Gera István 1950 után közel egy évtizeden keresztül volt az Operaház egyik legtöbbet foglalkoztatott lírai tenorja. Ebből az időszakból a krónikák elsősorban Simándy József, Udvardy Tibor, Rösler Endre vagy Nagypál László nevét őrzik, pedig Gera magas C-i legalább olyan gyakran csendültek fel, mint pályatársaié. Szerepfotó alig maradt utána és nagynevű kollégákkal ellentétben a hangrögzítés is kegyetlenül bánt a művésszel: az archívumokban egyetlen felvételét sem találni. A tenorista különös egyéniségét, szomorú-tanulságos pályafutását és életútját fia, dr. Gera István, a Parodontológiai Klinika professor emeritusa idézi fel.
Gera István a Lammermmori Lucia Edgardójaként
(forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)
Gera István 1920. február 27-én jómódú parasztcsaládba született, a Szeged melletti Szatymazon. Apja a gazdasága mellett egy – a mai 5-ös út mellett álló – nagy fogadónak is tulajdonosa volt, édesanyja igen művelt és olvasott parasztasszony hírében állt. A tanyasi környezetben a kis István hamar kitűnt kimagasló szellemi képességével és főleg hihetetlen kézügyességével. Festett, szobrokat készített, és nagyon jó sportoló volt. Amikor tizenkét éves volt, édesanyja rákos betegségben elhunyt. Ez teljesen megváltoztatta a Gera család életét. Apjuk teljesen elhanyagolta gyermekeit, az Istvánnál egy évvel idősebb bátyját, Józsefet egy rokon vette magához, ahol cukrászinasnak tanult, de a rossz körülmények miatt TBC-s lett.
Miután Gera István közismert volt kimagasló tehetségéről, a gyámhatóság egy szegedi ügyvédet nevezett ki gyámjául. Ez száznyolcvan fokos fordulatot hozott életébe: kiszakadt a paraszti, tanyasi világból és elkezdhetett komolyan tanulni. A tanítóképzőben 1938-ban képesítővel szerzett tanítói diplomát. Közben festőként is tevékenykedett, részt vett szegedi templomok restaurálásban. Példaképének Aba-Novák Vilmost tekintette, sőt, a szegedi Hősök Kapuja munkálatainál a nagy festő mellett segédként működhetett. Ekkoriban énekelni még csak annyit énekelt, amennyi egy vidéki tanító kötelessége volt.
Losonczy György és Gera István a Faustban (forrás: Operaház Emléktár)
Alig kapta kézhez oklevelét, behívták sorkatonai szolgálatra. A Horthy rendszerben a tanító „diplomás úr”-nak számított, ezért hamarosan karpaszományos őrmester lett, de a frontra már „zászlós úr”-ként került. A határvadász században szolgált, így nem került az orosz frontra. 1944-ben a Kárpátokban már századparancsnokként teljesített szolgálatot. A visszavonuló magyar-német csapatokkal 1945 elején Ausztriában esett fogságba. Több mint két évet töltött fogolyként egy Rosztov melletti tiszti hadifogolytáborban, ahol a körülményekhez képest valójában kiváltságos sorsa volt. Kiváló fizikuma jól bírta a megpróbáltatásokat, sokat rajzolt, megfestette az orosz tisztek feleségeit, és szobrokat is öntött. Mindezért sok értékes étel és cigaretta lett a jutalma. Mivel sohasem dohányzott, sőt, irtózott a cigarettától, a kapott „valutát” létfontosságú élelemiszerre és ruhaneműre cserélte, így tudta támogatni gyengébb bajtársait. Végül 1947-ben szabadult és került vissza Magyarországra, ahol éppen ekkor zajlott a Szálasi per, melynek negyedrendű vádlottja dr. Gera József, a nyilas kormány egyik minisztere volt. Édesapja neve – szintén Gera József – hosszú évekig stigma volt homlokán, hiszen ugyanolyan rosszul csengett, mint a Szálasi, a Baky vagy az Endre név.
Egy emlékezetes Faust-előadás: Gera Isvtán és Orosz Júlia partnere a világhírű olasz basszus, Nicola Rossi-Lemeni (forrás: Operaház Emléktár)
Gera István visszatérve Szegedre 1947-ben felvételt nyert a Konzervatóriumba, ahol többek között a neves olasz énektanár Luigi Renzi lett a mestere. Hamarosan munkát is kapott a Nemzeti Színház énekkarában. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, az akkor még latin-magyar szakos egyetemista lánnyal, akivel 1948 júliusában házasodtak össze. 1949 májusában született egyetlen gyermekük, István – e sorok írója. 1949-ben hazánkban rendezték meg a „szocialista országok kultúrolimpiáját”, a Világifjúsági Találkozót, melynek énekversenyén az ismeretlen Gera István II. díjat nyert. Emellett Tóth Aladár, az Operaház igazgatója ösztöndíjat ajánlott neki, azzal a feltétellel, hogy egy éven belül betanulja a Traviata Alfréd szerepét.
Emiatt előbb Gera István, majd a családja is Budapestre költözött. Miután nehezen vetkőzte le „plebejus mivoltát” és a Gera név is sokáig kísérte, egyre kevésbé tudott a Rákosi-korszak szellemi-ideológiai vonalával azonosulni. Mindig ellenzéki maradt, amely akkoriban komoly veszéllyel is járt. Ennek ellenére pályája gyorsan ívelt felfelé. Két kisebb szerep után 1950. október 29-én debütált a Traviatában, majd a Rigoletto Mantuai hercege (1951.10.17.), a Bohémélet Rodolfója (1951.12.22,), a Lammermoori Lucia Edgardója (1952.01.22) következett, végül élete egyetlen címszerepe, a Faust, melyben 1953. január 23-án lépett először színpadra. Évadonként harminc-negyven estén énekelt főszerepeket az akkori Sztálin úti Operaházban, a Városi (később Erkel) Színházban, nyaranta pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
Csoportkép egy 1955-ös Rigoletto-előadás után: László Margit, dr. Tóth Aladár, Kertész István, Radnay György, Németh Anna és Gera István
(forrás: Operaház Emléktár)
Hangját továbbra is Renzi mester tartotta karban, akivel, mielőtt ő az 1950-es évek derekán visszaköltözött volna Olaszországba, barátság is szövődött. Ezután dr. Sipos Jenőhöz járt énekórákra. Gera István 1956-ig az Operaház egyik legfoglalkoztatottabb lírai tenorja volt. Előfordult, hogy egy héten belül előbb Alfred Germont, másnap A mantuai herceg, végül Rodolfo szerepében lépett színpadra. Ebben az időszakban kapta meg a Falstaff Fentonját, a Don Pasquale Ernestóját és A rózsalovag igen kényes Olasz énekesét is. 1956 májusában (átlépve a lírai fach határait) mind fizikailag, mind hangilag nagy kihívást jelentett számára Asszád szerepe a Sába királynője felújításában.
Nagy munkabírása mellett, ugyanakkor gátlásos és összeférhetetlen természete miatt sok ellenséget szerzett magának a Házon belül. Jellemző ellenzéki magatartására, hogy amikor Bencze Miklós basszistával egyetemben nem jegyeztek békekölcsönt, ezt a tényt a rettegett pártlap, a Szabad Nép egy cikkében nyilvánosságra is hozta. Szinte csodának számított, hogy nem vitte el őket az ÁVO. A forradalom előtt 1956. október 14-én lépett fel utoljára. Néhány nappal később az Operaház Forradalmi Munkástanácsának aktív tagja lett.
Faust Bencze Miklóssal (forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)
Félve a megtorlásoktól november 4-e után előbb szülőfalujába vonult vissza, majd családja tudta nélkül november 20-án Ausztriába disszidált. Útközben megfázott és tüdőgyulladást kapott, heteket töltött egy osztrák kórházban. Betegségéről részletesen megemlékezett könyvében Molnár Tibor színművész, aki családjával szintén a bécsi láger lakója volt. Gera István negyvenhat évesen, családját hátrahagyva, német nyelvtudás nélkül, nem sok reménnyel kezdhetett új életet. Bár szóba került egy szerződési lehetőség kisebb szerepekre, végül meghátrált, és elhagyott feleségét kérte meg, hogy kérjen Palló Imrénél (aki ekkor a lemondatott Tóth Aladár helyett átvette az intézmény vezetését) engedélyt arra, hogy visszatérhessen az Operaházhoz. Megkapta az „amnesztiát”, és már március 3-án, mint Mantuai herceg színpadra léphetett.
A következő öt évben ismét az Opera egyik legtöbbet foglalkoztatott tenoristája lett, de politikai nézetei és összeférhetetlen egyénisége miatt népszerűsége egyre csökkent a társulaton belül. 1959-ben elvált. Ekkoriban kezdtek elfogyni a nagy feladatok, egyre gyakrabban csak kisebb új szerepekben léptették fel, végül 1963. június 30-án, tizennégy évad után felbontották a szerződését.
Lux Géza, Gera István, Galsay Ervin, Palcsó Sándor és Göndöcs József
- a Salome öt zsidója, a mű 1958-as felújításán
Ekkor az Interkoncert közvetítésével az NDK-beli Volkstheater Rostockhoz szerződik, ahol először olaszul énekelte A Mantuai herceg szerepét, egy évvel később Wittenbergben, a reformáció hazájában mutatkozott be Pinkertonként. Ezután – továbbra is az Interkoncert segítségével – az NSZK-ba szerződött, a Stadttheater Gießen tagja lett. Egy év után Würzburgba költözik, ahol kisebb szerepeket is énekelt, majd visszatért a Frankfurt melletti Gießenbe, ahol élete végéig élt.
(forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)
Miután az akkor állami ügynökség, az Interkoncert által engedélyezett második négyéves szerződési ciklusa 1970-ben lejárt, nem tért vissza hazájába. Gießenben ismerkedett meg második feleségével, akivel 1968-tól rendezett polgári életet éltek, 1976-ban megkapta a német állampolgárságot is. Ebben ezúttal segíthette a németes hangzású Gera név is – hiszen létezik Németországban Gera város, kerület (1990-ig) és folyó. Gera István 1982-ben, hatvankét éves korában ment nyugdíjba, utolsó éveiben már a színház énekkarában énekelt.
Gera István és fia 1993-ban, az egykori sikerek helyszínén, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (forrás: dr. Gera István magángyűjteménye)
Magyarországra csak egyszer, 1993-ban látogatott vissza rövid időre. A rendszerváltás előtt félt attól, hogy ha egyszer belépne a szocialista országba, soha többé nem térhetne vissza az NSZK-ba. Mivel 1958-ban elvált első feleségétől, a fiával is egyre lazább lett a kapcsolata, majd élete utolsó tíz évében meg is szűnt. Így halálhírét fia csak a német közjegyzői hivatal értesítéséből tudhatta meg. Gera István az NSZK-ban már nem csinált – kora miatt nem is csinálhatott – akkora karriert, mint Magyarországon, de nyugodt, megalapozott életet élhetett – és végül talán a világgal is kibékült…
