Caruso

Az amerikai Laura Berman 2019 őszén vette át a hannoveri Staatsoper vezetését. Ahogy ez a hasonló német operaházaknál ilyenkor gyakran lenni szokott, az új intendáns kinevezése egyúttal teljes társulat- és repertoárcserével járt. A dramaturgból lett színházvezető friss szemléletű produkciókat és műveket ígért annak a hannoveri közönségnek, amely hagyományosan nem zárkózik el az újszerű rendezői megoldásoktól és a törzsrepertoár színesítésétől. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása A csavar fordul egyet 2021. júniusi premierje. A produkció sikerességét jelentheti, hogy idén februárban a színház ismét elővette.

A Nevelőnő: Sarah Brady - fotó: © Sandra Then

Talán nincs még egy Verdi-opera, amelyik annyira őszinte, intim és letisztult lenne, mint a Simon Boccanegra. A komponista már maga mögött hagyta az „umccaccá”-t, a forradalmi hevületet, az életteli, kicsapongó-kisiklott hőseit, de még nem találkozott érdemben Arrigo Boito dramaturgiai zsenijével. Így az opera cselekményében maradtak is bőven buktatók– élő ember nincs például, aki el tudná mondani, mit keres a történetben az oly sokat emlegetett Lorenzo –, a zenéből is hiányoznak a slágerek, s talán még kevésbé csillan meg a napfény Verdi Genovájának egén, mint az Escorial aranykoporsójában. A politikából kiábrándult idősödő zeneszerző a Boccanegrában elsősorban magáról mesél: egy gyermekeit elvesztetett, önnön nagyságától megfáradt, magányos férfiról.

Jelenet az Előjátékból - fotó: © Bettina Stöß

„Rémdrámába illő jelenetek folytak le tegnap este a bécsi operaházban, miközben a színpadon A walkür előadása folyt. Az épületet rendőrkordon zárta gyűrűbe, az operai folyosók labirintusában pedig egy elvetemült gyilkost hajszoltak a detektívek. A gyilkosságot egy operai maszkmester fedezte fel az opera épületében működő balettiskola zuhanytermében, amelynek vérben úszó kőpadlóján holtan találta a balettiskola 12 éves növendékét, Dagmar Fuhrich-t. A gyilkos 17 késszúrással végzett áldozatával, és valószínűleg, mielőtt még a rendőrségi kordon teljes gyűrűbe zárta volna az épületet, kimenekült az operából.

Dagmar Fuhrich

Daniel Barenboim nem élt volna hiába, ha semmi egyéb érdeme nem lett volna, mint az, hogy a német kormányzaton átverekedte a berlini Staatsoper felújítását – amely „természetesen” éveket csúszott és a tervezett költségvetés többszörösét emésztette fel, ám végül mégiscsak a 21. századi színházrekonstrukció iskolapéldája lett. Különös tiszteletet sugárzó, már-már antik méltósága és bája van az Unter den Lindenen álló merész-rózsaszínre festett épületnek, melynek büféjébe, az Apollo-Saalba nem lehet meghatottság nélkül belépni, s melynek otthonos nézőterébe valóban páratlan akusztikát sikerült a felújítóknak varázsolniuk. A leghalkabb pianók is eljutnak a fülekbe, és a leghangosabb forték sem szaggatják a dobhártyát, mind a zenekar, mind a színpad egy tömbben szól, nem hullanak a mélybe a magasságok vagy a mélységek.

Brandon Jovanovich és Elina Garanca a 2019-es felújítás főszereplői - Fotó: © Matthias Baus

Talán Robert Carsen 2002-es párizsi produkciója indította el azt a Ruszalka-lázat, amely úgy két évtizede végigsöpört a világon. Akkoriban alig akadt operaház, illetve operarendező, aki ne készítette volna el a saját változatát. Aztán – ahogy ez lenni szokott – néhány év alatt az emberré varázsolt sellőlány története is lerágott csonttá vált, és Dvořák szépségesen unalmas partitúrája diszkréten visszakerült a kottatárak polcaira, hogy csak az elkoptathatatlan Dal a Holdhoz andalítsa rendületlenül az operagálák közönségét.

Ruszalka - Fotó: © Komische Oper Berlin

Egy évvel ezelőtt még minden bizonytalan és kérdéses volt. A covidjárvány (eddigi) utolsó nagy felfutásai miatt tavaly januárban sorra maradtak el az előadások, mindenhol oltási igazolványt kértek, a közönség pedig csak lassan, félve és maszkban merészkedett vissza a színházakba. A Komische Oper Berlin Anyegin-előadásán akkor nagyjából félház lehetett. 2023 januárjából visszanézve mintha csak egy rossz álom lett volna az egész pandémia okozta világbezárás. A nézők ismét özönlenek kedves színházukba, sőt, vannak, akik kezdés előtt „jegyet vennék” táblácskákat szorongatva várják a jószerencséjüket.

Truffaldino - Fotó: © Monika Rittershaus

Öles molinó hirdeti a világháború utáni színházépítési optimizmust tükröző frankfurti színházkomplexum homlokzatán, hogy az intézmény lett a 2021/2022-es szezonban Az Év Operaháza. A járókelők a belvárosban lépten-nyomon hasonló tartalmú plakátokba botolhatnak. Az 1993 óta, a kritikusok szavazatai alapján kiosztásra kerülő díjat immáron hatodik alkalommal nyerte el a színház – az „örök ranglistán” egyedül a stuttgarti előzi meg. Bernd Loebe 2002 óta az Oper Frankfurt intendánsa. Az elmúlt évtizedekben egyetlen nagy német dalszínház igazgatója sem töltött ilyen hosszú időt a székében. A városvezetés, a szakma és természetesen a közönség megújuló bizalma azt jelenti, hogy Loebe valamit igencsak jól csinál.

Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller

Advent utolsó hétvégéjén Düsseldorf sok mindenre hajazott, de a betlehemi kisded szerény istállójára biztos, hogy nem. Amennyiben feltételezzük, hogy Nyugat-Európa haldoklik, akkor azt december végén legalább olyan önfeledten teszi, mint egykor a végóráit élő Római Birodalom élveteg és tehetős polgárai tehették. Ha valaha volt is, mára nem sok szeretnivaló maradt a II. világháború után minden fantázia nélkül újjáépített Észak-Rajna-Vesztfália-i fővárosban. Operája, a Deutsche Oper am Rhein látott már szebb napokat is, például 2013-ban, amikor Benjamin Britten születésének centenáriumán a komponista három művéből rendeztek ciklust. Mostanra a színház műsora meglehetősen konzervatívvá fakult, mintha a járvány után csak a törzsrepertoár nem különösebben előremutató előadásaival próbálná megtartani jól szituált közönségét. Egyetlen kivételt az évadban Csajkovszkij Az Orléans-i szűz című szinte sohasem játszott ritkasága jelenti.

Mara Guseynova (Angyal) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then

A Magyar Királyi Operaházról azt hirdetik, hogy kultúrintézet. Ez talán igaz is. De vajon összefér-e egy kultúrintézet hivatásával és méltóságával, hogy analfabétákat nevel? Pedig ezt teszi az Operaház mostanában. (…) Az Operaház balettkarában harmincöt gyermekleányka van, akik nem részesülnek semmiféle iskoláztatásban. Az Operaház igazgatósága úgy osztja be a gyermekek táncleckeóráit, hogy egész délelőttjüket az Operaházban kénytelenek tölteni, ami teljesen megakadályozza őket az iskola látogatásában. Egy órakor hazamennek ebédre. Igen szegény emberek gyermekeiről van szó, akik jórészt a kültelkeken laknak, úgy, hogy másfél vagy két órába is telik, míg hazaérkeznek. Három órakor megebédelnek. Némi pihenésre is szükségük van. Sok idő azonban nem jut erre, mert vissza kell sietniük az Operába, ahol hat órakor már jelen kell lenniük és tíz óránál előbb nemigen szabadulhatnak. Az iskolai tanulásra tehát a legcsekélyebb idő sem marad.

Részlet A táncz című 1901-es (elveszett) magyar némafilmből - forrás: filmarchiv.hu 

Wuppertal egy Ruhr-vidéktől délre fekvő kisváros.  Az egykor szebb napokat látott ipari központ fő látványossága az 1901 óta üzemelő, ma is futurisztikusnak ható függővasút, mely mintha azt lenne hivatott szimbolizálni, hogy a valaha oly dicsőségesnek álmodott jövő, az iparba-tudományba vetett rendíthetetlen hit már a múlté. Erre, és a város mai hétköznapi látványára tökéletesen rímel a színház októberi premierje az Intolleranza 1960, Luigi Nono egykori botrányoperája, melyet ezúttal Intolleranza 2022 címmel mutattak be. Az eredeti mű főhőse egy angol bányászfaluból származó migráns, akinek menekülésekkel teli kilátástalan élete végül révbe érni látszik. Hasonló migránsok tucatjai sétálnak ma Wuppertalban, míg a város őshonos lakóit napközben alig látni az utcákon – ők nyilvánvalóan dolgoznak.

Jelenet - középen: Markus Sung-Keun Park - fotó: © Bettina Stöß