Vannak egyáltalán szavaink, kifejezéseink, amelyekkel megpróbálhatjuk elmagyarázni azoknak, akik már nem láthatták színpadon, hogy ki is volt Melis György? S ha valaki ma szűz-szemmel végignézi a 20. század második felének egyik legjobban dokumentált magyar operaénekesének karrierjét, megértheti Melis művészetét? Meg tudta őrizni nagyságának, egyszeriségének velejét a hang- és filmszalag? És egyáltalán, fontos mindez ma? A színészek-zenészek-énekesek-táncosok évszázadokon keresztül jelenidőben, kizárólag akkor és ott hatottak, csak az aznapi publikummal volt elszámolni valójuk, nem pedig az örökkévalósággal. Márpedig aki élőben láthatta Melis Györgyöt, garantáltan nem ment haza üres szívvel. A bariton – bármit is csinált, operát vagy magyar nótát énekelt, verset mondott vagy filmben szerepelt, interjút adott, vagy csak sétált az utcán – hatással volt az emberekre. Ezt is adományul kapta.
Melis György 70. születésnapi köszöntése
(háttérben az Operaház első 1884-es társulatának tablója)
Forrás: Operaház Archívum
Mint ahogy a plasztikus arcot, a mesélő kezeket, a tiszta szót, az összetéveszthetetlen puha bársonyos hangot és tulajdonképpen még a maszkokat is, melyek gondosan rejtették a civil embert. Vajon létezett egyáltalán Melis a színpad – bármilyen színpad – nélkül!? Hallgatni megtanult a szarvasi parasztfiú a II. világháború utáni csengőfrászban élő Budapesten. Melis mindig gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se mondjon semmi lényegit magáról. Nyilatkozataiból biztos nem fogja megtudni az utókor, ki is volt ő. De számít ez egyáltalán? Lehet, hogy csupán egy teljesen hétköznapi ember bújt meg az ezerféle varázslatos maszk alatt? Amit a színpadon csinált, ahogy hangjával és testével eltűnt az adott szerep mögött, ahogy többezer estén más-más figurává transzformálódott, arra nem voltak szavai. Míg a próbákat szinte mérnöki precizitással dolgozta végig, az öltözőjéből már Kékszakállúként, Tiborcként vagy Don Pasqualeként lépett ki, „Melis György”-öt a civil ruháival együtt bent hagyta.
Melis György köszöntése 80. születésnapján.
A művész az évfordulón Tiborcként lépett színpadra.
Fotó: Mezey Béla - forrás: Operaház Archívum
Mára nem tapintható, hogy mikor emelkedett ki a többiek közül, mikorra lett belőle az a művészi nagyság és az a csodált legenda, akinek megismertük. Őstehetség volt, a technikai alapokon kívül nyilván taníthatatlan – s talán éppen ezért ő maga sem tanított soha. Jól tette, hiszen valószínűleg csak rossz epigonok kerültek volna ki a kezei alól. Titkát, az egyszerit, a megismételhetetlent és átadhatatlant magával vitte. Pontosan tudta, hogy pótolhatatlan, nem is törekedett arra, hogy pótolják.
80. születésnapi beszélgetés a Fészek Klubban
Fotó: Mezey Béla - forrás: Operaház Archívum
Ha léteztek is egykor hasonló hatalmas egyéniségek (és kétségkívül léteztek), lassacskán mind méltó utód nélkül tűntek el a pesti operaszínpadról, utolsónak talán Déry Gabriella és Ilosfalvy Róbert. Melis egyedül maradt – megszokott és méltó játszótársak nélkül, egyedül a felelősség végtelen súlyával. Ő pedig – amíg a természet engedte – állta a sarat. Idővel szinte katasztrófaturizmus alakult ki körülötte, a nézők a mintegy véletlenül itt maradt történelmi nevezetességet akarták látni „még egyszer”. A kétezredik operaházi fellépés, az 50. jubileum, a 80. születésnap aktív énekesként – sorakoztak a lehetetlen évfordulók. Koszorúk, beszédek, borítékok a megszokott protokoll szerint. Egy páratlanul hosszú, nagyobb hullámvölgyek nélküli karrier. Utoljára az Operában egy évadnyitó társulati ülésen énekelt, már szinte csak dúdolva a szirupos Schubert-melódiát – „Árva a ház, nincs kacagás...” –, nagy faragott bottal a kezében, szokatlan szemüvegben, alig hallva a zongorát. Mégis… egyedül ez a pár szomorú perc maradt meg a jelenlévőkben a bizonyára nagyfontosságú ülésből… Mert az évadot csak az állandóság szimbólumával, az Élő Történelemmel, Melissel lehetett megnyitni.
1949-ben jegyezte el magát az Operaházzal, 60 évvel később, az intézmény 125. jubileumán járt utoljára anyaszínházában. Közben néhányszor átrajzolták a világtérképet, rendszerek, politikai és kulturális vezetők jöttek, hadonásztak és buktak, miközben egy Melis György nevű csoda milliókat könnyeztetett és nevettetett a Sztálin-Népköztársaság-Andrássy úti deszkákon. Tizennégy évvel ezelőtt mindössze néhány tucat ember kísérte utolsó útjára a decemberi esőben. Az utókor ma pedig csak legyinteni fog a közhelyre: távozásával immáron végérvényesen lezárult egy korszak.
