Caruso

Wuppertal egy Ruhr-vidéktől délre fekvő kisváros.  Az egykor szebb napokat látott ipari központ fő látványossága az 1901 óta üzemelő, ma is futurisztikusnak ható függővasút, mely mintha azt lenne hivatott szimbolizálni, hogy a valaha oly dicsőségesnek álmodott jövő, az iparba-tudományba vetett rendíthetetlen hit már a múlté. Erre, és a város mai hétköznapi látványára tökéletesen rímel a színház októberi premierje az Intolleranza 1960, Luigi Nono egykori botrányoperája, melyet ezúttal Intolleranza 2022 címmel mutattak be. Az eredeti mű főhőse egy angol bányászfaluból származó migráns, akinek menekülésekkel teli kilátástalan élete végül révbe érni látszik. Hasonló migránsok tucatjai sétálnak ma Wuppertalban, míg a város őshonos lakóit napközben alig látni az utcákon – ők nyilvánvalóan dolgoznak.

Jelenet - középen: Markus Sung-Keun Park - fotó: © Bettina Stöß

Gera István 1950 után közel egy évtizeden keresztül volt az Operaház egyik legtöbbet foglalkoztatott lírai tenorja. Ebből az időszakból a krónikák elsősorban Simándy József, Udvardy Tibor, Rösler Endre vagy Nagypál László nevét őrzik, pedig Gera magas C-i legalább olyan gyakran csendültek fel, mint pályatársaié. Szerepfotó alig maradt utána és nagynevű kollégákkal ellentétben a hangrögzítés is kegyetlenül bánt a művésszel: az archívumokban egyetlen felvételét sem találni. A tenorista különös egyéniségét, szomorú-tanulságos pályafutását és életútját fia, dr. Gera István, a Parodontológiai Klinika professor emeritusa idézi fel.

Gera István a Lammermmori Lucia Edgardójaként
(forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)

A magyar operatörténetben példátlan módon, 1930 októberében a sajtó nyomására, a főpróba hetében állt el az Operaház Jaromír Weinberger Svanda, a dudás című vígoperájának premierjétől. Pedig Radnai Miklós igazgatónak minden oka megvolt a mű bemutatására, mely ekkorra, ha nem is világ-, de Európa-sikernek számított. A remek opera az 1927-es prágai premiert követő hét évben (elsősorban német nyelvterületen) több mint kétezer(!) előadást ért meg, de New Yorkba és Londonba is eljutott. Népszerűségének nagy valószínűséggel az volt a titka, hogy a kortársak a közszeretetnek örvendő Smetana-mű, Az eladott menyasszony 20. századi új kiadását ismerték fel benne, ugyanis hasonlóan friss cseh muzsika és szellemesség lengi körül mindkét operát.

David Bosh – fotó: Ilona Sochorová

Ritka egységben triumfált a hazai közélet, amikor 1889-ben ismét leégett a Pesti Városi Német Színház, és világossá vált, hogy nem is építik többet újjá. Ezzel szemben a Monarchia egy másik nagyvárosában, Prágában – a Nemzeti Színház konkurenciájaként – egészen 1945-ig működött a Német Színház. A csehek a város német ajkú kisebbségével karöltve vélhetően már akkoriban felismerték, hogy a párhuzamos (és nem csak a színházi) kultúrák nemhogy kioltják, hanem épp ellenkezőleg, erősítik egymást. Az egykor rivális operaházak 1989 óta közös intendatúra alatt működnek. Sőt, ide tartozik a Stavovské divadlo, a Don Giovanni ősbemutatójának helyszíne, amely napjainkban is otthont ad a Mozart-előadásoknak. (Hiányzik esetleg valakinek a hasonló korú, néhány éve kivégzett Várszínház Budán?) A nyitottság Prágában ma is él: a Cseh Filharmonikusok vezetője az orosz-zsidó származású világhírű karmester, Semyon Bychkov, az Opera igazgatója pedig a norvég Per Boye Hansen.

Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Zdeněk Sokol

A prágai szünet nélkül másfél órában előadott Katja Kabanova után az ember irigykedve gondolt II. József császárra, aki anno annyira kedvét lelte Cimarosa Titkos házasságának bécsi ősbemutatójában, hogy azon melegében megismételtette a premiert. Janáček különös érzékenységű operája ritka erős energiákat mozgatott meg a Nemzeti Színházban. A Katja Kabanova, ha nem is „cseh nemzeti opera” a szó klasszikus értelmében, mégis 1922 óta kisebb megszakításokkal folyamatosan műsoron van Prágában, így előadói hagyománya is töretlen. Bár a kommunizmus éveiben az Osztrovszkij dráma (A vihar) alapján készült zenedrámát „természetesen” sztanyiszlavszkiji alapokon játszották, 2010-től már az amerikai Robert Wilson igencsak kortárs rendezésében volt látható.

Alžběta Poláčková (Kátya) és Arnheiður Eiríksdóttir (Varvara) – fotó: Zdeněk Sokol

Napjainkban divat lett belekapaszkodni minden létező és nem létező évfordulóba. A közösségi média megállíthatatlanul ontja a „137 éve született…” vagy „52 éve hunyt el” és hasonló címkékkel ellátott bejegyzéseket – teljesen devalválva a fontos és jeles alkalmakat. Olykor ugyanis érdemes valóban megállnunk egy-egy „évfordulós stoptábla” előtt és átértékelnünk az ünnepelt életét vagy emlékét, ily módon megtisztítani azt a rátapadt, unalomig mantrázott közhelyektől.

Kishegyi Árpád és Szabó Rózsa a Mahagonny 1967-es előadásában (forrás: Operaház Emléktár)

Hivatalosan „Reich-ügy” sohasem létezett, sőt, bizonyára maguk az érintettek lennének a legjobban megdöbbenve azon, hogy több mint százharminc évvel a történtek után bárki számára hozzáférhető és érdekes lehet az a közjegyzői okirat, amely a nyomozás alapját képezi, s melyből ma – egy egészen más világban – bárki tetszése szerint vonhat le következtetéseket.

Fotó: Klösz György, 1900
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.178

Az elmúlásról mindig különösen drámai képet festenek az izraelita temetők, melyekben a valaha megváltott sírok nem kerülnek felszámolásra. Így azokért a végső nyughelyekért, amelyeket évtizedek óta nem látogatnak, változó kimenetelű küzdelmet folytat a temetőgondnokság a természettel. Olykor sikerül egyes parcellákat kiszabadítani a fák, bokrok és a búsan burjánzó aljnövényzet alól, de a győzelem csak időleges. A megkeresett-feltárt sírokban közös, hogy azoknak operaházi művészeknek végső nyughelyei, akik 1939 és 1944 között a zsidótörvények miatt elveszítették állásukat. Néhány sír a bejárathoz közel eső és rendezett parcellában igen jó állapotban maradt fenn, másokat úgy kellett megszabadítani az évtizedes borostyánindáktól és földrétegtől. A legszomorúbb látvány azonban az emlékkavicsok, melyek egész biztosan több évtizede kerültek ki. És már senki nem is hoz újakat…

 1. Bársony Dóra élete tragédiákkal teli. Alig múlt 50 éves, amikor származása miatt nyugdíjba küldik. Nem sokkal később fia öngyilkos lesz, férjét pedig halálba hajszolják. Lánya Székely János Oscar-díjas forgatókönyvíró feleségeként Hollywoodban vészeli át a háborút. Bársony Dóra csak az 1950-es években Berlinben találkozik újra családja megmaradt tagjaival.

Talán Osváth Júlia mondta ki azt a bölcsességet, hogy színészek-énekesek kétszer halnak meg: először a közönség számára, amikor visszavonulnak, másodszor, amikor földi életük véget ér. Az éppen egy évvel ezelőtt elhunyt Edita Gruberova igencsak halogatta az első halált: koloratúrszopránként minden bizonnyal világcsúcstartó lett, hiszen több mint fél évszázadot töltött a színpadon. Ezt valószínűleg senki nem fogja – de talán nem is akarja – túlszárnyalni. Míg a kortárs pályatársai rendre visszavonultak, Gruberova (megvárva, hogy a „bel canto olasz királynője”, Mariella Devia is letegye 70 évesen a színpadi koronát) 73 éves koráig dalolt. Bár a Metropolitanből 1991, a Scalától 1998 után (igaz, 2017-ben még adott egy zongorás koncertet) nem érkezett több meghívás, működésének főbb színhelyei csak az elmúlt évtizedben köszöntek el tőle: Salzburgban és Zürichben 2013-ban (itt 50. művészi jubileumán, 2018-ban adott utoljára gálát), Bécsben 2015-ben (2018-ban szintén gálázott), végül Münchenben 2019 márciusában, ahol 58 perces taps után engedték el rajongói. Utolsó fellépésének (2019. december 20.) helyszínét, a bajorországi Gersthofent azonban nagyítóval lehet már csak megtalálni a térképen.

Edita Gruberova a müncheni búcsúelőadás után - Fotó: © Wilfried Hösl

A palermói Teatro Massimo a párizsi Palais Garnier és a bécsi Staatsoper után Európa harmadik legnagyobb operaháza. Az 1897-ben megnyílt dalszínházban eredetileg 3.400 szék volt, ez mára – a különböző (olykor két évtizeden át húzódó!) átépítések után – nagyjából 1.250-re redukálódott. A közel egymilliós szicíliai nagyvárosban tíz hónapban tartanak staggionét, egy-egy operát öt-hat előadásban adnak, tehát egy évben nagyjából hatvan (koncertekkel és balettekkel együtt is legfeljebb nyolcvan) este nyitják ki a hatalmas épület kapuit.