szexuális tartalmat ábrázol. Ezek a jelenetek szimuláltak; és a szereplők legnagyobb tisztelettel, egy intimitáskoordinátor szakmai támogatásával valósítják meg azokat” – hirdeti a Theater an der Wien a színház legújabb premierjén. Nem ez az első eset, hogy nyugat-európai színházak honlapján hasonló szöveg olvasható, ezzel védve(?) a nézőket, a közreműködőket, a rendezőt és az igazgatóságot az esetleges későbbi bonyodalmaktól. De mi szükség lehet intimitáskoordinátorra (lett légyen az bármiféle „szakma”) egy jámbor cseh népi opera előadásánál!?

Pavol Breslik (Babinsky) és Vera-Lotte Boecker (Dorota) - fotó: ©Matthias Baus

Nevezhetünk-e operaénekesnek valakit, aki talán sohasem énekelt színpadon egyetlen valamirevaló szerepet sem, névjegyére egy időben mégis ezt a titulust íratta – demonstrálandó, hogy mégiscsak komoly művészember, nem holmi haknidalnok. Diskay József neve azonban végül mégsem az opera-, hanem az egyetemes filmművészet nagykönyvébe íratott fel (még ha apró betűkkel is). Rendhagyó életpályája azonban megérdemli az utókor figyelmét.

A dzsesszénekes című 1927-es film egy amerikai moziban

28 év. Mindössze ennyi adatott meg Sarah Kane-nek, a súlyosan depressziós angol lánynak, akinek végül 1999-ben egy kórházi WC-ben sikerült felakasztania magát. Hiába volt a baráti segítség és az orvosi felügyelet, Kane meg akart halni, sőt, mintha egész földi létét és írói munkásságát arra használta volna fel, hogy depressziójáról és halálvágyáról üvöltsön. Ötödik és egyben utolsó, legkiforrottabbnak tartott drámája, a 4.48 Psychosis premierjét már nem érte meg.

Tamara Obermayr - fotó: ©Cordula Treml

„Den fliegenden Holländer lasst in Ruh!” – énekli igen bölcsen Frau Mary. A bolygó hollandit lassan valóban „hagyni” kellene. Az elmúlt évtizedekben a „legkönnyebb” Wagner-operáról majd’ minden bőrt lenyúztak, mára a mű szinte ki lett filézve. Jót tenne tehát a Hollandinak, ha pár évig nem szednék elő, egyszerűen azért, mert a téma nem különösebben aktuális, hiszen a férfi-nő-megváltás Bermuda-háromszögének aspektusai mára már unalomig ismertek. És legalább ekkora probléma maga a zene, mely – különösen Wagner későbbi műveinek ismeretében – az újszerű forma és a szellemes vezérmotívumok ellenére agyonjátszottnak, unalmasnak és porosnak hat – meglepő módon olykor Weber, sőt Marschner sokat pihent, közel sem remekműveinek (Oberon, Hans Heiling) tükrében is.

A hollandi: Iain Paterson - fotó: ©Wilfried Hösl

Nürnberg. Az újjáépített fachwerk házikók és a történelem legfontosabb perének városa. Itt éltek a hosszú szakállú bölcs céhmesterek és az itteni Zeppelin-mezőn őrjöngött a nagygyűlések sok tízezres tömege. Az ódon Szent Katalin templom előtt éppen néhány tucatnyian a független Palesztináért tüntetnek, míg a Staatstheater homlokzatán néhány nappal korábban izraeli zászló lobogott. A szombat délutáni jóléti megveszekedett vásárlási lázban azonban egyik kiállás sem sokakat érdekel. Látszólag fontosabb az akciós farmer és a grillkolbász, az orosz turisták és a népviseletes hagyományőrzők pedig együtt állnak sorba az olcsó dürümért. Este viszont a Hitler parancsára (és olykor személyes felügyelete mellett) átalakított operaházban egy a Führer által betiltott Hindemith-operát játsszanak, a Mathis, a festő-t. A polgárság pedig zsúfolásig megtöltötte a színházát, és már a szünetben feltűnően hosszan tapsoltak. Valahogy így fest a rothadó kapitalizmus a polgári Európa közepén 2023 őszén.

Nyári Zoltán (Albrecht) és Samuel Hasselhorn (Mathis)
fotó: @Pedro Malinowski

A fociedzőséghez és az operarendezéshez mindenki ért – legalábbis addig, ameddig a lelátókon vagy a képernyők előtt kell a témáról okoskodni. Amikor azonban a nem szakemberek olykor valódi lehetőséget kapnak, általában kudarcot vallanak. Könnyű kijelenteni, hogy: „Ezt így én is meg tudnám rendezni!” Valójában azonban az operarendezés nagyon is bonyolult szakma (függetlenül a mindenkori végeredménytől), melynek alapjaival a rendre méltatlankodó „operabarátok” sajnos éppúgy nincsenek tisztában, mint például a műfaj területére átránduló koreográfusok, prózai- vagy filmrendezők. A zenés színház ugyanis egyedi koordináták szerint működik, s aki ezeket az alapokat nem sajátítja el, szinte bizonyos, hogy csapdába esik. Ez történt a török származású, de Olaszországban élő világhírű kiváló filmessel, Ferzan Özpetekkel is, aki 2019-ben, a Teatro San Carlóban állította színpadra a Pillangókisasszonyt. A produkció egy sorozat erejéig idén ősszel új szereposztásban ismét látható volt Nápolyban.

A nyitójelenet (főpróba) - fotó: @Teatro di San Carlo

1940 novemberében több mint egy éve tombolt a II. világháború, melyről ekkor már Budapesten is sejteni lehetett, hogy tébolyában és pusztításában minden korábbit felül fog múlni. Mindeközben élt magányosan egy asszony Gellérthegy-aljai otthonában és szinte minden irodalmi előzmény nélkül kiírt magából egy 540 oldalas, kerek nagyregényt: Amikor a lélek felszabadul… A könyv se többről, de kevesebbről sem szól, mint amit szerzője a címben ígér. A lassan hömpölygő történet főhőse egy Ayleen nevű hiperérzékeny hegedűművész, aki édesanyja halála és komponista vőlegénye öngyilkossága után pszichésen és művészetében összeomolva egy salzburgi luxushotelben próbálja visszasimogatni a lelkét az életbe – és a koncertpódiumra.

Adler Adelina 1927-ben (forrás: Operaház Emléktár)