Mégiscsak a 20. század egyik legszebb operája a Wozzeck. Úgy tűnik, Alban Berg lassan százéves zenedrámáján egyelőre nem fog az idő. (Jellemző módon, amikor 1945-ben Richard Strauss összeállította Karl Böhm számára a német színházak repertoárjára vonatkozó ajánlását, az akkor már 20 éves Wozzeckről inkább „megfeledkezett”, és a modernség határát – hogy, hogy nem – a saját műveinél húzta meg.) Berg remekművének egykori zenei újszerűsége és forradalmi gondolkodása ma éppen olyan erősen hat, mint tehette keletkezése idején – története, figurái aktuálisak, sőt, fájdalmasan elevenek. Döbbenetes belegondolni, hova jutott néhány röpke évtized alatt az opera műfaja: a verizmo jelmezes parasztjai helyett élő prolidráma született. Annak ellenére, hogy a másfél órás opus semmiképpen sem nevezhető közönségbarátnak és előadása hatalmas energia befektetéssel jár, a színházak mégis rendre műsorra tűzik az operát. S ha nem is fut nagy szériákat és nem is ostromolják érte a pénztárakat, aki jegyet vált, tudja, mire érkezik, és nem is távozik csalódottan.
Michael Pflumm (Kapitány) és Thomas Essl (Wozzeck) – fotó: © Nasser Hashemi
Így történt ez június közepén Chemnitzben is, az ottani évad utolsó premierjén. Az opera rendezésére felkért Kovalik Balázs ezúttal mintha nem megküzdött volna a rábízott művel, nem megzabolázni vagy húsba vágó köldökzsinórral a mának akarta volna értelmezni a rábízott opust, hanem – karrierje során először(?) – fejet hajtott a remekmű előtt. Mindez persze nem meghátrálást, hanem inkább tiszteletadást jelent. Kovalik Wozzeck értelmezése három rétegre épül: címszereplője napjaink kishivatalnoka, egykor ráakaszkodott hitvese pedig egy olcsó szláv-típusú ösztönlény. Kapcsolatukban dekódolható a tragédia. Sebastian Ellrich hófehér félkörívű forgó díszletének „hátsó szája” rendre megnyílik, reális, és – a dráma haladtával egyre több – szürreális helyszínt villant fel, majd nyel el. A cselekmény nagyobb része ugyanis inkább egy „Bajazzók-szerű” előszínpadon játszódik, melyet két oldalt székek vesznek körül. S mintha valóban Leoncavallo commedia dell'arte-ja elevenedne meg: a nézőkből lesznek a szereplők és fordítva. Mindez a második nyilvánosság nagyon is 21. századivá teszi a produkciót: nincs intimszféra, senki sem bújhat el, nem csupán mindig és minden élethelyzetben láthatóak vagyunk, hanem bármikor bele is szólhatunk mások életébe. Ezt a második réteget tetőzi a harmadik: a kisrealistán induló játékban a szereplők és a nézők egyre inkább elvesztik a valóságérzetüket, a II. felvonás végi Kaszárnyaképben Wozzeck és Andres már mintha hullakamrában feküdne, a címszereplő és Marie végső elválása és költői „távozása a semmibe” pedig méltó Berg színpadon gyakorlatilag megvalósíthatatlan tóparti jelenetéhez.
Jelenet az 1. képből – fotó: © Nasser Hashemi
Kovalik rendezésének fókuszában antihősök, napjaink hétköznapi alakjai állnak. Az előadás szereplői üres emberek. A tehetősebbek (a Kapitány és a Doktor) golfoznak, a prolik diszkóban kapcsolnak ki a hétvégén. Csak éppen ez a kapaszkodó nélküli üres lét, ez a robotélet nem vezet sehova. A figurák kilátástalanságának természetes folyománya az agresszió: a kés ezúttal nemcsak fenyegetésképpen került elő, hanem bele is szalad a húsba. Nincs itt semmi látnivaló, az élet megy tovább. Wozzeck és Marie gyereke mintegy felkiáltójelként szinte végig színen van, közömbösen játszogatva a playmobil katonáival. Az utolsó jelenetben azonban ő is golfütőt ragad… A történelem pedig számos alkalommal bebizonyította már, mi vár az utókorra, amikor felnő egy efféle traumatizált fiú…
Alexander Kiechle (Doktor), Michael Pflumm (Kapitány),
Thomas Essl (Wozzeck),
valamint Inkyu Park (Bolond) és Corvin Kriesel (Marie gyereke)
Fotó: © Nasser Hashemi
A Theater Chemnitz semmiképpen nem mérhető az első német Staatsoperekhez. Az, hogy egy ilyen volumenű színházban is kihallható hanghiba nélkül szólal meg a Wozzeck, több mint fegyvertény. Guillermo García Calvo főzeneigazgató precízen taktíroz, a kissé lassú kezdet után, később mintha be akarná hozni a kiesett időt. Betanításkor valószínűleg a zenekari szólamok kitisztázására helyezte a hangsúlyt, arra már nem jutott ideje vagy energiája, hogy szólistáin számon kérje az általuk kimondott szavak súlyát.
Cornelia Ptassek (Marie) és Reto Raphael Rosin (Tambourmajor)
Fotó: © Nasser Hashemi
Thomas Essl szép hangú és feltűnően kulturáltan éneklő Wozzeck, akit talán lelkileg kicsit idő előtt talált meg a hatalmas feladat. Ezzel szemben Cornelia Ptassek évtizedek óta koptatja a kisebb német színházakat, Marie-ként rutinosan játszik, elsősorban azonban arra koncentrál, hogy a szólam csúcsmagasságai megszólaljanak. Ezt az akadályt sikerrel veszi, de a szerep vibrálása nem születik, talán már nem is születhet meg általa. Mintha a teljes szólistaegyüttes elsősorban a zenei megszólalásra koncentrált volna, a valódi alakítások talán a premier sokkja utáni előadásokon születnek meg. A gárdából Sophia Maeno érett Margaretje, Timo Rößner meglepően kellemes hangú Andrese és Reto Raphael Rosin önazonos Tamburmajorja tűnt ki. Karl Felix Kramny egészséges kiskamaszként nemhogy a körülötte zajló drámát, de magát a színházi játékot is ösztönösen eltartotta magától, és így éppen ettől a civilségtől lett erős a jelenléte. Rajta kívül telitalálat Inkyu Park Bolondja is. Az operastúdiós koreai egy órán keresztül bárgyú vigyorral üldögélt, míg végre mosolyogva beénekelhette rövid szólamát: „Lustig…lustig…”.
Karl Kramny (Marie gyereke) - Fotó: © Nasser Hashemi
Tisztességes ház, tisztességes előadás, tisztességes siker született Chemnitzben. Az egykori Karl-Marx-Stadt – 2025-ben Európa egyik kulturális fővárosa – napközben leginkább egy szellemvárosra emlékeztet. Utcáin alig lézengenek, nemcsak a városi képtár, a plázák is konganak, kávézóiban pedig a nénik a kevéssé bizalomkeltő sütemények helyett virslit ropogtatnak. Az NDK iparának összeomlása után sokan elvándoroltak, hiszen munka alig maradt, az egykor beígért Kánaánnak még mindig nincs sok nyoma, a mindebből fakadó kilátástalanság és tehetetlen düh pedig nyilvánvalóan kiváló táptalaja a szélsőséges politikai mozgalmaknak. Pontosan ez az a világ, melyből Berg alakjai is előbújtak.
