„Ismerik Rudi Stephant? Hallották már Az első emberek című operáját?” – kezdte szellemes videó-ismertetőjét a júliusi premier előtt Konrad Kuhn, az Oper Frankfurt dramaturgja. Bartók és Kodály országában vélhetően egyedül az elképesztő tudású (ám tudását Fafnerként őrző) Mesterházi Máté felelt volna két igennel a fenti kérdésekre. Ám ezúttal nincs okunk szégyenkezni a Zeneakadémia könyvtárában megbúvó tudor káprázatos műveltségével szemben. Rudi Stephan nevét ugyanis német operai berkekben sem sokan ismerik – vagy legalábbis ismerték eddig.
Fotó: © Matthias Baus
Ennek elsődleges oka ezúttal is a politika, azaz a világháború. Ezúttal nem a második, hanem az első, ahol a galíciai fronton egy ellenséges golyó kioltotta az alig 28 éves pályakezdő zeneszerző életét. Ebben az életkorban ugyan Pergolesi már két éve halott volt, de Mozart az „öt nagy” közül még csak a Szöktetést vetette papírra, Verdi éppen első leendő sikerén, a Nabuccón dolgozott, Wagner Párizsban éhezett, Puccini a feledhető Lidérceken kívül egyetlen maradandó hangjegyet sem írt, és még Richard Strauss is innen volt a századelő nagy opera-botrányán, a Salomén. Így nem csoda, hogy Rudi Stephan hagyatékából néhány tucat dalon, zongora- és zenekari művön kívül csak egyetlen opera maradt ránk. A komponista nem érhette meg Az első emberek ősbemutatóját sem, mely épp Frankfurtban volt (ahol a hitleráj előtt éppen úgy mint napjainkban igen izgalmas és progresszív repertoárt vittek) 1920-ban, öt évvel a zeneszerző korai halála után.
Ambur Braid (Chava) és Andreas Bauer Kanabas (Adahm)
Fotó: © Matthias Baus
Ez esetben talán még a szokásosnál is kevesebb értelme van a „Mi lett volna, ha Stephant hosszú élettel ajándékozza meg a sors?” típusú kérdéseknek. Azt pedig szerencsére még megtippelni sem lehet, merre sodródott volna emberileg élete derekán, az 1930-as években. Meghallgatva Az első embereket ugyanis nem kizárt, hogy a 20. század első évtizedeinek egyik legeredetibb német komponistája is válhatott volna belőle. Nagy ívű posztromantikus zenekarkezelésébe éppen úgy belehallható Mahler, mint Richard Strauss, valamint Schreker, Korngold vagy akár Zemlinsky – Rudi Stephan mégsem epigon. Operájában nemcsak magabiztos, de markáns hangszerelőnek is tűnik, a Kajin szólamát helyenként alátámasztó szaxofon például meglehetősen előremutató gondolat az 1910-es évek elején.
Ian Koziara (Chabel) - fotó: © Matthias Baus
Szintén nem bátortalan kezdőre vall a témaválasztás, Otto Borngräber korábban betiltott, „erotikus misztériumnak” titulált drámája. A mindössze négyszereplős alapmű a Paradicsomból való kiűzetés után játszódik. A nő már elkövette az ősbűnt, a férfi még nem… Adahm és Chawa (a szerzők használják ezeket a névírásokat) középkorú házaspár. A férfi a világ jobbá tételén dolgozna, az asszonyban azonban nagyon is fortyog még a szexuális vágy. A világban azonban egyelőre rajtuk kívül csak a két fiuk, Kajin és Chabel van… Míg a nagyobbik fiúban már felébred a testiség, a kisebbik egyelőre csak Istent látja… Borngräber ebből az erősen freudista századfordulós szemszögből meséli el Kain és Ábel történetét. Stephan kétfelvonásosa szinte „csúcsra jártatja” a kamaraopera (a szó trisztáni értelmében) műfaját, melyben mellékszereplők nélkül kizárólag a négy egyenrangú szólista hivatott fenntartani a feszültséget. Hatalmas erény, hogy ez nagyjából sikerül is, a második felvonás két kettőse viselne csak el némi húzást. Az első emberek valóban színpadra termett, izgalmas alkotás, kár, hogy csak elvétve szólalt meg az elmúlt évtizedekben.
Iain MacNeil (Kajin) és Andreas Bauer Kanabas (Adahm) - fotó: © Matthias Baus
Tobias Kratzer nem tartozik a finomkodó rendezők közé, Frankfurtban is határozott kézzel rakta színpadra a rábízott produkciót. Olvasatában nem az első emberekről mesél, hanem az utolsókról. A fokozatosan kibontakozó drámában egy atomkatasztrófa utáni világot ábrázol, amelyben a család két évtizede egy föld alatti bunkerben kénytelen élni (kiválóan funkcionál és igen esztétikus Rainer Sellmaier mindkét kisrealista díszlete). Lakásuk egyik falára az illúzió megőrzése érdekében maguk vetítik az évszakokat – éppen tavaszt –, ám a pusztává vált földre csak szkafanderben merészkednek fel. Adahm a mesterséges fényben próbálja apró csíráit életben tartani, miközben még az áramellátás is akadozik. Ebben a megmaradt földi pokolban nem csoda, hogy rendre pattanásig feszülnek az összezárt családtagok… A második felvonásban a fiúk felmenekülnek gyerekkoruk roncsai közé, Chava utánuk… A felszabadult, már-már állati ösztönöket csak egy gyilkosság csillapíthatja el. Kretzer ezen a ponton túllép a szerzőkön, de még a Biblián is. Kajin rádöbbenve bűnös vágya következményére és tette súlyára, öncsonkítást végez és elvérzik. A rendezés keretein belül ez még koherens is lenne, a valódi probléma az opera vége, ekkor ugyanis Adahm hitet tesz egy új világ eljövetele mellett – mire kinyílnak a csapóajtók és emberek tucatjai bújnak elő a földből. Ezzel a gesztussal viszont az egész előadás el lett bagatellizálva. Ha ugyanis nem Adahmék az egyetlen túlélők, a srácok nyugodtan átkopoghattak volna valamelyik szomszédos bunkerbe egy jót diszkózni, és nem kellett volna édesanyjukat mint egyetlen nőt – üldözni…
Ambur Braid (Chava) és Andreas Bauer Kanabas (Adahm)
Fotó: © Matthias Baus
Az első emberek előadói szempontból sokkal közelebb áll A kékszakállú herceg várához, mint a Parasztbecsülethez. Hiszen annyira koncentrált mű, és oly módon építkezik a négy szólistára, hogy azok egyetlen pillanatnyi üresjáratot sem engedhetnek meg maguknak. A színpadi jelenlétben és a mű melletti elkötelezettségben nem is volt hiba Frankfurtban. Ám az valószínűleg nem, vagy nem csak az évad végének tudható be, hogy bizonyos hangok elhasználódottabbnak tűntek, mint azt a művészek életkora indokolná. Sokkal inkább a társulati lét nagyüzemi kihasználása lehet az, ami idő előtt megeszi a vocét.
Ian Koziara (Chabel) és Ambur Braid (Chava) - fotó: © Matthias Baus
Chawa szólama nehézségben Sentáéval vetekszik, alakítójának egyszerre kell nőnek, (ős)anyának és asszonynak lenni. Ambur Braid mindhárom színészi kritériumnak eleget tesz, jugendlich dramatisch szopránja azonban már helyenként lebegésnek indult. Iain MacNeil, a frankfurti együttes erőssége, végre tökéletesen testhezálló feladathoz jutott. Valóságos tesztoszteron-bombaként viseli Kajin szerepét, és nem csupán elfogadhatóvá, de még szerethetővé is képes tenni a papíron nem különösebben szimpatikus figurát. Világos baritonja végre otthonosan szól Stephan igényes partijában. A nem különösebben kellemes hangszínű Ian Koziara maga is meglepődött, mekkora gikszert énekelt az I. felvonás végén. Nem kellett volna. A nem egészen megalapozott technika és az idő előtt ráosztott súlyos hőstenor főszerepek már megtették hatásukat. Andreas Bauer Kanabas hangilag és alkatilag is beérett Adahm szerepébe. Basszusa most szépen szól, apaként méltósága, férfiként súlya van.
Ian Koziara (Chabel) és Iain MacNeil (Kajin) - fotó: © Matthias Baus
Miként anno Kerényi Miklós Gábor (alias Kero@) operaházi Mózesében utolsónak a címszereplő is megérkezik az ígéret földjére, a frankfurti tapsrend alatt is még egyszer felnyílik egy bunkerajtó és azon jön fel meghajolni az est karmestere, Sebastian Weigle. A gesztus lehetne olcsó is, de ezúttal megható. A jeles dirigens ugyanis tizenöt év után ezzel a produkcióval búcsúzott főzeneigazgatóként. Számos emlékezetes premier, felfedezés és CD fűződik nevéhez, valamint a nem elhanyagolható tény, hogy a város meg tudta őrizni kiemelt helyét a német operatérképen. Weigle sodró lendületű, ezer színben pompázó zenekari összjátékkal köszönt el Frankfurttól. A hatvankét éves, ereje teljében lévő maestro nevét érdemes lenne beledobni abba a kalapba, melyből a tanácstalan berlini uraknak lassan Daniel Barenboim ősszel megüresedett helyét kellene kisorsolniuk.
Ambur Braid (Chava) - fotó: © Matthias Baus
Közel száz éve, hogy a folyamatosan születő új operák helyett a közönség – okkal – különféle reneszánszokba menekül. Ezek közül az újrafelfedezések és rácsodálkozások közül az utóbbi időkben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az 1900-as évek első évtizedeiben keletkezett német operák. Hosszú élete vége felé Richard Strauss valószínűleg álmában sem gondolt volna arra, hogy halála után fél évszázaddal azok az egykori riválisai egyszer majd feltámadnak és ismét a konkurensei lesznek, akiket szó szerint és átvitt értelemben is túlélt. Márpedig napjainkban éppen ez történik: Franz Schreker, Alexander von Zemlinsky, Kurt Weill, Jaromír Weinberger vagy Erich Wolfgang Korngold neve mellé a 2021-as amszterdami és a 2023-as frankfurti premier után nyugodtan odaírhatjuk Rudi Stephan nevét. Megérdemli.
