Ritka egységben triumfált a hazai közélet, amikor 1889-ben ismét leégett a Pesti Városi Német Színház, és világossá vált, hogy nem is építik többet újjá. Ezzel szemben a Monarchia egy másik nagyvárosában, Prágában – a Nemzeti Színház konkurenciájaként – egészen 1945-ig működött a Német Színház. A csehek a város német ajkú kisebbségével karöltve vélhetően már akkoriban felismerték, hogy a párhuzamos (és nem csak a színházi) kultúrák nemhogy kioltják, hanem épp ellenkezőleg, erősítik egymást. Az egykor rivális operaházak 1989 óta közös intendatúra alatt működnek. Sőt, ide tartozik a Stavovské divadlo, a Don Giovanni ősbemutatójának helyszíne, amely napjainkban is otthont ad a Mozart-előadásoknak. (Hiányzik esetleg valakinek a hasonló korú, néhány éve kivégzett Várszínház Budán?) A nyitottság Prágában ma is él: a Cseh Filharmonikusok vezetője az orosz-zsidó származású világhírű karmester, Semyon Bychkov, az Opera igazgatója pedig a norvég Per Boye Hansen.
Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Zdeněk Sokol
Hogy Prágában egymás mellett fejlődhetett a cseh és a német operakultúra, az azt jeleneti, hogy nemcsak Smetana, Dvořák, majd Janáček alkothatott a cseh színpadok számára. A Deutsches Theaterben elsősorban az 1911 és 1927 közti időszaknak köszönhetően – ekkor vezette az intézményt Alexander von Zemlinsky – többek között Ernst Krenek, Paul Hindemith, Erich Wolfgang Korngold és Franz Schreker bemutatókat tartottak. A bécsi és berlini modern áramlatokkal átitatva pedig felnőtt egy modern cseh zeneszerzői nemzedék, melynek többek között Viktor Ullmann, Jaromír Weinberger, Hans Krása és Erwin Schulhoff voltak a tagjai. Olyan nevek, akiknek életműve évtizedekig hevert elfeledve. (Hazai hasonlattal élve: amíg Bartók és Kodály színpadi művei mindennapi operakultúránk részei, addig senki sem tudja, hogyan hangozhatnak a két háború közti időszak előremutató tehetségeinek, Szántó Tivadarnak vagy Zádor Jenőnek operái.) Legkésőbb a Szudétavidék 1938-as annektálásával azonban megszűnt ez a virágzó, alternatív és izgalmas cseh operakultúra, melyet a kommunizmus szürke éveiben még csak meg sem kíséreltek feltámasztani. A kiradírozott fejezetet azonban az elmúlt években egyre növekvő sikerrel igyekeznek feléleszteni, a hazai közönség és a nemzetközi sajtó legnagyobb elismerése közepette.
Jelenet, középen: Victoria Khoroshunova (Apáca) és Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Serghei Gherciu
A prágaiak legutóbbi diadala a június közepén bemutatott Lángok (csehül Plameny, németül Flammen), Erwin Schulhoff (1894–1942) különleges operája. A zongorista-komponista kimagasló tehetségként indult, már tízévesen Antonín Dvořák tanítványa lett. Európai tanulmányokat és nagysikerű szólistakarriert szakít félbe az I. világháborús bevonulás és a fogolytábor. Kortársaihoz hasonlóan megérinti a dzsessz és az avantgárd irányzatok, valamint – nyilván valós gyakorlati tapasztalatok híján – a szovjet eszmék. 1932-ben oratóriumot komponál a Kommunista kiáltvány szövegére! Részben ennek köszönhetően 1941-ben megkapja a szovjet állampolgárságot. Túl későn. A nácik származása miatt családjával együtt letartóztatják. A wülzburgi internálótáborban hunyt el, hivatalosan TBC-ben, alig negyvennyolc évesen. Életműve feledésbe merült. A Kommunista kiáltványt valamikor az 1960-as években ugyan előadták a Szovjetunióban, felvétel is készült a műből, de az bizonyos, hogy a keleti blokk minden zenetudósa, dramaturgja és színházigazgatója gyorsan és pironkodva csukta be a Plameny kottáját, lévén kevés opera áll távolabb a szocialista erkölcsöktől, mint a komponista főműve.
Jelenet, középen: Victoria Khoroshunova (Nő) és Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Serghei Gherciu
A Lángok 1932-es brnói ősbemutatóját a maga korában nem követte több előadás. Az 1990-es évek közepéig kellett várni, hogy a német koncerttermek, majd a színpadok is elővegyék (Lipcse, 1995; KlangBogen Wien Festival, 2006; Kaiserslautern, 2008). Áttörést egyik premier sem hozott. Máig. Jó okai vannak azoknak, akik a Plameny előadhatatlansága mellett érvelnek. Noha a zene egyedi, befogadható, meglepőan szellemesen hangszerelt, melódiagazdag és mégis merész, a mű mégis majdnem annyira „nem opera”, mint az egy évtizeddel korábban íródott Kékszakállú herceg vára. A Lángok tulajdonképpen tíz összefüggéstelen jelenet sora, melyeket hosszabb, remekbe szabott intermezzók szakítanak félbe. Karel Josef Beneš és a korabeli német fordító, Max Brod librettója (mely alig néhány oldalt tesz ki) Don Juan „passiójának” stációit idézi meg, mindezt leöntve a Prágában oly otthonos miszticizmussal és századfordulós freudizmussal, a spanyol lovagból ráadásul egyfajta Bolygó hollandit (vagy bolygó zsidót) formálva. Az operának a tenor Don Juanon, valamint a több alakban felbukkanó Nőn (szoprán) és a hiába vágyott Halálon (mezzoszoprán) kívül még néhány mellékszereplője van, és három-három szopránból és altból álló görög mintájú kórusa van. A Plameny mégsem valamiféle világi oratórium, ám nem csoda, hogy a színházak nem kapkodnak az előadási jogok után.
Denys Pivnickij (Don Juan), Josef Palán (Don Juan apja) és Tamara Morozová (Margit) – fotó: Serghei Gherciu
A 20. századi cseh zenekultúrához vagy a Prágához köthető operák sorába illeszthető ritkaságot talán sohasem vették volna elő, ha a Katja Kabanova sikere után Calixto Bieito, a neves rendező nem kapott volna kedvet az ismeretlen műhöz, melynek világa valójában nagyon is közel áll a spanyol alkotó világához. A Lángok zeneileg és színpadilag egyaránt izgalmas kihívás, de Európa operatérképére csak egyetlen módon lehetett felhelyezni – ha egy olyan neves rendező veszi kézbe, aki miatt Prágára figyel a szakma.
Victoria Khoroshunova (Donna Anna) és Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Zdeněk Sokol
Bieito – átszűrve magán az operát – alkotta meg személyre szabott vízióját, mely több helyen eltér(het) a szerzői szándéktól, mégis élő és érvényes. Az Anna-Sofia Kirsch-sel közösen alkotott színpadi teret kezdetben fekete nylon borítja, mely egyszerre idézi meg a mű „elhagyatott házát”, egy fétis party helyszínét és a később többször felbukkanó hullazsákokat. Ez Don Juan pokla, melyből nem képes kijutni. Bieito alapkérdése azonban az, hogy vajon a férfi ki akar-e egyáltalán kerülni ebből a számára természetes közegből, mely az előadás során egyre több helyen szakad fel, válik átjárhatóvá-átvilágíthatóvá. A rendező válasza pedig az, hogy a főhős minden gyönyör, bűn és szenvedés ellenére mégsem hagyja el. A térben egyfajta középkori misztérium szertartás zajlik (ami szintén nem idegen a Don Giovanni mítosz alapjaitól), természetesen modern köntösben. Legalább annyira Bieito világa ez, mint Pasolinié.
Victoria Khoroshunova (Donna Anna) – fotó: Serghei Gherciu
Ami a színpadon történik, sokszor brutális, olykor igen mély és találó, olykor túlzó. De ez esetben „muszáj” soknak, erősnek lenni a rendezésnek, hiszen szinte nincs magja a darabnak. Bieito számos jelképpel operál, melyekben időnként önmaga is elvész. A terhes Szűz Máriaként megjelenő apáca, aki elcsábítja Don Juant, majd a hasából előbújtatott félbetört görögdinnyében megmártja a kezüket, szép jelkép. Ahogy főhős őseinek szellemét egyetlen megvakított öreg statisztával eljátszatni, vagy Margit elvesző ártatlanságát kipukkanó fekete lufikkal jelképezni szintén gyönyörűen megfogalmazott szimbólumok. A fekete árnyakkal ellentétben álló a fehér öltönyös Halál megközelíthetetlen erotikája is telitalálat. Azonban , a Komtúr jelenet súlytalansága, a Bálon leeresztett hatalmas fekete autó vagy a fetisiszta Harlekin és társai már inkább a rendező, mint Don Juan pokláról szólnak.
Tone Kummervold (A Halál) – fotó: Serghei Gherciu
A színpadra állító Bieitónál azonban, jóval fontosabb munkát végzett a pszichológus Bieito, aki érezhetően belemászott énekesei lelkébe, hogy azok olykor valóban kivetkőzve önmagukból, sőt felülmúlva azt, amit eddig operaszínpadon tettek, megmutassák a saját magukon átszűrt figurákat. Az előadás abszolút főszereplője a fiatal, Milánóban élő ukrán Denys Pivnitskyi. A csehül betanult, inkább könnyebb wagneri, mint olasz vokális követelményeket támasztó szólamot imponáló profizmussal vette birtokba. A hősi szerepekhez szokott tenorista sokkal inkább turiddui, mint Don giovannii alkat. Juanja amolyan kedves macis pasi, aki öntudatlanul is vágyat ébreszt a nőkben. Sokkal inkább áldozat, mint csábító. Kemény munkával megszült jelentős alakítás. Nem volt könnyű dolga a zsíros hangú Victoria Khoroshunovának, hogy az opera három nőalakját egybeforrasztva megteremtse a Nőt, Don Juan örök vágyainak tárgyát. Az ukrán szoprán kellő erotikával, már élettapasztalattal és talán kellő romlottsággal vetette bele magát a játékba. De a Nő (valójában nők, bár Tamara Morozová Margitja túlságosan megidézi Lorán Lenkét ahhoz, hogy komolyan lehessen venni) ebben az operában nem ellenpólusa a férfinak, csak megidézett árny, a címszereplő és a Halál meccsében. Tone Kummervold a magával hozott norvég távolságtartással, bölcsen, fölényesen, ám kissé mégis megperzselve irányítja az örök misztériumjátékot.
Tone Kummervold (A Halál) és Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Serghei Gherciu
Meglehetős bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen előadói hagyományok nélküli mű betanítását egy szinte pályakezdő operakarmesterre bízzák. Jiří Rožeň érezhető elmélyüléssel és darabismerettel vezényelte az előadást, a zenekar elkötelezetten oldotta meg a szokatlan zenei feladatot. A nemrég felújított prágai – a budapestihez képest puritánnak ható, a Monarchiában oly ismerősen csengő Fellner és Helmer cég által jegyzett Operaház – elég szépen megtelt a hűvös novemberi szombat este ahhoz képest, hogy egy ismeretlen százéves operát adtak, erősen kortárs rendezésben. A közönséget túlnyomó többségében kíváncsi értelmiségiek és fiatal párok alkották, akik meglehetősen hálásak voltak a művészi teljesítményért.
