Számos tanulságos kérdést vet fel a svájci Frank Martin (1890–1974) II. világháború alatt befejezett A varázsital (Le vin herbé) című műve. Már a műfaji megjelölés is érdekes, hiszen a komponista „világi oratórium”-ként aposztrofálta szerzeményét (miként például Haydn az Évszakokat). Ennek megfelelően 1942-ben Zürichben egy koncertteremben került bemutatásra, majd hat évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon Fricsay Ferenc vezényletével operaként is színpadra állították. A mű kötődés-mentességét jelzi az is, hogy előbb franciául, majd Frank Martin műfordításában németül csendült fel.
Fotó: © Barbara Aumüller (2020)
Nem sok zeneszerzőnek jutott eddig eszébe új Varázsfuvolát, Trubadúrt vagy Toscát komponálni – és ezek valószínűleg nem is lennének különösebben sikeresek. Ebből a szempontból bátornak nevezhető Martin témaválasztása, hiszen Trisztán és Izolda „bús regéjéhez” Richard Wagner után zenés színpadi műként hozzányúlni – furcsa módon ismét épp a békés, steril Svájcban – egyet kell jelentenie azzal a ténnyel, hogy igen markáns (és a német remekműtől nagyon eltérő) mondanivalója van a zeneszerzőnek. S valóban, Martinnak egyetlen hang erejéig sem jut eszébe konkurálni Wagnerrel, vagy egyáltalán utalni az 1865-ös zenedrámára. Sokkal inkább a saját zenés kommentárjait fűzi a történethez. Martin visszanyúlik a középkori regéhez, illetve annak 1900-as évekbeli francia rekonstrukciójához, és egy Wagnernél nagyságrendekkel „pörgősebb” művet komponál. Az elő- és utójátékkal körbefogott tizennyolc(!) képből, gyakran csak villanásnyi, filmszerű jelenetből álló, másfélórás oratórium jóval komplexebben, ám éppen terjedelménél fogva csekélyebb lelki mélységeket bejárva illusztrálja a szerelmesek történetét. A három röpke felvonásban (melyek A bájital, Erdő Morois-ban és A halál címeket viselik) még arra is jut idő, hogy elmesélje a Marke király udvarából száműzött Trisztán félresikerült házasságát egy másik Izoldával, a Fehérkezűvel.
Rodrigo Porras Garulo (Tristan), Kihwan Sim (Marc) és
Juanita Lascarro (Iseut la Blonde) - fotó: © Barbara Aumüller
Martin – az oratórium műfajának megfelelően – gondoskodik arról, hogy a néző némi távolságtartással figyelje a szerelmesek történetének alakulását. Ebben az elidegenítésben segítségére van a kórus, mely mintegy külső szemlélőként kommentálja a jeleneteket, sőt, olykor maguk a szereplők is (ez esetben „csak” szólisták) hasonlóképp tekintsenek a történésekre. Frank Martin zenekara még puritánnak is nehezen nevezhető, helyenként duplázott vonósötösből és zongorából áll, összhangzata azonban mindenképpen érdekes, nevezhetjük intellektuálisnak, de akár némileg kimódoltnak is.
Fotó: © Barbara Aumüller
A varázsitalból természetesen hiányzik Wagner szecessziósan cuppogós, indáival örökre rabul ejtő halál-erotikája – melyhez foghatót talán azóta sem sikerült senkinek papírra vetnie. De a mű szerencsésen nélkülözi Wagner mára kissé avíttnak ható hímsovinizmusát is, központjában nem azt a kérdést feszegeti, hogy egy nőnek mennyire kell szeretnie egy férfit – minden realitáson túl is. Martin inkább – derék svájciként? – azt vizsgálja az oratóriuma középpontjába helyezett nagy Trisztán-monológban, hogy erkölcsi szempontból mi egy férfi kötelessége, még akkor is, ha a varázsital kiforgatta önmagából. Ez az elbeszélés, és az utolsó rész, Izolda útja a szerelmi halálig a mű legerősebb része.
Fotó: © Barbara Aumüller
A fentiek alapján kirajzolódik a Vin herbé legfőbb problémája: ha már egyszer előadják, szükség van-e hozzá színpadra? Frank Martin műve ugyanis Carl Orff, Igor Stravinsky vagy Arthur Honegger hasonló stílusú alkotásaihoz képest sem egészen elhanyagolható gyakorisággal csendült fel napjainkig, nagyjából fele-fele arányban hangversenytermekben (így 1969-ben a Zeneakadémián) és operaházakban. A varázsitalnak az elmúlt években „lett” egy különleges előnye is: nyolc fős zenekarával, és a „kórussal” együtt akár tizenkét főre is redukálható előadói gárdájával a tökéletes „Covid-operák” sorába léphetett. Ezt ismerte fel a lezárások alatt a Oper Frankfurt is, amikor online-premierként 2020 februárjában bemutatták az oratóriumot, mely idén júniusban végre közönség előtt is felcsendült.
Fotó: © Barbara Aumüller
A produkció legmeghatározóbb eleme a drezdai születésű Karoly Risz négyszer nyolc cellából álló, jelzésszerű, mégis erős díszlete. Telitalálat a nyersfa építmény, mely egyszerre emlékeztet egy kinyitott könyvre és nyújt dekoratív (a Covid szabályainak is megfelelő!) elhelyezést a szereplőknek, valamint kiemeli a magányra ítélt figurák szenvedését önmaguk poklában. Trisztán és Izolda krónikájának erődjét a két főhősön kívül csak Marc (azaz Marke király) és Branghien (Brangäne) hagyja el egyszer-egyszer, a többiek gyakran biodíszletként is a magányos cellákból követik az eseményeket. Tilmann Köhler letisztult, jelképekben gazdag rendezése (Mark szerelmeseket elválasztó kardja, összetépett kották, a varázskehelyből ömlő homok) méltó alkotótársa díszletéhez. Miként Frank Martin műve sem opera a műfaj zenedrámai értelmében, úgy Köhler produkciója sem klasszikus operarendezés, inkább színpadi rítus, egyfajta kommentár a zeneszerző Trisztán-kommentárjához. Ilyen értelemben a rendezés nagyon is homogén megjelenítése az oratóriumnak, távolságtartása nem elidegeníti, hanem erősíti azt.
Fotó: © Barbara Aumüller
A szakmai ranglétrát fokozatosan bejáró Takeshi Moriuchi világosan taktírozva tartotta kézben az előadást. Nem lehet egyértelműen az ő rovására írni, hogy a huszonnégy fős(re dúsított), magányosan elhelyezett énekkari tagjok ezúttal nem alkottak homogén egységet. Talán az évad vége miatt, talán Tilman Michael karigazgató hibája, hogy a francia kiejtésük és színpadi precizitásuk (egy olyan rendezésben, ahol minden egyes mozdulat látszik) is némi kívánnivalót hagyott maga után.
Az est legkiemelkedőbb hangja a Tristant éneklő Rodrigo Porras Garuloé. A művész minden tenor-allűrtől mentesen, alázattal abszolválta az igényes szólamot. Vokális képességei valódi hőstenort, Manricót és Radamest sejtetnek. A mezzo Juanita Lascarro társulati tagként kapta Iseut la Blonde szólamát. Korban már túljutva az ír királylányon, nagy kisugárzással és nemes munkával tette magáévá a figurát. Az oratórium többi szólama általában néhány mondatra korlátozódik, a pontosan éneklő szólisták közül kiemelkedett Kihwan Sim kormos-értelmes Marc-ja, Clara Kim okos Branghelinje, Cecelia Hall bukását megérző, s nemes asszonyként pusztító Iseut aux Blanches Mains-ja és Cláudia Ribas varázserejű La Mère d'Iseut-ja.
Fotó: © Barbara Aumüller
Mivel svájci opera vagy oratórium-opera hagyományról nem beszélhetünk, egy új Varázsital-produkciót vagy francia, vagy a német hagyományok alapján kell felépíteni, melynek alapja az előadás nyelve. Frankfurtban a franciára esett a választás, talán kissé tévesen, ugyanis Frank Martin nem valamiféle poszt Debussy-ként szólalt meg. A zeneileg kissé utat tévesztett produkcióért azonban bőséges kárpótlást nyújt az előadás artisztikusan letisztult látványvilága és mondanivalója.
