Caruso

Valami nagyon jól működik Brüsszelben. Legalábbis ami az operaházat, a La Monnaie-t illeti. A város közepén álló impozáns épület enyhe kopottságában is egyszerre nagystílű és hívogatóan családias. A színház stagionéban játszott programja igényes és változatos. Drága (és próbákat nem látogató) világsztárok helyett kiválóan válogatott – jórészt belga és francia – énekesekkel dolgozik. Alain Altinoglu főzeneigazgató igazi közönségkedvencnek számít, olyan karmesternek, aki egyszemélyben képez kapcsot a színpad és a nézőtér között. Ritkaság napjainkban az efféle intim bizalmi viszony, melynek eredménye, hogy rendre telt ház van a La Monnaie-ben.

Lionel Lhote (VIII. Henrik) - Fotó: © Baus

Párizs mellett minden bizonnyal Velence az a város, ahová a legtöbb gerlepár ellátogatott az elmúlt másfél évszázadban, vagyis az intézményesült turizmus kezdete óta. Amikor 1797-ben Bonaparte Napóleon mindegy mellékesen felszámolta a több mint ezeréves Köztársaságot, valójában már akkor egy múltjába révedt, önmagát túlélt várost igázott le. Velence nem foszló varázsát pedig éppen a mulandóság állandósága adja. A romantikusan álomszerű pusztuláshangulat, az elsüllyedéstől-elmúlástól való ösztönös emberi félelem éppúgy beépült a természet erőivel még dacoló falakba, mint a drága hotelek nehéz brokátfüggönyei mögé rejtőző ifjú és vén szerelmesek csókjai.

A Herceg és a Fehér hattyú- Fotó: © Alice Blangero

Az európai színház- és operaélet egyik nagy (ám valljuk be, némiképp túlérzékenykedett) kérdése Ukrajna lerohanása óta, hogy mit is kezdjünk az orosz kultúrával. Vegyük embargó alá azt is, vagy tűrjük meg a színpadainkon, netalán támogassuk?! Szerencsére az idei évadban a kezdeti hőzöngések után a szellemi nívójukra valamit adó operaházak egymással nemes versenyre kelve kerestek frappáns igazolásokat az orosz-szovjet (!) operakultúra kiaknázhatatlan nagyságára. Az egyik legszebb és legmélyebb előadás április végén született a Theater an der Wienben, ahol Mieczysław Weinberg Dosztojevszkij regénye nyomán komponált Félkegyelműjét mutatták be.

Az opera nyitójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus

Napjainkra lassan alig hallatszik ki a tiszta muzsika a vészharangok kongása mögül. Az opera és a komolyzene egyre inkább rétegműfajjá válása, a későn (ha egyáltalán) megkezdett ifjúságnevelés, a jelentős művészegyéniségek ritkulása, sőt eltűnése, a túl sok középszerű vagy éppen megbotránkoztató produkció, majd a világjárvány és az orosz inváziót kísérő energiaválság guillotine-ként szalámizzák le a magaskultúra híveit. A kulturális csúszdán ugyan szerencsére még bőven akadnak apróbb fogódzkodók, jelentősebb nyugvópont viszont alig. A 2017 januárjában átadott hamburgi Elbphilharmonie a kevés monumentális ellenpéldák egyike.

Fotó: © Thies Raetzke – Elbphilharmonie Hamburg

Megkísérelni megérteni a német operakultúra jelenségeit és jelenlegi állapotát jóval célszerűbb az 1690 (tehát az első németföldi operaház, a braunschweigi megnyitása) óta zajló folyamat részeként, mintsem sokszáz kilométer távolságból fotók vagy trailerek alapján sommás ítéleteket pufogtatni. A Regietheater kialakulásának éppúgy megvannak a reális és világos kultúrtörténeti okai, mint annak, hogy napjainkban ennek az olykor megbotránkoztató és félresikerült előadásokat is felvonultató, ám mindenképpen jelentős és izgalmas szellemi-színházi irányzatnak miért látszik leáldozni. A rendezői színház felfutását és tündöklését követő lejtmenet azonban – bárki is remélné – nem a „hagyományos” operajátszás visszatérése lesz. A végeredmény ugyan majd csak évtizedek távlatából fog kirajzolódni, ám a folyamatokat és az irányvonalakat már most is szükséges lenne rögzíteni.

Sarah Brady az előadás kreatívján

Az 1690 (!) óta működő többtagozatú braunschweigi Staatstheater a 2022/23-as évadban összesen negyvenhat különböző – jórészt friss – programmal várja az érdeklődőket. Az operatagozat A Rajna kincse, Az istenek alkonya és A varázsfuvola felújítása mellett olyan ritkaságokkal készült, mint Lehár (az Operettszínházban 1924-ben Apukám címmel játszott) Clo-Clo című operettje, vagy a Németországban másodikként színre kerülő amerikai kortárs, David T. Little kamaraoperája, a Dog Days. Ez utóbbi érdekessége, hogy a februári premiert magyar rendező, Kovalik Balázs állította színpadra.

Steffen Recks (Prince) és Veronika Schäfer (Lisa) - fotó: © Tomas M. Jauk

Az amerikai Laura Berman 2019 őszén vette át a hannoveri Staatsoper vezetését. Ahogy ez a hasonló német operaházaknál ilyenkor gyakran lenni szokott, az új intendáns kinevezése egyúttal teljes társulat- és repertoárcserével járt. A dramaturgból lett színházvezető friss szemléletű produkciókat és műveket ígért annak a hannoveri közönségnek, amely hagyományosan nem zárkózik el az újszerű rendezői megoldásoktól és a törzsrepertoár színesítésétől. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása A csavar fordul egyet 2021. júniusi premierje. A produkció sikerességét jelentheti, hogy idén februárban a színház ismét elővette.

A Nevelőnő: Sarah Brady - fotó: © Sandra Then

Talán nincs még egy Verdi-opera, amelyik annyira őszinte, intim és letisztult lenne, mint a Simon Boccanegra. A komponista már maga mögött hagyta az „umccaccá”-t, a forradalmi hevületet, az életteli, kicsapongó-kisiklott hőseit, de még nem találkozott érdemben Arrigo Boito dramaturgiai zsenijével. Így az opera cselekményében maradtak is bőven buktatók– élő ember nincs például, aki el tudná mondani, mit keres a történetben az oly sokat emlegetett Lorenzo –, a zenéből is hiányoznak a slágerek, s talán még kevésbé csillan meg a napfény Verdi Genovájának egén, mint az Escorial aranykoporsójában. A politikából kiábrándult idősödő zeneszerző a Boccanegrában elsősorban magáról mesél: egy gyermekeit elvesztetett, önnön nagyságától megfáradt, magányos férfiról.

Jelenet az Előjátékból - fotó: © Bettina Stöß

„Rémdrámába illő jelenetek folytak le tegnap este a bécsi operaházban, miközben a színpadon A walkür előadása folyt. Az épületet rendőrkordon zárta gyűrűbe, az operai folyosók labirintusában pedig egy elvetemült gyilkost hajszoltak a detektívek. A gyilkosságot egy operai maszkmester fedezte fel az opera épületében működő balettiskola zuhanytermében, amelynek vérben úszó kőpadlóján holtan találta a balettiskola 12 éves növendékét, Dagmar Fuhrich-t. A gyilkos 17 késszúrással végzett áldozatával, és valószínűleg, mielőtt még a rendőrségi kordon teljes gyűrűbe zárta volna az épületet, kimenekült az operából.

Dagmar Fuhrich

Daniel Barenboim nem élt volna hiába, ha semmi egyéb érdeme nem lett volna, mint az, hogy a német kormányzaton átverekedte a berlini Staatsoper felújítását – amely „természetesen” éveket csúszott és a tervezett költségvetés többszörösét emésztette fel, ám végül mégiscsak a 21. századi színházrekonstrukció iskolapéldája lett. Különös tiszteletet sugárzó, már-már antik méltósága és bája van az Unter den Lindenen álló merész-rózsaszínre festett épületnek, melynek büféjébe, az Apollo-Saalba nem lehet meghatottság nélkül belépni, s melynek otthonos nézőterébe valóban páratlan akusztikát sikerült a felújítóknak varázsolniuk. A leghalkabb pianók is eljutnak a fülekbe, és a leghangosabb forték sem szaggatják a dobhártyát, mind a zenekar, mind a színpad egy tömbben szól, nem hullanak a mélybe a magasságok vagy a mélységek.

Brandon Jovanovich és Elina Garanca a 2019-es felújítás főszereplői - Fotó: © Matthias Baus