Elkerülhetetlenné vált a Komische Oper Berlin bezárása, lévén az 1966-ban megnyílt – és azóta csak részben felújított – épület lassan olyan állapotba került, hogy átépítése immáron nem tűrhetett halasztást. A tervek nagyszabásúak, a társulat pedig a munkálatok alatt szeptembertől „Nyugaton”, a Schillertheaterben lel új otthonra. Az elmúlt hónapokban a nézők valóságos ostrom alá vették a pénztárat, a színház rajongói még legalább egyszer búcsút akartak venni a szeretett-ikonikus-otthonos épülettől – mely valójában a berliniek (és nem-berliniek) szemében jóval többet jelent, mint színházépületet vagy emlékezetes produkciók színhelyét, sokkal inkább egy mindig izgalmas szellemi műhelyt és mentsvárat, a „berlini levegő” egyik alapösszetevőjét, azaz kultikus helyet.
Huw Montague Rendall (Hamlet) és Kjell Brutscheidt (Yorick)
Fotó: © Monika Rittershaus
A Komische Oper mindig is híres volt sokszínűségéről, mely természetesen sokszínű és érzékeny közönséget vonzott. Így nem csoda, hogy a 2023 áprilisában bemutatott Hamlet idei utolsó előadását körüllengte a szomorkás búcsúhangulat. Magát a Thomas-operát is egyfajta melankolikus lebegés jellemzi, mely ezúttal a nézőteret is birtokba vette. Mintha az idős látogatók nem csupán a Sírásó-jelenet alatt elmélkedtek volna a szereplőkkel a mulandóságon, hanem végig a szemük előtt lebegett volna a jogos kérdés: vajon viszontlátom-e még a Komische Opert a hatévesre tervezett (?…) felújítás után!?
Az épület, noha több szépészeti beavatkozáson esett át az elmúlt évtizedekben, vitán felül megérett a felújításra. A backstage az egykori Erkel Színházat idézi, de a nézőtéri csillár köré kifeszített hatalmas vitorlaszerű védővászon sem sok jót ígér. Az átköltözés már hetek óta tart, június közepétől pedig eltűnik a közönség, szabadságra megy a társulat, a magára hagyott épület átépítőit várja. Ám a június 7-i estén – különleges, minden bizonnyal véletlen egybeesésként – még ugyanez a megelőlegezett kísértetkastély hangulat áradt Etienne Pluss elsősorban térkonstrukciójában, mintsem esztétikájában hódító Hamlet díszleteiből.
A II. felvonás fináléja - Fotó: © Monika Rittershaus
A három berlini operatársulat közül valójában a legkevésbé a Komische Oper játékrendjébe illeszkedik a Thomas-ötfelvonásos, tulajdonképpen érthetetlen, hogy a vezetőség miért éppen ezzel a művel bővítette az egyébként igen szerteágazó repertoárt. A francia nagyoperában egyvalamit nem szabad keresni: az alapjául szolgáló Shakespeare-drámát. Thomasnak és alkotótársainak eszébe sem jutott a világirodalom gyöngyszemét méltó módon az operaszínpadra adaptálni, csupán a zengzetes cím, a fő karakterek és a szituációk keltették fel figyelmüket. S ha nem is született remekmű, az alkotói szándékot mindenképpen igazolja, hogy több mint százötven évvel a párizsi ősbemutató óta napjainkban is rendre leporolják.
Hamlet: Huw Montague Rendall - Fotó: © Monika Rittershaus
A Komische Oper nem rendelkezik olyan társulati bariton- és szoprán-sztárral, akik miatt feltétlenül elő kellett volna venni a művet, így a felújítás oka talán az lehetett, hogy a jelenleg Bielefeldben művészeti vezetőként dolgozó Nadja Loschky bemutassa Hamlet-értelmezését. A negyvenéves rendezőnő tudja a szakma alapjait: van víziója a műről, tapintható a színészvezetése és jó részt korrektül el is rendelkezi a jeleneteket. Mindez önmagában sem csekély érdem napjaink operaéletében! Losky finom jelzésekkel az 1800-as évek végére helyezi a cselekményt, arra az időszakra, amikor az arisztokrácia világának évszázados falai repedezni kezdtek. Irina Sprechelmeyer bíborba öltözteti a királyi udvart, csak Hamletnak és apja szellemének szürkésfehérje, valamit Ofélia hófehérje töri meg a szándékosan nemes egyhangúságot.
Karolina Gumos (Gertrud) és Liv Redpath (Ofélia)
Fotó: © Monika Rittershaus
A nyitány elején megnyílik a színpad mélye, kalapos, aktatáskás, szürke öltönyös végrehajtók (közjegyzők?) érkeznek szerződni Hamlettel, akinek – az utódnak – feladata lenne az örökségül egyszer majd rászálló királyság felszámolása. Az ifjú pontosan érzékeli a körülötte lévő világ idejemúltságát és anakronizmusát, ám – mintegy jellegzetesen 21. századi nihilista fiatalnak – semmiféle ötlete sincs a jövő megoldására. A II. felvonás fináléjában csákánnyal esik neki a palota falainak, melyekből téglapor helyett a bűnökre épült birodalom szimbólumaként fekete pernye ömlik. Az előadás végére már halmokban áll ez a hamu, mindjobban ellepve a színpadot.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Az utódlás megoldatlannak tűnő problémája az egymással erős szexuális függésben élő királyi párt, Claudiust és Gertrudot is élénken foglalkoztatja. Losky értelmezése szerint az elmúlástól rettegő páros – el nem ítélhető módon – semmiképpen sem szeretné a gyeplőszíjat erre a fiúra hagyományozni. A rendezőnő – a finom eszközökkel kortársunkká tett, ám klasszikus Hamlet parókájával mégis elidegenített címszereplőn kívül – elsősorban a két női főszereplőt helyezi előtérbe. Ofélia útja a hagyományosabb: a lány elég értelmes ahhoz, hogy felfogja, hiába is vonzódik Hamlethez, valójában családja és a királyi pár csak eszközként használja őt a királyfi befogásához, majdani irányításához. Jóval izgalmasabb lesz a Thomas által elhanyagolt Gertrud királyné sorsa, aki – nagy részben Karolina Gumos prózai színésznőket is megszégyenítő alakításának hála – leplezetlenül boldog, hogy megszabadult első, erőszakos férjétől és Claudius oldalán végre kiélheti nemi vágyait, miközben Oféliát lelkiismeretfurdalás nélkül egy hasonlóan reménytelennek tűnő házasságba taszítja.
Huw Montague Rendall (Hamlet) és Liv Redpath (Ofélia)
Fotó: © Monika Rittershaus
Losky rendezése mindvégig a realitás és a képzelet határmezsgyéjén táncol. A főszereplők megkettőzött alakban rendre felbukkannak a színen, megjelenítve a múltat, a vágyakat vagy éppen a tudatalattit. Az előadásban Hamlet Horatio és társai helyett egy képzeletbeli barátot kap, Yorick-ot, akinek koponyáját Shakespeare V. felvonásában ássák ki sírjából. A buggyos-flitteres reneszánsz kosztümbe öltöztetett, mások által láthatatlan néhai udvari bolond lesz a királyfi társa annak őrületbe forduló magányában. A rendezői gondolat érdekes, de a figura valójában nem tesz hozzá sokat az előadáshoz.
A szezon végére a hatalmas sikerű Őrült nők ketrece sorozat mellett egy Händel Fesztivált (Jephta, Saul, Semele, Xerxes) is rendezett a Komische Oper. Így aztán nem meglepő, hogy a zenekar hallható élvezettel vetette bele magát Thomas egészen más gyökerű partitúrájába. Erina Yasmina és az együttes harmóniája teljesnek tűnik, a karmesterasszony keze alatt finoman bontakozott ki az opera áradó melankóliája, csupán Ofélia két nagyjelenete lehetett volna egy árnyalattal gyorsabb és Hamlet monológjai kicsit csendesebbek. A megszokott zenekari hangzást a musicaleken is csiszolódott fafúvósok tették egyedibbé.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
A Hamletet kizárólag akkor szabad elővenni, ha a két főszerepre megfelelő énekes áll rendelkezésre. Az ifjú tehetségeket mindig éberen figyelő Komische Opernek minkét esetben sikerült megfelelő vendéget szerződtetni. Énekes szülők fia, még harminc éves sincs, de már keresett bariton Huw Montague Rendall, aki egyrészt angol (tehát Shakespeare honfitársa), másrészt intellektuális művész. Mindkét dolog hozzásegíti ahhoz, hogy mondanivalója legyen erről az összetett figuráról. Hamletje érdekes módon veszélyes kitörésében, „őrültségében” sokkal inkább önmaga, mint enervált gyötrődéseiben. Olyan színpadi alak, akire mindig oda kell figyelni. Montague Rendall matériája nem olyan egyedi, mint a korábbi generáció jeles Hamletjeié, de a frazeálása kidolgozott, francia kiejtése pedig mintaszerű. Kérdés, nem jött-e kicsit korán a terjedelmes szólam, hiszen az adott estén a volumen néha elveszett a zenekari árokba, de lehet, hogy az nem tett jót, hogy a művész egy párizsi próbafolyamat közben ruccant át Berlinbe.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Liv Redpath mindenekelőtt nagyot akart énekelni az operairodalom egyik jeles koloratúrszoprán szerepében – s ez maradéktalanul sikerült is neki. Ofélia figuráját sikeresen mozdította ki annak vízi hulla állapotából, magányos, élő-érző kislányt alakított, akire sem Claudius, sem Hamlet királyságában nem várt volna méltó jövő. 2006 óta a Komische Oper oszlopa Karolina Gumos, nagy rendezőkön csiszolódott színész-énekes. Gertrud királynéja korunk színpadi figurateremtésének mintapéldája, kár, hogy a lengyel mezzoszoprán hangilag ezúttal nem tudott méltó lenni az alakításhoz.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Két női szerepen kívül kizárólag férfiszólamokat írt Thomas. Claudius szerepében Tijl Feveyts remek karaktert alkotott, vokálisan továbbra is inkább a mélyebb tartományokban mozog otthonosan. A király szellemét az együttes veteránja, Jens Larsen kapta. Basszusát kellő súllyal használja a megírtnál jóval összetettebbé, izgalmasabbá, és emberibbé tett szerepben. A Hannoverből kölcsönkért Josi Simerilla Romero felléptetése Laertes két röpke jelenetnyi szerepében luxus, ahogy Horatióként Frederic Jost és a II. sírásóként Ferdinand Keller is érzékeltette, hogy jóval több lehetőség van bennük, mint amit a néhány mondatos epizódszerepük lehetővé tesz számukra. Nadja Loschky harmadik operaprodukciójába építi bele Kjell Brutscheidt-et. A színész „különlegessége”, hogy ritka betegsége miatt egyik szemét nem tudja kinyitni. Brutscheidt azonban mintha Yorick-ként nem igazán találná a helyét a Hamlet színpadán, jön-megy, bohóckodik-sírdogál, jelenlétének mégsem lesz valódi értelme.
Huw Montague Rendall (Hamlet) és Kjell Brutscheidt (Yorick)
Fotó: © Monika Rittershaus
Irányt vesztett korunk finom lenyomata lett a Komische Oper Hamlet produkciója. Nadja Loschky rutinosan és bölcsen – csupán néhány technikai esetlenséggel – állította színpadra a művet. Már Thomas befejezése is nehezen értelmezhető („A lelkem a sírban, s én – o, jaj – király vagyok!” – énekli Hamlet, miután megölte Claudiust és értesült Ofélia haláláról), ám a rendezőnő mindezt úgy oldotta meg, hogy a címszereplő egy harangon állva látványosan a levegőbe emelkedik. A közönség lelkesen tapsol, majd komótosan, sokat fotózva elhagyja a Behrenstraße-i színházépületet…
