„Nemcsak a nagyközönség, de az operabarátok sem tudják, hogy milyen egyedülálló gyűjtemény van az Operaház földszintjén, az úgynevezett zenekari dohányzóban, ahová nemigen jut be a publikum. Ez a boltíves, hosszú, két részből álló folyosó őrzi az Operaház arcképcsarnokát. Háromszáz falra festett életnagyságú fej díszíti, és keletkezésének szinte kalandos története van. Még a háború előtt tagja volt az Operaház kórusának Rippl-Rónai Sándor, a festőművész öccse. Szeretett jól élni, sokat költött, és gyakran nem volt elég a gázsija. Festegetett. (…) Egy nap az Operaház zenészdohányzójában üldögélt az öreg Ney Bernáttal és néhány muzsikussal. Tréfából a falra rajzolta vázlatosan Ney arcmását…” – így kezdődik Kristóf Károly cikke Az Est című népszerű napilap 1939. újévi számában. És így indult annak a világviszonylatban is egyedülálló, jelenleg Arcképcsarnok nevet viselő különleges, és a nagyközönség elől ma is elzárt folyosónak a története, melynek alkotóinak kiléte – éppen ezidáig – néhány évtizedre még a színház emlékezetében is feledésbe merült.
Az Operaház Arcképcsarnoka (2015)
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár
Ezek szerint tehát az Operaház több tucat eredeti Rippl-Rónait rejt! Alkotójuk nem éppen vidám életét érintőlegesen Galántai Csaba kezdte el feltárni a Valóság 2021/1. számában. A négy kaposvári Rippl-Rónai testvér közül – József (1861–1927) jeles festőművész, Ödön (1865–1921) vasúti alkalmazott, műgyűjtő és amatőr festő, Lajos (1869–1933) pedig a Somogy vármegyei számvevőség főnöke – az 1875. január 5-én született Sándor volt a legfiatalabb.
Rónai Sándor önarcképe
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár
A többrétű művészi hajlammal megáldott fiatalember a Millenium lázában égő Pestre kerülve Solymossy Elek Gyakorló színésziskolájában végzett 1896-ban. Egy korabeli kritika szerint A falu rossza vizsgaelőadásában „Gödör Sándort (…) Rippl-Rónai Sándor [játszotta], énekében kellő hanganyaggal, az érzelmes jelenetekben gyönge hatással.” A pályakezdő énekes-színész Bessenyei Miklóshoz szerződik, akinél többek között Kiskunfélegyházán játszik. 1898 tavaszán vizsgát tesz és a Színészegyesület tagja – azaz hivatásos színész – lesz.
Az Arcképcsarnok bal oldalán az első elkészült portré Ney Bernáté
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár
Huszonhárom éves ekkor és nős ember, sőt, az sem kizárt, hogy egyszer már el is vált. Horváth János, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum munkatársa szerint ugyanis Rippl-Rónai Sándornak létezett már egy felesége, bizonyos Zsebi Rozália. A helyzetet bonyolítja, hogy a Múzeum Rippl-Rónai Ödön hagyatékában három pasztellképet őriznek a színésztől, melyek címei: Az angol consul leánya, Anyám, illetve Első feleségem. Sári. (Külön rejtély, hogy Rozálból hogyan lett Sári?) A négy fivér közül egyedül Lajos nem örökölt művészi vénát, Sándor és Ödön is szenvedélyesen festett és rajzolt. Sőt, műveiket nagyhírű bátyjukhoz hasonlóan Rónaiként szignózták – ezzel napjainkban is némi galibát okozva a műtárgypiacon –, mígnem a „családfő”, Rippl-Rónai József nyomatékosan be nem tiltotta a kompromittáló családi bizniszt.
Rippl-Rónai Sándor: Anyám (1904) - Forrás: Rippl-Rónai Múzeum
Miután az első nászáról nem kerültek elő dokumentumok, az 1897-es kaposvári házassági anyakönyvi kivonat pedig nem tartalmaz „családi állapot” rovatot, Rippl-Rónai Sándor ifjúkori szerelme egyelőre felderíthetetlen. Az azonban már bizonyos, hogy az 1905-ös válásig Pászt(h)y Mária Júlia(anna) színésznővel (később „magánzó”) élt, aki 1930-as haláláig viselte a jól csengő Rippl-Rónai Sándorné nevet.
Rónai Sándor karikatúra egy énekkari művészek által készített albumban
Forrás: Operaház Emléktár
Erre az időszakra esik a pályakezdő művész életének egyetlen valóban hűségesnek tűnő története is, 1899 februárjában ugyanis aláírja szerződését, s a következő húsz évben a Magyar Királyi Operaház énekkarának tagja is marad – immáron Rónai Sándor néven. A szakmai ranglétrán egy szépreményű színésznek ez mindenképpen visszalépést jelent. Ám mégiscsak a főváros első állami kőszínházában kap, ha nem is fényes, de biztos és stabil megélhetést, szemben a vándorszínészet még a századfordulón is keserű kenyerével. Ráadásul Rónai színpadra termettségét azonnal felfedezik az Operában, ami nem is csoda egy olyan korszakban, amikor még a vezető énekesek sem sűrűn jeleskedtek színészként, inkább csak lecövekelt lábbal ágáltak. „Kisebb epizódszerepeket is játszott, és ezekben pompás humorával, valamint sikerült maszkírozásával sokszor megkacagtatta a közönséget” – olvasható nekrológjában. Nemcsak operákban kapott apró feladatokat (mint a Pillangókisasszony magyarországi bemutatóján az egy mondatos Tisztet), de operettekben, sőt balettekben is színpadra lépett. (Megfelelő számú férfitáncos híján gyakran álltak be a kóristák a táncjátékokba.)
Egy 1915-ös Pillangókisasszony színlap - Forrás: Operaház Emléktár
Kicsiny, de nagyon összekovácsolódott társulat élt együtt ekkoriban az Operaházban, melynek egyik legmaradandóbb bizonyítéka különös módon éppen Rónai Sándor ecsete nyomán maradt az utókorra. Anyagi gondok rendszeresen gyötörhették a művészt. Sikerült beazonosítani az Operaház Emléktárában egy bátyjának szóló levelet, melyben arra kéri a festőművészt, járjon közben az igazgatóságnál magánénekesi kinevezése és magasabb fizetése érdekében. Rippl-Rónai József kísérő levele is fennmaradt, az áhított előrelépés, és az azzal járó előnyök azonban elmaradtak. Nem sokat tévedhetett Kristóf Károly, amikor igazi bohém művészként írja le a kórus-baritont, aki 1905-ös (második?) válásakor már jó ideje egy férjezett kórista kolléganővel, Zsillagh Dezső székesfővárosi tanító nejével, Baronek Dórával (hivatalosan Borbála Teodóra), Hofbauer Zsófia, a régi Nemzeti Színház egykori jeles altjának lányával élt együtt. Tetemes iratanyag olvasható a válásról, ugyanis Rónai – miközben természetesen elismerte a hűtlenségét – sokallotta a rá kirótt havi 50 koronás feleségtartást.
Rónai Sándor levele bátyjának, Rippl-Rónai Józsefnek
Forrás: Operaház Emléktár
Rippl-Rónai József levele gróf Bánffy Miklóshoz
Forrás: Operaház Emléktár
Míg az énekkaros-festő első házasságai gyermektelenek maradtak, Baronek Dóra egy fiúval ajándékozta meg Rónai Sándort. A vér nem vált vízzé, R. Rónai György (1907–1962) Rákosi Szidi iskolájában tanult, majd 1928-tól a Király Színház színésze lett, ahol néhány apró plakátos szerep fűződik a nevéhez. Sorsa az 1930-as évek második felétől azonban ismeretlen, urnasírja a Kispesti temetőben található.
Az I. világháború kitörése az Operaház szinte teljes hadköteles férfiszemélyzetét érintette. Rónai Sándor is megkapta a behívóját, de számos kollégájával egyetemben ő is gyorsan visszatalált a fővárosba. Amikor a dalszínház 1915 márciusában újranyitott, már a színpadon állt. A nagypolitika azonban mintha a következő időszakban sem tágított volna mellőle: 1918 decemberében megalakult a Színházi alkalmazottak Szabad Szervezete, melyben az Operaházat Rónai és Kasztner Lujza balerina képviselte. A Tanácsköztársaság első heteiben ebből lett a Színészek Országos Szakszervezete, melynek vezetőségébe is beválasztották Rónait. Ennek tükrében talán nem lehetett véletlen, hogy amikor a rövid életű proletárdiktatúra bukása után a minisztérium ifj. Ábrányi Emil zeneszerző-karmestert bízta meg az Operaház vezetésével, a személyi állományt jelentősen racionalizáló direktor Rónai szerződését sem hosszabbította meg...
Rónai Sándor - A fotó a család tulajdona
Hasonlóképp elveszítette állását Baronek Dóra is, aki az 1916/17-es évadban elvált Rónaitól, hogy egy mindkettőjüknél jóval fiatalabb kórista, az 1919 őszén szintén elbocsátott Barta István felesége legyen. Barta rövid élete tragédiával zárult: a kirúgása után felakasztotta magát. Baronek Dórát visszahelyezték az állásába, amiben az is közrejátszhatott, hogy bátyja, dr. Hetényi Imre, budapesti főkapitány-helyettese, majd a kiépülő Horthy-rendszer politikai rendőrségének főnöke volt.
Rónai Sándor hagyatéka - az Arcképcsarnok
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár
Némi bizonytalanság lengi körül Rónai Sándor utolsó hónapjait. Az operaházi évkönyvek tanulsága szerint ugyanis haláláig a színház alkalmazottja maradt, ennek azonban ellentmond, hogy nekrológjai „volt tag”-ról írnak. Fiatalon, néhány héttel a negyvenötödik születésnapja után, 1920. február 4-én hunyt el, a spanyolnátha járvány egyik áldozataként. Emléke, szelleme eddig is az Operaház falai között volt, ám Az Est cikkének hála végre nevet is kapott az Arcképcsarnok alkotója. Könnyed ujjgyakorlatnak indult kedves munkáját – élő hagyományként – azóta is kizárólag a dalszínházhoz köthető nevesített és névtelenségben maradt művészek folytatják.
