Napjainkban természetesnek vesszük, hogy az operaházak repertoárja Monteverditől a kortársainkig több mint négy évszázadnyi kompozíciót ölel fel. Ám korábban ez közel sem volt így, az operákat sem az örökkévalóságnak komponálták, hanem – a mostani szappanoperákhoz hasonlóan – általában hétköznapi (vagy éppen ünnepi) használatra szánták. Georg Friedrich Händel több mint negyven színpadi művével és huszonöt oratóriumával anno még csak nem is számított különlegesen termékeny szerzőnek. A komponista bár nagy reményeket fűzött az 1738-as Xerxes-hez, a siker nem szegődött mellé, a szerző életében a vígopera alig öt előadás ért meg, az újrafelfedezésre pedig nem kevesebb mint 186 évet kellett várni. Nem lehet elég hálás az utókor Oscar Hagen német művészettörténésznek, aki az 1920-as években Göttingenben leporolta, átdolgozta és újra színpadra segítette Händel operáit. A korabeli kortárs zenét egyre kevésbé befogadni kész és képes közönség ekkor csodálkozott rá először az elfeledett művekre. Ezután azonban meglepő elánnal mutattak be átdolgozott vagy áthangszerelt barokk operákat, majd az 1970-es évektől a historikus irányzat hatására kibontakozott a ma is élő, izgalmas reneszánszuk.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Míg a drámai operák konfliktusai többé-kevésbé örök érvényűek, kérdéses, mennyire azok a vígoperák szituációi és poénjai. Hiszen például újrahallgatva egy tíz-húsz éves aktuál-kabarét, azok mára gyakran érthetetlen, min is nevettek annakidején. Bizonyára mást tartott humorosnak a Xerxes-ben is (amennyiben egyáltalán annak tartotta) a 1700-as évek közönsége, mást 1924-ben, és megint mást napjainkban. Amikor Händel operáját a Komische Oper 2012-ben bemutatta, Barrie Kosky a mű színrevitelével korunk egyik legjelesebb operarendezőjét, a Theater an der Wien jelenlegi intendánsát, Stefan Herheimet bízta meg. Az elmúlt tizenegy évben 39 Xerxes-előadást tartottak Berlinben, a siker-produkciót Düsseldorf és Graz is átvette. A Komische Oper bezárásának előestéje darabtemetés is volt egyben, ugyanis a díszlet nem fér be a társulat új játszóhelyére, a Schillertheaterbe. Az utolsó előadásra a betanító karmesteren és egyetlen szólistán kívül mindenki kicserélődött a premier szereposztásából. Mi maradt az eredeti produkcióból? Sajnos ezúttal valamivel kevesebb, mint ami egy bizonyára válogatott játékmesteri gárdával rendelkező német színháztól elvárható lenne. Mintha épp az előadás érzékeny szelleme szökött volna el, vagy pedig az új énekes generáció nem tudta volna megcsinálni a vélt lényeget.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Herheim rendezése egyszerre tisztelet és görbe tükör a barokk operajátszás, sőt talán maga a barokk kor előtt. Finom eszközeivel egy teljes világrendet és életérzést képes közvetíteni. Sikerült úgy feléleszteni a korabeli színházi tradíciót, hogy ugyan a mai kor embere számára mulatságossá teszi, de mégsem alázza meg. Ebben a kifogyhatatlan fantáziájú játékban a rendező méltó alkotótársa volt Heike Schiele díszlet- és Gesine Völlm jelmeztervező. Az alkotók figyelme olyan apróságokra is kiterjed, mint a színpad enyhén poros fa padlózata, vagy a kézi erővel működtethető kulisszafüggönyök. Herheim nem akar nagyot mondani és nem írja át az eredeti történéseket, csupán kiszínezi azokat, a vaskosabb német humor módjára kacagtat, de olykor torokszorító is.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
A komédiában azonban akad három olyan jelenet, amelyek jóval túlmutatnak a jelenlegi produkció jelentőségén is. Xerxes a Più che penso alle fiamme del core kezdetű áriájában álruhás jegyesén, Amasztriszon gyakorolja mágikus szexuális energiáját (a boldogtalan lány az egyetlen, akire ez valóban hatással van), majd a díszletfalakon felgyulladnak a címszereplő névbetűi. Egy adott pillanatban a falak megcserélődnek és a XERXES szóból SEX REX lesz. Mindez nem csupán egy végtelenül szellemes geg, a rendezőnek két szótagba sűrítve az egész opera mondanivalóját sikerült néhány neoncsővel felvillantania.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Az első rész végi Se bramate d’amar, chi vi sdegna Xerxes-ária alatt az egyidejűleg veszedelmes és nevetséges főhős válogatott kivégzési módokkal próbálja szerelemre bírni Romildát. Nem elég, hogy egy ágyúval kilövi a „színház” hátsó falát, végül egy íjpuskával a levegőbe nyilazva lehullik a félig tollát vesztett Ámor… A nézőtéren kacagás – s szintén telitalálat: erről szól az opera!
A lendületes (és olykor kevésbé lendületes), bő háromórás előadás végén, amikor már nem folytatható a téboly, a zárókórusra az énekkar mai, hétköznapi ruhákban jelenik meg. A szólisták, szembesülve azzal, hogy idejük lejárt, lassan összeomlanak, semmivé válnak. „Visszatér szívünkbe a nyugalom és az öröm” – énekli a kar, valójában cseppet sem vidáman, miközben mögöttük lehull a függöny. Könnyes búcsú egy kiváló színház kiváló produkciójától.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Amit Herheim valaha megálmodott, már nem minden valósult meg a június 8-i estén. Miközben a teljes szereplőgárdán érezni lehetett az elkötelezettséget és azt, hogy valóban nagy szeretettel és élvezettel(!) dolgoztak, mintha a varázscseppek – amelyek feladata életre keltsék a letűnt barokk színházat éppúgy, mint a tizenegyéves előadást – ezúttal nem kerültek volna kiosztásra. A Xerxes főszerepeit (a basszusra, illetve baritonra komponált Ariodatesz és Elviro kivételével) a Komische Operben csupa hölgy énekelte – míg Düsseldorfban két kontratenor is színesítette az azonos produkció szereposztását. Így az öt főszereplőnő egymás utáni áriázása kissé monotonná tette a hangzást. Az sem tett jót, hogy a nagyrészt németül (s csak egyes áriák esetében olaszul) megszólaló operában egyetlen mezzoszoprán volt csak német anyanyelvű, így az áriák és főleg a recitativók nyelvi humorának közvetítése nem volt olyan evidens, mint amennyire annak Berlinben természetesnek kellene lennie. A rendezői jelenlét hiányát tetézhette egy művészi generációváltás is. A produkció alapja a finom, lírai szerelem és a vulgáris, szabad szexualitás. A (legalábbis a színpadon) mind prűdebbé váló új generáció jó esetben el tudja ugyan játszani a videón látott rendezés mozdulatait, valóban belülről átélni azonban nem. Mintha korunk színházi túlérzékenysége éppen a valódi sistergést irtaná ki. Ha pedig a villanó tekintetek és érzelmek egyszer véglegesen kivesznek, kérdés, miféle új világ sarjad majd a nyomukban. Az őszinte, zaftos történetek helyett maradnak az „olyan mintha”-történések. Ez azonban nem az a színház, amiért valaha sorba álltak a pénztáraknál.
Elviro: Hagen Matzeit (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Bemutatása óta a produkció biztos alapja a lantművészből lett 70 éves karmester, Konrad Junghänel. A Komische Oper zenekara, bár közel sem barokkra szakosodott együttes, otthonosan mozog a preklasszikus operák világában is. Junghänel interpretációja leginkább zökkenőmentesnek nevezhető, mely a zene folyamatos áramlására helyezi a hangsúlyt.
A címszerepben Cecelia Hall problémamentesen énekli a legnehezebb áriákat is, és minden eszközzel igyekszik mulattatni. Láthatóan élvezettel ölti magára az erőszakos, ám végeredményben balek Xerxes pazar kosztümjeit, a szakállas transzvesztita azonban mégis kissé idegenül hat a színpadon. Az Arszamenészt éneklő Susan Zarrabi esetében ez kevésbé zavaró. A király öccse azonban kissé unalmas és hálátlan szereppé válik, amennyiben nem sikerül alakítójának látványos vokális mutatványokkal előrukkolnia. Amasztrisz az előbbiekkel ellentétben nő, aki viszont – hogy teljes legyen a zűrzavar – férfiruhában rejtőzködik. Virginie Verrez magabiztosan lubickol a figurában, hanganyaga is értékes, még ha elsősorban nem is preklasszikus szólamokra termett. A Párizsban végzett remek ifjú orosz szoprán, Kseniia Proshina mintha Romilda szerepének csak a felső rétegét vette volna birtokba. Barokk primadonnaként tündökölt, sajnos elfeledve, hogy ruhakölteményei mögött egy szenvedő lány is megbújik. A pályakezdő Josefine Mindus, a Komische Oper stúdiójának tagjaként elfogódottság nélkül ármánykodta végig Atalana szerepét. A lány másik arcához – miután néhány férfi „eljátszik” vele – még ő sem találta meg a kellően tragikus hangütést.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Közel három órát kellett várni, hogy egy Händel ária azzal a zenei teljességgel szólaljon meg, amit napjainkban elképzelünk. Mindez Philipp Meierhöfernek, a társulat régi buffójának volt köszönhető. Meierhöfer közel sem hangvirtuóz, ám vokális kultúrája tagadhatatlan, miközben Ariodatész, a veterán hadvezér szerepében kedvére komédiázhatott. Így tett Hagen Matzeit is, az egyetlen szólista, aki a premier óta birtokolja Elviro szerepét. Az énekes kicsit talán túl elbizakodott is a biztosan befutó nevetésektől és tapsoktól, miközben természetesen rutinosan játszik – akár nadrágban, akár szoknyában s olykor félmeztelenül is. Baritonját jóval nehezebb tolerálni, mint remekül iskolázott kontratenor technikáját.
Xerxes (2012) - fotó: © Jaro Schuffner
Bármilyen fájdalmas is, az egykor kiváló Xerxes-produkció mára megérett a bezúzásra. Jelmezeit – így a pompás barokk kosztümök mellett az I. felvonás idilljének bárányait – bárki megveheti a színház hétvégi kiárusításán. Az előadás tanulsága, hogy olykor a legjobb rendezések sem érhetnek meg napjainkban tíz évet. Az elkerülhetetlen kopás mellett – szintén a gyorsan változó világ „áldásaként” – a következő énekes generációnak már egyszerűen hiányoznak az eszközei, hogy az egykor friss gondolatokat-figurákat-szituációkat magukévá tegyék. Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy ha a Komische Oper az ígért hat évnyi felújítás után ismét megnyitja a kapuit, újult erővel veszi vissza helyét Berlin és a világ operatérképén.
