Öles molinó hirdeti a világháború utáni színházépítési optimizmust tükröző frankfurti színházkomplexum homlokzatán, hogy az intézmény lett a 2021/2022-es szezonban Az Év Operaháza. A járókelők a belvárosban lépten-nyomon hasonló tartalmú plakátokba botolhatnak. Az 1993 óta, a kritikusok szavazatai alapján kiosztásra kerülő díjat immáron hatodik alkalommal nyerte el a színház – az „örök ranglistán” egyedül a stuttgarti előzi meg. Bernd Loebe 2002 óta az Oper Frankfurt intendánsa. Az elmúlt évtizedekben egyetlen nagy német dalszínház igazgatója sem töltött ilyen hosszú időt a székében. A városvezetés, a szakma és természetesen a közönség megújuló bizalma azt jelenti, hogy Loebe valamit igencsak jól csinál.
Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller
Kulcsszó a bizalom, melyet azonban az intendánsnak évről-évre meg kell szolgálnia. A frankfurti opera nem világsztár vendégművészekre épít, hanem a folyamatosan megújuló, remek hangú és számos fiatalt nevelő-foglalkoztató együttesére. A főzeneigazgatói tisztet másfél évtizedig a kiváló Sebastian Weigle töltötte be, helyét 2023-tól az új német karmester-generáció egyik legígéretesebb képviselője, Thomas Guggeis veszi át. A frankfurti produkciókat rendre a legjelentősebb rendezők jegyzik. A színház változatos repertoárján bölcsen egyensúlyoz a közönségkedvencek és az izgalmas ritkaságok között. Mindezek tükrében nem csoda – de mindenképpen csodálatra méltó –, hogy Csajkovszkij nyugat-európai színpadokon szinte sosem játszott operája, A varázslónő nagysikerű premierjének másnapján (!) az utolsó szálig elfogtak a jegyek a sorozat következő előadásaira.
A december végi szériát valami hasonló rácsodálkozás övezi a kritika és a közönség részéről, mint egy generációval korábban a Pikk dáma felfedezését kísérhette. Pedig A varázslónő nem könnyű, és nem is könnyen emészthető opera. Csajkovszkij partitúrájából azonban az orosz erdők friss illata árad, egészséges, földszagú, mégis titokteli muzsika. A címben szereplő чародейка szó egyaránt jelent varázslónőt, illetve varázslatos nőt, tehát olyan asszonyt, aki képes másokat megbabonázni. Maga Csajkovszkij inkább a második verzió felé hajlott, főhősnője, Nasztaszja (becenevén Kuma) különleges, öntörvényű nő, akinek ajkát nem hagyják el a „Čury mury fuk” vagy a „Hokuspokus, Hexenschuss!” féle varázsigék. Hippolit Spazsinyszkij eredetileg színdarabnak írt meséjében az erdő szélén egyfajta szabad szellemű kocsmát üzemeltető fiatal özvegynek maga a herceg sem tud ellenállni. Nasztaszja gyönyörű testét ugyan megkaphatja a főúr, ám a fiatal özvegy szeretni csak egyvalakit lenne képes: Jurijt, a herceg fiát, aki viszont megesküdött édesanyjának, hogy megöli azt, aki szülei házasságát tönkretette...
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Barbara Aumüller
Csajkovszkij jó érzékkel fedezte fel a tökéletes zenedrámai alapanyagot, mely azonban több mint háromórás játékidejével helyenként kissé bő lére van eresztve, jó néhány számfeletti epizódszereplővel megspékelve. A hálátlan (?) utókor az elmúlt 135 évben nem is igazán vett tudomást arról a műről, amelyet maga a zeneszerző a legjobban szeretett operái közül. Érdekes, hogy a komponista életművét kutató kiváló Papp Márta is hullámvölgyének tartja ezt a szabálytalan remekművet, mely egy hiperérzékeny, valódi érzéseit örökké rejtegetni kényszerülő férfi alkotásaka, s nem egy Muszorgszkij-féle vadzsenié. Csajkovszkij élete egyik legkiegyensúlyozottabb periódusában írta A varázslónőt, ezt az igen furcsa opera-kísérletet, melyben a népies kolorit éppúgy megtalálható, mint az igen merészen hangszerelt részek. Slágerszámoknak nyoma sincs, a cselekmény leginkább beszélgetésekre, kettősökre épül.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Barbara Aumüller
Spazsinyszkij művére egyaránt jellemző a görög sorstragédiák komolysága és az orosz népmesék megmosolyogtató naivsága. Csajkovszkij mégis ráérzett a történet modernségére, melyet bölcsen az 1400-es évek történelmi távlatába helyeztek. A komponista nem ítélkezik, úgy sikerült megírnia A varázslónőt, hogy abban minden főszereplőnek megvan a maga vállalható igazsága. Csajkovszkij együttérez az apát, majd fiát elcsábító Nasztaszjával, de a gyilkosságra buzdító tigrisanyával, a feleségébe beleunt Herceggel, de még a hálószobába ölni induló, végül az ágyban mégis szerelmeskedő Jurijjal is. Ám míg a szerző a fiatalokat feloldozza, a szülőket nem. A varázslatos nő hatása alatt álló apa megöli a fiát, azaz elpusztítja a jövőt (a frankfurti rendezés egy lépéssel továbbmegy, amikor a Herceg a feleségét is lelövi). Mindeközben egy városszéli kocsmában ülő özvegy nemcsak egy családot bomlaszt fel a szerelem nevében, hanem a régi világrendet is. Ilyen értelemben A varázslónő az orosz operairodalomban Muszorgszkij főműveinek és Rimszkij-Korszakov Láthatatlan Kityezsének méltó párja.
Magnús Baldvinsson, Asmik Grigorian és Frederic Jost - fotó: © Barbara Aumüller
Csajkovszkij ezúttal is lélekből jövő, őszinte zenét írt. Nasztaszja első áriája, vagy a III. felvonásbeli mintegy negyedórás nagy kettőse Jurij herceggel mai is zavarba ejtően intim alkotás. A varázslónő Verdi vagy Puccini közönség-kedvenceivel ellentétben „kemény dió”: ha sikerül feltörni, lenyűgöző alkotás, mely minden esetlegességével együtt zabolátlan remekmű benyomását kelti. Az opera egyik fő (és megválaszolatlan) kérdése – mely valószínűleg Csajkovszkijt is marcangolta –, hogy birtokolhatunk-e valakit? Az pedig már nem több a sors keserű fintoránál, hogy Csajkovszkij vélhetően ugyanúgy mérgezett víztől halt meg, mint kedves Kumája.
Ahhoz, hogy Csajkovszkij operájának megvalósítása ne hulljon káoszba, olyan nagyformátumú színházi gondolkodóra van szükség, mint a budapesti Nyugat lányát is jegyző Vasily Barkhatov. A moszkvai rendező Németországban a közvetve Nyugattal is hadban álló mai Oroszországról mesél, okosan, szeretettel, megértéssel – és fanyar mosollyal. Nem „árulja el” hazáját, nem tesz politikai nyilatkozatot, ehelyett egyfajta kissé görbe tükrön keresztül próbálja megértetni az orosz mentalitást – és a közállapotokat. A rendezés az alapműhöz hasonlóan nem mentes a hibáktól, a naiv, elvarratlan gondolatoktól, mégis szeretnivaló, nagyformátumú alkotás.
Asmik Grigorian és Iain MacNeil - fotó: © Barbara Aumüller
Barkhatov élesen elválasztja az opera két világát: a hercegi család pazar ízléstelenséggel berendezett palotáját, valamint Nasztaszja „birodalmát”, mely idővel egyre álomszerűbbé válik, hogy végül a negyedik felvonásra a két színtér összefolyjon és totális káoszba forduljon. A hideg realitás áll szemben azzal a zöld, erdei mesevilággal, mely a korcsmárosnéből festővé lett Nasztaszja képeiből árad. Christian Schmidt szellemes díszlete maximálisan igyekszik kihasználni a frankfurti színpadtechnikát, de sajnos, az olykor kissé önkényesen beiktatott gyorsváltozások inkább elvesznek, mintsem hozzáadnának valamit a produkcióhoz. Az utolsó rész azonban ritka mélységet tár fel, amikor pont azt mutatja meg, amit korábban gondosan rejtegetett – megkérdőjelezve magát a színházi díszlet által addig teremtett világot. Schmidt tobzódik az orosz otthonokat meghatározó giccsekben (a matrjoska babától a gigantikus kitömött állatokig), melyek Nyugaton riasztóan téridegenek.
Barkhatov rendezése egyidejűleg realista és költőien emelkedett. Míg Csajkovszkij mindössze egyetlen halvány utalást mert csupán tenni az egyházra, addig a rendező összevonva az opera két negatív basszus figuráját: Mamirovot, a megalázott, pedáns öreg hivatalnokot és Kudma varázslót, hogy belőlük egy rendre felbukkanó, a hercegi család minden tagját a hatalma alá vonni próbáló papot (nyilvánvaló utalás Kirill pátriárkára) formázzon. Mamirov famulusa, a kopasz Paisi pedig egy jellegzetes orosz élvezettel besúgó kisember lesz. Ők ketten ugyan megmérgezik (a IV. felvonásban szó szerint is) a főszereplők életét, valódi befolyásuk a drámára azonban nincs.
Iain MacNeil és Claudia Mahnke - fotó: © Barbara Aumüller
A rendezőt érezhetően a két teljesen eltérő életkorban, társadalmi helyzetben és családi állapotban lévő hősnő foglalkoztatta. A nyitány alatti vetítésben elmeséli Nasztaszja előéletét (melynek alapján sorsa nyugodtan alakulhatott volna a Hercegnééhez hasonlóan), házasságát egy maffiózóval, a vetélését, majd a férje meggyilkolása után részakadt gazdagságot, de a magányt is. A „varázslónő” el tudott menekülni, a rászakadt szabadságban új életet tudott kezdeni, míg az aerobikozó, vallási révületbe menekülő, hervadó Hercegné csak kapaszkodni képes a jóképű, fiatalabb férjébe és betonfejű fiába. Dekódolva van, hogy idővel mindkét férfi menekül fog az asszonytól. Pech azonban, hogy mindketten Nasztaszja ágyába…
„Könnyű dolga” volt Barkhatovnak az opera fókuszát képező címszereplővel, hiszen a feleségét állíthatta színpadra benne. Napjainkban Asmik Grigorian egyike azon operaénekeseknek, aki szuverén és izgalmas egyéniséggel rendelkezik, aki valamilyen. A zenészcsaládba született szoprán hangja nem különösebben egyedi, de még minden tartományban igen gondozottan szól. Nasztaszja szólama közel sem olyan gyilkos, mint a Triptichon egy estén megformált nőalakjai, Salome, Manon vagy Lady Macbeth – melyet Grigorian szintén repertoárján tart. A művész uralja Kuma szólamát, minden anyanyelvén énekelt frázis mögött gondolatok bújnak. Grigorian önégető művész, elképesztő rablógazdálkodást folytat tehetségével, jóval a teherbírását meghaladó szerepeket énekel világszerte – ennek ma még szinte nem hallani a böjtjét. Az efféle pillangó nem tud nem megégni a lángban, miközben a közönség hálásan tapsolja. Grigorian Nasztaszjája minden manírtól mentes hétköznapi lény. Az eseményeket varázslónőként nemhogy nem uralja, hanem épp ellenkezőleg, szinte teljesen passzívan elszenvedi, mintha nem is lenne tisztában képességeivel, önmagával. Mindeközben nem tud úgy elbújni a színpadon, hogy ne vonná magára a tekinteteket.
Claudia Mahnke és Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller
A Hercegnét bepróbált Claudia Mahnke sajnos beteget jelentett, a szerepet Elena Manistina vette át. Önmagában is bravúrra vállalkozott, hiszen a hosszú szólamot utoljára tíz évvel korábban énekelte Moszkvában. Az orosz mezzo a sziklasírt bedönteni kész Amneris vehemenciájával abszolválta a szólamot, zenei és színpadi bizonytalanságnak nyoma sem volt. Nem az ő „bűne”, hogy alakítása nélkülözte azokat az árnyalatokat, melyeket a rendező megálmodhatott. A fantasztikus energiákkal rendelkező fiatal kanadai Iain MacNeil az Ulysse után ismét egy olyan főszerepet kapott Frankfurtban, mely távol áll alkatától. A Herceg családapa, ötvenes férfiként menekülhet a házasságából. A húszas évei végén járó bariton nélkülözi azokat az élettapasztalatokat, melyekre a szerep adekvát megformálásához szüksége lenne. Remek figura, okosan játszik, csak nincs a helyén, s ez érzetben a vokális teljesítményére is rányomja a bélyegét. Otthon leginkább szépen formált áriájában (az előadás egyik truvája, hogy pamlagon ülve egy gyönyörű német juhásszal „beszélgetve” adja elő) és a zárójelenetben érzi magát.
Jurij figuráját Barkhatov kifejezetten Alexander Mikhailovra formálta. Igazi 21. századi megoldás az ifjú herceget suhogó mackós, aranycipős, tüsi hajú primitív bokszolóra venni, hiszen manapság ilyen fickók tucatszám mászkálnak az orosz utcákon. Kérdés, miféle aberráció folytán lehet ez az alak a finom lelkű Nasztaszja álomlovagja. Mikhailov egyébként tökéletesen hozza a figurát (kérdés, bármi mást el tud-e hitelesen játszani), ám érdektelen hangjában és szorított énekében nincs sok öröm. Éppen fordított a helyzet a Mamirov és Kudma varázsló összevont szerepét éneklő Frederic Josttal. Igazi kormos basszus, aki valószínűleg statikus szerepekben jobban érzi magát, mint a pap sok színt kívánó figurájában. A remek Zanda Švēde teljes alakítást tudott nyújtani egyetlen jelenetnyi szerepében, Michael McCown pedig láthatóan örömét lelte a besúgó Paisi villanásaiban. Mindig öröm hallani, hogy a legkisebb szerepeket is minőségi hangok éneklik Frankfurtban.
Asmik Grigorian - fotó: © Barbara Aumüller
A zenei betanításhoz Oroszországból importálták Valentin Uryupint, a moszkvai Novaja Opera főzeneigazgatóját. A dirigens a „Nagy Orosz Hagyománytisztelet” jegyében látta el feladatát, a műben szereplő Volgához hasonlóan az árokból áradt is Csajkovszkij muzsikája. Ez bizonyára hiteles a szülőhazában, ám Nyugaton ma már kisebb pátoszhoz és ennél egy fokkal kevésbé vontatott tempókhoz szokott a világ.
Az Opernwelt szaklap által felkért ötven legfontosabb német kritikus nemcsak Az Év Operaházát választják meg, hanem több kategória mellett Az Év Újrafelfedezését is. A varázslónő idén jó eséllyel pályázhat a díjra. Megérdemelné.
