Talán Robert Carsen 2002-es párizsi produkciója indította el azt a Ruszalka-lázat, amely úgy két évtizede végigsöpört a világon. Akkoriban alig akadt operaház, illetve operarendező, aki ne készítette volna el a saját változatát. Aztán – ahogy ez lenni szokott – néhány év alatt az emberré varázsolt sellőlány története is lerágott csonttá vált, és Dvořák szépségesen unalmas partitúrája diszkréten visszakerült a kottatárak polcaira, hogy csak az elkoptathatatlan Dal a Holdhoz andalítsa rendületlenül az operagálák közönségét.
Ruszalka - Fotó: © Komische Oper Berlin
Barrie Kosky 2011-ben – még berlini intendánsi évtizedének megkezdése előtt – állította színpadra a Komische Operben a Ruszalkát. A produkció néhány év szünet után, nagyrészt új szereposztásban 2023 januárjában tért vissza. Miután a rendező éppen egykori színházában készíti elő az Őrült nők ketrece premierjét, a Ruszalka felújító próbáin is részt vehetett, segítve az előadás karbantartását.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Komische Oper Berlin
Kosky azok közé az elsőrangú alkotók közé tartozik, akiknek nem feltétlenül van határozott rendezői névjegyük, azaz nem minden produkciójukról lehet azonnal megmondani, ki jegyzi (Kosky esetében ez különösen igaz a „komoly” operákra, a musical és operett előadásainak stílusjegyei jobban emlékeztetnek egymásra). Szerencsésebb esetben az egyes művek önmagukban mozgatják meg az alkotó fantáziáját, és a kész vízióihoz keresi technikai megoldásokat. Életművében az is gyakran előfordul – miként a Ruszalka esetében is –, hogy önmagának ad fel rejtvényeket, s maga az alkotói megvalósítás keresi a válaszokat. Koskyt, aki nemcsak a közép-európai gyökerű alkotó, hanem a kultúrkör nagy ismerője, értője, sőt érzője is, Dvořák operájában a mű keletkezésének miliője ihlette meg. Ez pedig a „boldog békeidők”, az 1900-as századforduló Prágája, mely a vasútnak köszönhetően immáron nemcsak szellemileg, hanem fizikálisan is igen közel került Bécshez. És a Monarchia fővárosának mitikus központjában ekkoriban egy a Berggasse 19. félemeletén álló kanapé, Siegmund Freud kanapéja állt. A Komische Oper produkciója is ebben a szellemi műhelyben gyökerezik, Kosky Ruszalkája sokkal inkább a tudatalattiban mártózik meg, mintsem Dvořák mesebeli tavában.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Iko Freese
A rendező első, önmaga számára készített feladványa maga a játéktér. Klaus Grünberg díszlete egyszerre követi a Komische Oper nézőterének architektúráját, és rövid úton le is zárja azt. A puritán térnek egyetlen bejárata van középen, és egyetlen bútordarabja: egy pad a rendezői jobbon, mely egy pincenyílást rejt, Ruszalka búvó-, és talán élőhelyét. Az alkotók tehát lemondanak erdőről, palotáról, sőt magáról a meséről is, a századfordulós elkárhozott szereplők interakciója egyfajta horrortörténetté lényegül át, mely Bartókhoz hasonlóan eldöntetlenül hagyja a néhány évvel későbbi Balázs Béla-i kérdést: „Hol a színpad: kint-e vagy bent…”? Ahhoz azonban, hogy egyetlen járással lejátszható legyen egy sokszereplős opera, erős rendezői technikai tudásra van szükség. Noha a színpadról száműzve lett a zenében oly meghatározó víz, annak sodrása és bizonytalansága – éppen tudat alatt – mégis visszakerül az előadásba.
A Víziember és a sellők - Fotó: © Komische Oper Berlin
Bár Klaus Bruns fekete jelmezei – miként az egész produkció – az 1900-as éveket idézik, mégis a realizmus és szürrealizmus határmezsgyéjén mozognak. Kosky talán az első rendező, aki komolyan vette a címszereplő sellő-létét, és valóban halfarokban mozgatja Ruszalkát, ameddig Ježibaba bűbájok és egy pokolian fájdalmas gerinc eltávolító műtét kíséretében meg nem szabadítja attól, hogy emberré válhasson. A wagneri hosszúságúra nyúlt, egyben játszott első két felvonás egyetlen vonalat képez: Ruszalka maga által vágyott és választott beavatási szertartását. Bár talán a Hercegen kívül mindenki tudja, hogy a lány kudarcra van ítélve, ki-ki szerepe és vérmérséklete szerint vesz részt a keserű és cinikus játékban. A sellő három testvére gonosz és félbolond, ők már elbukták az életüket, alig várják, hogy végre Ruszalka is hasonló sorsra jusson. Míg a Viziember totális passzivitásba temetkezik, addig Ježibaba, fölényes mosollyal teszi a dolgát, az Idegen hercegnő szintúgy. Hangsúlyos szerephez jutnak az előadásban a halak, ezek a farokkal rendelkező, néma állatok, Ruszalka távoli rokonai. A jelkép telitalálat, hiszen a sellőségétől megfosztott címszereplő az emberré válásért cserébe a beszédkészségét áldozta fel. Az egyre csalódottabbá és idegesebbé váló Herceg kérdéseire csak tátogni tud – mint a partra vetett hal. A dráma dekódolva van: az első rész végére Ruszalka – aki épp hogy járni tanult meg, így fess vőlegényével keringőzni természetesen nem tud – tehát elbukik.
A Szakács és a Kukta - Fotó: © Komische Oper Berlin
Mintha Dvořák ihlete lassan hömpölygő operája harmadik felvonásának első húsz percére teljesen kiapadt volna, s a nyitójelenetek lennének nem mások, mint a szépséges zárókettős kínosan hosszú felvezetései. Kosky Ruszalkájának sorsa eddigre megpecsételődött, ami ezután következik, az már csak levezetés, utójáték. A rendező egy furcsa haláltáncot rendez az első jelenetekre, melyben mintha maga világ folyna szét. Ruszalka méhéből sellő-zombik szakadnak, és mire a Herceg megérkezik, ő maga is élő halottá válik. Ez a se nem sellő, se nem emberi lény végül maga veszi szájába szerelme, a halott Herceg kezében ragadt horgászbotot, hogy az opera utolsó hangjai utáni drámai csendben is levegő után kapkodjon, míg el nem nyeli a sötétség.
A Herceg, Ruszalka és az Idegen hercegnő - Fotó: © Iko Freese
A Ruszalka a ritka „női” operák egyike. Természetesen a műfaj jelentős hányadának központjában különböző sorsú asszonyok állnak, ám ezeket általában férfiak alkották a saját képükre. Igen ritka az a komponista, aki valóban héttérben tud maradni, és nem kizárólag férfiként gondol az általa megírt figurákra. Dvořák egyike a keveseknek, így a Ruszalkának különösen jól állhat, ha női dirigens veszi kézbe. A Komische Oper már hagyományainál fogva is a sokszínűség híve. Az intézményt jelenleg két intendáns, Susanne Moser és Philip Bröking vezeti, a leendő főzeneigazgató, James Gaffigan mellett pedig Erina Yashima első karmesterként erősíti a társulatot. A japán családban, de Németországban született fiatal dirigens, finom ívekkel, elsősorban az opera romantikus színeit hangsúlyozva vezényelte az előadást.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Komische Oper Berlin
A produkció bemutatója idején bizonyára jó oka volt az alkotóknak, hogy németül újították fel a művet. Számos érv szól amellett, hogy egy elsősorban nem nemzetközi közönségnek játszó társulat a közönség anyanyelvén, és ne a nehezen megtanulható csehen szólaltassa meg Dvořák operáját. Ám ezek az érvek inkább az anyanyelvi énekesek esetén állják meg a helyüket, amennyiben ugyanis egy-egy felkért művész hadilábon áll a német deklamációval (és ez elsősorba a koreai tenorra igaz) és nincs mögötte tökéletes nyelvi coach, a szöveg közvetítése nem valósul meg.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Komische Oper Berlin
Kim-Lillian Strebel ideális Ruszalka. Az angol-svájci szoprán okosan és kiváló beosztással vette birtokba a nehéz szólamot, érti, éli a szerepet. Ráadásul Strebel rendelkezik egy énekeseknél rendkívül ritka adománnyal: különlegesen beszédes és kifejező arca van, okos, szép szemekkel. Képes fenntartani az érdeklődést a figura iránt, magával ragadja nézőit – és hallgatóit is. A tenor-kérdésre ritkán kap ideális megoldást a Komische Oper közönsége, kevés az olyan megfizethető énekes-színész, aki mind énekesként, mind színészként képes megfelelni a színház speciális követelményeinek. Sung Min Song jól képzett tenor, magas, sármos, de ennél nem tud több lenni. A társulat megbízható tagja, Tijl Faveyts szálfatermetű Viziemberként gondozott hangon, habár kissé monotonon kesergi végig az előadást. Ellenben Karolina Gumos körül mindig felforr a levegő, a pipázva színre lépő Idegen hercegnőként minden pillanatában egyszerre csábító és pusztító. Tisztában van az eszköztárával, és ki is aknázza azt. Pontosan felméri, hogy Ruszalka még vetélytársnak is halovány, könnyedén diadalmaskodik a néma, járni is alig tudó lány felett. Nora Sourouzian Ježibabája kissé túlságosan úri nő, hiányzik belőle az a megtanulhatatlan kelet-európai földszag, mely a 2011-es premier boszorkányát, a lengyel Agnes Zwierkót naggyá tette. Johannes Dunz szép énekével fajsúlyossá emelte az Erdőőr (az előadásban halat bontó és főző szakács) szólamát, Mirka Wagner pedig meg tudta tölteni tartalommal a Kukta szerepét.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Komische Oper Berlin
A Komische Oper Ruszalka-produkciója több mint tíz évvel a bemutatója után is mély, értékes és szépen karban tartott előadás, melyet azonban mégis áthat valami furcsa távolságtartás. Igazán nem képes hatni az érzelmekre. Mintha egy biológus igen nagy szakértelemmel és szellemesen prezentálva boncolna fel egy halat, majd végül csodálkozva eszmélne rá, hogy a széttrancsírozott lényben megtalált mindent, éppen csak a működésnek alapját, a lelket nem.
