Az embernek az az érzése, hogy a járvány okozta hosszabb-rövidebb leállások és az állandó bizonytalanság miatt, azaz hogy egyáltalán meg lehet-e tartani egy kitűzött produkciót, felértékelődött az előadások jelentősége. A zenekari árok mindkét oldalán nagyobb lett a várakozás és az ünnep érzete, amikor végül is felmegy a függöny. Ami korábban természetes volt, most esemény számba megy. Ez a hangulat terjengett a berlini levegőben is, az évad első Anyegin repertoár-előadása előtt. A Komische Oper közönsége talán a világ legsokszínűbb és legnyitottabb publikuma, szmokingos pár és csadoros lányka éppen úgy megtalálható a nézőtéren, mint a félrecsúszott, tréningruhás kispolgár. Összeköti őket a kíváncsiság, amit „Barrie Kosky színháza” igyekszik is rendre kielégíteni.
Jelenet az I. felvonásból, Fotó: Ifo Freese/drama-berlin.de
Az Anyegin nagy sikerű premierje 2016 januárjában volt. Gyorsan változó világunkban hét év egy produkció életében meglehetősen hosszú időnek számít, még ha tudjuk, hogy a Komische Oper egy nagyjából állandó társulattal működő repertoárszínház, mely Csajkovszkij operáját szinte minden évben műsoron tartotta. Ám Kosky az utolsó szezonját tölti Berlinben – már amennyire egyáltalán tölti, hiszen szinte havonta vannak premierjei világszerte. Így a bizonyára nagyszerűen kinevelt és elkötelezett asszisztensgárda tartja rendben korábbi munkáit, ami persze mégsem lehet ugyanolyan, mint, amikor maga a rendező végzi el legalább az utolsó simításokat.
Az Anyegin ma is érvényes és igen hatásos produkció, de az a varázs, amely néhány éve még körül-lengte, mintha kissé megkopott volna. Az előadás most is pontos, a díszleteken-jelmezeken-világítási jeleken az elhasználódásnak semmi nyoma, pusztán nüánszok, érzetek tűntek el. Rebecca Ringst díszlettervező egy Szentivánéji álom-szerű varázserőbe helyezte a történetet, Klaus Bruns századfordulót idéző kosztümjei még inkább egy sosem volt idillbe ringatnak. Tatjána világa ez, hiszen ő az opera valódi főszereplője, jóval több énekelni valója is van, mint Anyeginnek.
Jelenet a II. felvonásból, Fotó: Ifo Freese/drama-berlin.de
Kosky ezúttal elsősorban a vizualitáson keresztül vezet a történetbe. Érzéki, nem valós térben, végig a realitás és az irrealitás mezsgyéjén egyensúlyozva meséli el a történetet. A rendező nagyon megérzett valamit az Anyegin rejtett mélységeiből, és olyan rétegeket tár fel, olyan apróságokra mutat rá, melyek ritka pszichológiai érzékről árulkodnak. Számos jelenet közül az előadás egyik legszebb része a III. felvonás écossaise-e, ahol a díszítők (elképesztő precizitással és követve a zenét) látványosan szétszedik Gremin hófehér palotáját a várakozó Anyegin körül, hogy a főszereplők utoljára szerelmük tisztásán találkozzanak.
Anyegin: Günter Papendell, Fotó: Ifo Freese/drama-berlin.de
A produkció legerősebb alakításai természetszerűen ahhoz a három művészhez kötődnek, akik a premiernek is részesei voltak. Günter Papendell azon kevés operaénekesek közé tartozik, akik képesek a totális átlényegülésre. A civil ember az öltözőben marad, a színpadra Anyegin érkezik. Minden gesztusa, mozdulata a figuráé. Papendell mer antipatikus lenni – mit is kezd egy nagyvilági dandy egy leányka álmában? –, hogy aztán lépésenként tárja fel a figura drámáját. Már a születésnapi jelenetben is egy szerencsétlen alak körvonalazódik, aki a részegen elkövetett gyilkosság után teljesen összeomlik. A III. felvonásba már egy másik ember érkezik. Nem csak sminkes-fodrász bravúr, ahogy a teljesen elszürkült, beteg Anyegin megjelenik. Ha meg is próbál egyetlen szálba kapaszkodni, valójában tudja, hogy számára már minden elveszett. Pusztulása, végleges magánya egyfajta megváltás. A kiemelkedő színészi megformálást megfelelő hangi alakítás kísérte, bár a remek adottságokkal rendelkező baritonra lassan ráférne az énekmesteri kontroll.
Papendell mellett Margarita Nekrasova és Christoph Späth képviselte a premier szereposztását. Nekrasova a világ bármelyik színházában megállná a helyét Filipjevnaként. Ő talán túlságosan is birtokba veszi a közönség figyelmét és szeretetét, szerepformálása inkább a Hegedűs a háztetőn Jentéjét idézi, mintsem egy buta orosz dadát. Christoph Späth az együttes egyik több évtizedes, minden szerepben (mint Triquet) kifogástalan tagja.
Jelenet a III. felvonásból, Fotó: Ifo Freese/drama-berlin.de
Az új Tatjána a 31 éves örmény Ruzan Mantashyan tökéletes szereptudással és precízen elsajátított alakítással illeszkedik az együttesbe. Különös jelenség a fiatal szoprán, az első részben ugyanis alig felserdült gyereklánynak tűnik, s ettől Tatjána még kiszolgáltatottabbnak és magányosabbnak tűnik. A III. felvonásban már egy érzéki nagyvilági hölgy áll Gremin szalonjában, aki meginog ugyan, de választott életét mégsem adja fel. Remek technikával rendelkezik Oleksiy Palchykov (civilben Mantashyan férje), ám tenorja kissé nélkülözi azt a lírai szépséget, mely hitet adna Lenszkij szerepének. Alakítása is inkább idéz egy tesztoszterontól duzzadó vidéki ifjút, mint álmatag költőt. A Zürichből kölcsönzött, 2021-ben Marton Éva-különdíjas Deniz Uzon nem különösebben izgalmas Olga. Ígéretesebben indult Andreas Bauer Kanabas, mint amit Greminként az este mutatott. Hatalmas basszusa kissé trabantosan csengett, szerepformálása kellemes mosolyban merült ki.
Patrick Lange mintha átlapozta volna a Csajkovszkij-partitúra első oldalát, melyen a komponista nem operának, hanem lírai jeleneteknek nevezi művét. A karmester interpretálásából épp a líra, a visszafogott melankólia hiányzott, mely mégiscsak meghatározó eleme az Anyeginnek. A zenekar mellett, az énekkar is a „Komische Oper irányvonalat” képviselte, kissé harsányan túlmozogva-gesztikulálva a jeleneteiket, felborítva a premier környékén beállított arányokat, musical felé billentve az egyensúlyt.
Az előadás elején Larina és Filipjevna a frissen befőzött eperlekvárt adagolja. Majd az egyik üveg a fiatalok között is körbejár. Tatjána is ebben küldi el édes meglepetésnek szánt levelét. Végül az üveg a záróképben is előkerül, mint a kapcsolat attribútuma. S valahogy az Anyegin előadása is egy kissé hasonlóra sikeredett: ha kissé meg is keményedett már, de még mindig őrzi a tavalyi napsütés varázsát.