Caruso

Talán Robert Carsen 2002-es párizsi produkciója indította el azt a Ruszalka-lázat, amely úgy két évtizede végigsöpört a világon. Akkoriban alig akadt operaház, illetve operarendező, aki ne készítette volna el a saját változatát. Aztán – ahogy ez lenni szokott – néhány év alatt az emberré varázsolt sellőlány története is lerágott csonttá vált, és Dvořák szépségesen unalmas partitúrája diszkréten visszakerült a kottatárak polcaira, hogy csak az elkoptathatatlan Dal a Holdhoz andalítsa rendületlenül az operagálák közönségét.

Ruszalka - Fotó: © Komische Oper Berlin

Egy évvel ezelőtt még minden bizonytalan és kérdéses volt. A covidjárvány (eddigi) utolsó nagy felfutásai miatt tavaly januárban sorra maradtak el az előadások, mindenhol oltási igazolványt kértek, a közönség pedig csak lassan, félve és maszkban merészkedett vissza a színházakba. A Komische Oper Berlin Anyegin-előadásán akkor nagyjából félház lehetett. 2023 januárjából visszanézve mintha csak egy rossz álom lett volna az egész pandémia okozta világbezárás. A nézők ismét özönlenek kedves színházukba, sőt, vannak, akik kezdés előtt „jegyet vennék” táblácskákat szorongatva várják a jószerencséjüket.

Truffaldino - Fotó: © Monika Rittershaus

Öles molinó hirdeti a világháború utáni színházépítési optimizmust tükröző frankfurti színházkomplexum homlokzatán, hogy az intézmény lett a 2021/2022-es szezonban Az Év Operaháza. A járókelők a belvárosban lépten-nyomon hasonló tartalmú plakátokba botolhatnak. Az 1993 óta, a kritikusok szavazatai alapján kiosztásra kerülő díjat immáron hatodik alkalommal nyerte el a színház – az „örök ranglistán” egyedül a stuttgarti előzi meg. Bernd Loebe 2002 óta az Oper Frankfurt intendánsa. Az elmúlt évtizedekben egyetlen nagy német dalszínház igazgatója sem töltött ilyen hosszú időt a székében. A városvezetés, a szakma és természetesen a közönség megújuló bizalma azt jelenti, hogy Loebe valamit igencsak jól csinál.

Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller

Advent utolsó hétvégéjén Düsseldorf sok mindenre hajazott, de a betlehemi kisded szerény istállójára biztos, hogy nem. Amennyiben feltételezzük, hogy Nyugat-Európa haldoklik, akkor azt december végén legalább olyan önfeledten teszi, mint egykor a végóráit élő Római Birodalom élveteg és tehetős polgárai tehették. Ha valaha volt is, mára nem sok szeretnivaló maradt a II. világháború után minden fantázia nélkül újjáépített Észak-Rajna-Vesztfália-i fővárosban. Operája, a Deutsche Oper am Rhein látott már szebb napokat is, például 2013-ban, amikor Benjamin Britten születésének centenáriumán a komponista három művéből rendeztek ciklust. Mostanra a színház műsora meglehetősen konzervatívvá fakult, mintha a járvány után csak a törzsrepertoár nem különösebben előremutató előadásaival próbálná megtartani jól szituált közönségét. Egyetlen kivételt az évadban Csajkovszkij Az Orléans-i szűz című szinte sohasem játszott ritkasága jelenti.

Mara Guseynova (Angyal) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then

A Magyar Királyi Operaházról azt hirdetik, hogy kultúrintézet. Ez talán igaz is. De vajon összefér-e egy kultúrintézet hivatásával és méltóságával, hogy analfabétákat nevel? Pedig ezt teszi az Operaház mostanában. (…) Az Operaház balettkarában harmincöt gyermekleányka van, akik nem részesülnek semmiféle iskoláztatásban. Az Operaház igazgatósága úgy osztja be a gyermekek táncleckeóráit, hogy egész délelőttjüket az Operaházban kénytelenek tölteni, ami teljesen megakadályozza őket az iskola látogatásában. Egy órakor hazamennek ebédre. Igen szegény emberek gyermekeiről van szó, akik jórészt a kültelkeken laknak, úgy, hogy másfél vagy két órába is telik, míg hazaérkeznek. Három órakor megebédelnek. Némi pihenésre is szükségük van. Sok idő azonban nem jut erre, mert vissza kell sietniük az Operába, ahol hat órakor már jelen kell lenniük és tíz óránál előbb nemigen szabadulhatnak. Az iskolai tanulásra tehát a legcsekélyebb idő sem marad.

Részlet A táncz című 1901-es (elveszett) magyar némafilmből - forrás: filmarchiv.hu 

Wuppertal egy Ruhr-vidéktől délre fekvő kisváros.  Az egykor szebb napokat látott ipari központ fő látványossága az 1901 óta üzemelő, ma is futurisztikusnak ható függővasút, mely mintha azt lenne hivatott szimbolizálni, hogy a valaha oly dicsőségesnek álmodott jövő, az iparba-tudományba vetett rendíthetetlen hit már a múlté. Erre, és a város mai hétköznapi látványára tökéletesen rímel a színház októberi premierje az Intolleranza 1960, Luigi Nono egykori botrányoperája, melyet ezúttal Intolleranza 2022 címmel mutattak be. Az eredeti mű főhőse egy angol bányászfaluból származó migráns, akinek menekülésekkel teli kilátástalan élete végül révbe érni látszik. Hasonló migránsok tucatjai sétálnak ma Wuppertalban, míg a város őshonos lakóit napközben alig látni az utcákon – ők nyilvánvalóan dolgoznak.

Jelenet - középen: Markus Sung-Keun Park - fotó: © Bettina Stöß

Gera István 1950 után közel egy évtizeden keresztül volt az Operaház egyik legtöbbet foglalkoztatott lírai tenorja. Ebből az időszakból a krónikák elsősorban Simándy József, Udvardy Tibor, Rösler Endre vagy Nagypál László nevét őrzik, pedig Gera magas C-i legalább olyan gyakran csendültek fel, mint pályatársaié. Szerepfotó alig maradt utána és nagynevű kollégákkal ellentétben a hangrögzítés is kegyetlenül bánt a művésszel: az archívumokban egyetlen felvételét sem találni. A tenorista különös egyéniségét, szomorú-tanulságos pályafutását és életútját fia, dr. Gera István, a Parodontológiai Klinika professor emeritusa idézi fel.

Gera István a Lammermmori Lucia Edgardójaként
(forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)

A magyar operatörténetben példátlan módon, 1930 októberében a sajtó nyomására, a főpróba hetében állt el az Operaház Jaromír Weinberger Svanda, a dudás című vígoperájának premierjétől. Pedig Radnai Miklós igazgatónak minden oka megvolt a mű bemutatására, mely ekkorra, ha nem is világ-, de Európa-sikernek számított. A remek opera az 1927-es prágai premiert követő hét évben (elsősorban német nyelvterületen) több mint kétezer(!) előadást ért meg, de New Yorkba és Londonba is eljutott. Népszerűségének nagy valószínűséggel az volt a titka, hogy a kortársak a közszeretetnek örvendő Smetana-mű, Az eladott menyasszony 20. századi új kiadását ismerték fel benne, ugyanis hasonlóan friss cseh muzsika és szellemesség lengi körül mindkét operát.

David Bosh – fotó: Ilona Sochorová

Ritka egységben triumfált a hazai közélet, amikor 1889-ben ismét leégett a Pesti Városi Német Színház, és világossá vált, hogy nem is építik többet újjá. Ezzel szemben a Monarchia egy másik nagyvárosában, Prágában – a Nemzeti Színház konkurenciájaként – egészen 1945-ig működött a Német Színház. A csehek a város német ajkú kisebbségével karöltve vélhetően már akkoriban felismerték, hogy a párhuzamos (és nem csak a színházi) kultúrák nemhogy kioltják, hanem épp ellenkezőleg, erősítik egymást. Az egykor rivális operaházak 1989 óta közös intendatúra alatt működnek. Sőt, ide tartozik a Stavovské divadlo, a Don Giovanni ősbemutatójának helyszíne, amely napjainkban is otthont ad a Mozart-előadásoknak. (Hiányzik esetleg valakinek a hasonló korú, néhány éve kivégzett Várszínház Budán?) A nyitottság Prágában ma is él: a Cseh Filharmonikusok vezetője az orosz-zsidó származású világhírű karmester, Semyon Bychkov, az Opera igazgatója pedig a norvég Per Boye Hansen.

Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Zdeněk Sokol

A prágai szünet nélkül másfél órában előadott Katja Kabanova után az ember irigykedve gondolt II. József császárra, aki anno annyira kedvét lelte Cimarosa Titkos házasságának bécsi ősbemutatójában, hogy azon melegében megismételtette a premiert. Janáček különös érzékenységű operája ritka erős energiákat mozgatott meg a Nemzeti Színházban. A Katja Kabanova, ha nem is „cseh nemzeti opera” a szó klasszikus értelmében, mégis 1922 óta kisebb megszakításokkal folyamatosan műsoron van Prágában, így előadói hagyománya is töretlen. Bár a kommunizmus éveiben az Osztrovszkij dráma (A vihar) alapján készült zenedrámát „természetesen” sztanyiszlavszkiji alapokon játszották, 2010-től már az amerikai Robert Wilson igencsak kortárs rendezésében volt látható.

Alžběta Poláčková (Kátya) és Arnheiður Eiríksdóttir (Varvara) – fotó: Zdeněk Sokol