A prágai szünet nélkül másfél órában előadott Katja Kabanova után az ember irigykedve gondolt II. József császárra, aki anno annyira kedvét lelte Cimarosa Titkos házasságának bécsi ősbemutatójában, hogy azon melegében megismételtette a premiert. Janáček különös érzékenységű operája ritka erős energiákat mozgatott meg a Nemzeti Színházban. A Katja Kabanova, ha nem is „cseh nemzeti opera” a szó klasszikus értelmében, mégis 1922 óta kisebb megszakításokkal folyamatosan műsoron van Prágában, így előadói hagyománya is töretlen. Bár a kommunizmus éveiben az Osztrovszkij dráma (A vihar) alapján készült zenedrámát „természetesen” sztanyiszlavszkiji alapokon játszották, 2010-től már az amerikai Robert Wilson igencsak kortárs rendezésében volt látható.
Alžběta Poláčková (Kátya) és Arnheiður Eiríksdóttir (Varvara) – fotó: Zdeněk Sokol
2021 januárjában egy másik „nagyágyút”, a spanyol Calixto Bieitót sikerült megnyerni, hogy készítse el Prága számára az első Kabanova vízióját. A fenegyerekségből lassan kifutó, pályafutása zenitjén talán már csöppet túljutott Bieito – hasonlóan a régóta alkotó és évi négy-öt új produkciót is bevállaló tehetségekhez (és nem-tehetségekhez…) – világmegváltó vagy megbotránkoztató ötletek nélkül is elérkezett az elképesztő profizmussal és rutinnal lerendelkezett esztétikus minimalizmushoz. Noha idén november végére több mint tíz előadást lejátszottak a produkcióból, és a premier óta több szerepbe új művészek is bemutatkoztak, még pontosan kitapintható a rendező elmélyült szereplővezetése, érezni, hogy anno mit hozhatott ki az énekeseiből.
Kátya Kabanova: Alžběta Poláčková – fotó: Zdeněk Sokol
Bieito értelmezésében két alapmotívum, az elfojtás és az erőszak dominál, ezek határozzák meg szereplői sorsát. A rendező felismerte, hogy a Katja Kabanovában ugyanaz a három ember közti viszonyrendszer (elnyomó – áldozat – csábító) háromszor ismétlődik meg, Gyikoj – Borisz – Kudrias, Marfa – Katja – Varvara, illetve Marfa – Tyihon – Katja között. Ám míg az első két esetben Kudrias és Varvara sikerrel „kínálja a bibliai almát”, azaz Borisz és Katja bűnös szerelme beteljesül, addig Katja kísérlete arra, hogy férjét férfivá tegye, kudarcot vall. A rendezőt elsősorban ezek a figurák és viszonyaik foglalkoztatták, a többi mellékszereplő jellemzésével – ellentétben Janáčekkel, aki minden alakja mögé teljes életet álmodott – nem törődött. Bieito mindenekelőtt Katja történetét meséli el, ő van a központban, sőt, egy percre sem távozik a színről. A díszlet az asszony börtöne. Aída Leonor Guardia színpadát fehérre meszelt falak alkotják, melyből Katja nem tud kiszabadulni. A házasságtörés után ugyan a hátsó fal leomlik, szabad lehetne az út, de ő képtelen a távozásra. A ledőlt díszletelemet lassan elárasztja a víz…
Jelenet – fotó: Zdeněk Sokol
Eva Butzkies jelmezei is szinte csak jelzés értékűek, sokkal inkább a művészek arca, karaktere határozza meg a figurákat, mintsem a kosztümök. Mintha Bieito az emberekre lett volna kíváncsi, az ő személyiségükből, kultúrájukból, zene- és szövegismeretükből bontotta volna ki a szerepeket. Vélhetően ennek a műhelymunkának az eredménye, hogy az előadásban érezni lehet minden szereplő elhivatottságát, szemük pedig úgy csillog, ahogy az utóbbi időben egyre ritkábban látni operaelőadásokon.
Peter Berger (Borisz) és Alžběta Poláčková (Kátya) – fotó: Zdeněk Sokol
A nemzetközi Janáček játszás nagy nehézsége a cseh nyelv, mely legalább annyira meghatározza a szerző operáinak zeneiségét, mint a magyar A kékszakállú herceg váráét. Prágában, anyanyelvi környezetben ez a probléma nem áll fenn, az énekesek minden szót és frázist tudatosan használnak, így a nyelv nem leküzdendő akadály lesz, hanem kommunikációs eszköz. A Národní divadlo nyilván a legjobb erőit állította csatasorba a fontos produkcióhoz, egyetlen kopott hang kivételével az előadás bármelyik európai színpadon megállná a helyét. A művészeken érezni a mai világban kihalófélben lévő együtteskultúra jelenlétét. Jaroslav Kyzlink karmester meglepően nyugodt tempókat diktál, hagyja lélegezni a darabot, finoman érvényre juttatva a rafinált janáčeki szólamokat. Így aztán szinte természetes, hogy a vonóskar le tudja követni ezt a hullámzást, annál ritkább, amilyen gyönyörű legatókat fújnak a rezesek.
Alžběta Poláčková (Kátya) és Arnheiður Eiríksdóttir (Varvara) – fotó: Zdeněk Sokol
A komponista részvétét – ahogy a Jenůfa vagy a Makropoulus ügy esetében is – elsősorban egy női sors keltette fel, e köré építi fel operái világát. Alžběta Poláčková a legjobbkor találkozott a címszereppel. Lányságán már túlvan, de még nem indult hervadásnak. A szoprán hangjával és kisugárzásával is tudja uralni a másfélórát, vinni magával a nézőt. Miután Fodor Géza 1995-ben leírta a Muzsika című egykori szaklapban egy énekesnőre a „picsaszagú” jelzőt, talán közel harminc évvel később meg szabad ismételni Yvona Škvárová Marfa Kabanova alakítására. A mezzoszoprán kiszabadítja az özvegyasszonyt a hagyományos boszorkány figurájából, és egy olyan testes, hatvanas falusi úrnőt ábrázol, akinek az a tragédiája, hogy megözvegyülve magára marad hatalmas kielégítetlen vágyaival. Tisztában van korával, testi állapotával és vágyai szégyellnivalóságával, ezért kínozza a ropogós húsú menyét. Bár Gyikoj részegen bepróbálkozik nála, Škvárová egy pillanatra, ha meg is inog a férfi érintésétől, menten elutasítja a méltatlan lovagot. A nagy alakítást sajnos megkopott vokális megszólaltatás kíséri. Alena Kropáčková mind hangban, mind figurában egy érzéki, felszabadult Varvara.
Tyihon: Jaroslav Březina – fotó: Zdeněk Sokol
Nehéz kitalálni, mire gondolhatott a brnói színház számára komponáló Janáček, amikor műveiben rendre több igényes tenorszerepet is beiktatott – a Katya Kabanovában szám szerint hármat. Prágában három remek tenor is megszólalt. Noha egyikük sem Radames vagy Manrico, szláv szerepekre azonban kiválóan alkalmas hangok. A dán vendég Magnus Vigilius meg tudta értetni Borisz kissé a levegőben lógó figuráját. A jó svádájú legény mintha maga is csak akkor ébredt volna önnön férfiassága tudatára, amikor a karjaiba kapta Katyát. Vigilius Wagner hősök után egészséges tenor hangon, remek dikcióval énekelt. Az egykor Mozart szerepekkel indult Jaroslav Březina ma már inkább karaktertenor, de a matéria még megszólal és nincs széténekelve. Tyihonját az anyai szeretet megnyomorította, vélhetően zugivó és impotens, nem csoda, hogy menekül a felesége és a világ elől. Kudrijas nem tartozik az opera érdekes szerepei közé, finoman megírt csábító dalait Martin Šrejma szépen énekli. Jiří Sulženko a Nemzeti Színház régi, kipróbált művésze. Hangja hatvan év felett is intakt, vérbő színészi eszköztárát nem meríti ki Gyikoj rövid, de fajsúlyos szerepében.
Jelenet a III. felvonásból – fotó: Zdeněk Sokol
A Nemzeti Színház nézőtere csaknem megtelt a múlt péntek este a Katya Kabanova előadásán. A nagyrészt helyiekből álló közönség Prágában megadja a módját a színházlátogatásnak, sok az alkalmi hajviselet és a jobb szabású öltöny, az értelmiségi és a fiatalabb pár. Egyedül a tapsrend árulja még el, hogy merre járunk: ahogy a karmester kezet fog minden szereplővel, ahogy a bárisnyák beszállítják a csokrokat, végül pedig a szereplők a la Hannuska integetnek a közönségnek, abban megmaradt valami bumfordi, kedves szláv báj.
