Wuppertal egy Ruhr-vidéktől délre fekvő kisváros. Az egykor szebb napokat látott ipari központ fő látványossága az 1901 óta üzemelő, ma is futurisztikusnak ható függővasút, mely mintha azt lenne hivatott szimbolizálni, hogy a valaha oly dicsőségesnek álmodott jövő, az iparba-tudományba vetett rendíthetetlen hit már a múlté. Erre, és a város mai hétköznapi látványára tökéletesen rímel a színház októberi premierje az Intolleranza 1960, Luigi Nono egykori botrányoperája, melyet ezúttal Intolleranza 2022 címmel mutattak be. Az eredeti mű főhőse egy angol bányászfaluból származó migráns, akinek menekülésekkel teli kilátástalan élete végül révbe érni látszik. Hasonló migránsok tucatjai sétálnak ma Wuppertalban, míg a város őshonos lakóit napközben alig látni az utcákon – ők nyilvánvalóan dolgoznak.
Jelenet - középen: Markus Sung-Keun Park - fotó: © Bettina Stöß
Az opera igen gyakran politikai műfaj, és nem csupán muzsikálás varázsos látványvilággal. Politikai üzenete volt anno a Figaro házasságának, a Hugenottáknak, a Borisz Godunovnak vagy az Aidának épp úgy, mint az Intolleranzának. Verdi, Wagner és Erkel is az operáin keresztül üzent a színházlátogatóknak – és a hatalomnak. Persze vannak ellenpéldák is szépszámmal a Mártától a Fedoráig, és napjainkban is akadnak „olyan mintha” -komponisták, akik például a mai Norvégiába helyezett Walkür-parafrázissal szédítik a világot… Luigi Nono operáját pontosan értette az 1961-es velencei(!) ősbemutató közönsége, lett is tüntetés meg botrány. Fájdalmas mementó arról, hogy hatvan évvel ezelőtt még milyen fontos tudott lenni egy premier – idén Berlinben már csak az állatvédők tiltakoztak a Ringben szereplő nyulak jogaiért, miközben fel sem merül bennük a Staatsoper bármely előadására jegyet váltani...
Annette Schönmüller - fotó: © Bettina Stöß
Dietrich W. Hilsdorf bölcsen minimalista, kisrealista rendezése – mi mást tehetne? – aktualizál Wuppertalban. Természetes, hogy az alkotót az itt és a most érdekli, nem az egykori bányászok. A szövegkiíró jeleneteként mutatja az idő múlását, 2022 februárjától a közeljövőig, 2023 tavaszáig. Hilsdorf elveti Nono jövőbe vetett hitét, az ő főhősének nem adatik meg a szabadság. Az előadás azt meséli el, hogyan lesz egy vágóhídi munkásból terrorista. Az idegenként vergődő főhős kilátástalanságában végül pisztolyt ragad, de ahelyett, hogy magával vagy az élettársával végezne, kimegy az utcára… Dieter Richte szerényköltségvetésű díszlete kiválóan funkcionál: bádogépítménye napjaink menekülttáborainak barakjainak sivár poklát idézi.
fotó: © Bettina Stöß
Nono operája – sok kortársának műveivel ellentétben – ma sem hat porosnak. Zenéje, története éppolyan eleven és húsba maró, mint keletkezése idején lehetett. Hogy mindez méltóképpen meg is szólalt Wuppertalban, az Johannes Harneit karmester érdeme. Bár a kis színház zenekari hangzása meglehetősen matt, azt pontosan lehet érezni, milyen elhivatott műgonddal lett betanítva és előadva a nem mindennapi nehézségeket támasztó opera. Harneit érezhetően ügyel az énekeseire is, nem temeti be a zenekarral, és átsegíti őket a nehezebb részeken. Külön tisztelet illeti az énekkar teljesítményét, akik szintén igen ritkán találkozhatnak hasonló kihívásokkal.
Lisa Mostin és Markus Sung-Keun Park - fotó: © Bettina Stöß
Nyilvánvalóan nincs olyan operaénekes, aki valaha is az Intolleranza szerepeiről álmodott volna. Nono nemcsak a teljesítőképesség határáig veszi igénybe az énekhangot, de közben elképesztő bonyolultságú szólamokat is írt. Míg a „klasszikus” operai nyelvnek az olaszt tartjuk, a „kortárs” műveket az utóbbi évtizedekben inkább német vagy angol librettókra írják. Az Intolleranza hol filozofikus, hol hétköznapi olasza kifejezetten elidegenítően hat. Markus Sung-Keun Park okos beosztással, sok pianóval végig tudja énekelni a főhőst. Migránsa nem különösebben árnyalt alakítás, hol kicsit, hol nagyon szenved, meg is lehet érteni, de együtt érezni vele kevésbé. Nagy alakítás ellenben Lisa Mostiné. A Zerbinettákon és Konstanzákon csiszolódott koloratúrszoprán Hajnóczy Júliát idéző jelenség. A migráns párjaként nem akar se szép, se operahősnő lenni, abszolút anti-primadonna, hétköznapi nő, aki pusztán normális, hétköznapi életre vágyik. Mostin minden pillantásának értelme, szinte „szaga” van. Mellette az elhagyott asszony szerepében Annette Schönmüller erős karakter, de hangján már nyomot hagytak az Európa-szerte énekelt kortárs szólamok.
Lisa Mostin - fotó: © Bettina Stöß
A wuppertali opera tagjai és vendégművészei valójában mind emigránsok a városban. Közös nyelvük az opera és az énekelt olasz szöveg. A baloldali Nono műve hasonlóan érző-gondolkodó rendezőt kapott. Az évad harmadik Intolleranza előadásának száz-százötven főnyi közönsége – szintén érezhetően balos gondolkodású értelmiség és nyitott fiatalok – láthatóan pontosan érti, mit lát. Egy-egy ilyen előadástól bizonyára nem lesz jobb hely a föld, de a nézőkben talán nyomot hagy a súlyos és aktuális problémákat feszegető mű.
fotó: © Bettina Stöß
Az Intolleranza 1960 megkésett magyarországi bemutatója 2010 őszén volt tervbe véve. A rendező Christoph Schlingensief augusztusban elhunyt, a karmester Fischer Ádámot pedig a változó politikai szelek kisodorták operaházi székéből – a premier meghiúsult, és azóta sem reklamálta senki… Nem sokkal korábban jelent meg az egyik legjelesebb hazai szakember Operaország című kötete, melyben összegyűjtött zenekritikáinak konklúziója nagyjából az, hogy a valódi operajátszás vidékén, s nem a fővárosban tündököl. Vajon mit gondolhat ma minderről a hallgataggá vált szaktekintély!? Wuppertal a német operai térképen nagyjából olyan jelentős hely, mint a magyaron Makó, Salgótarján, vagy Balatonfüred. A Rigoletto és A víg özvegy mellett azonban a német kisvárosban jut igény és nekirugaszkodás arra is, hogy megbirkózzanak Luigi Nono művével. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi években nagy gondok vannak a német kulturális életben. Valószínűleg súlyos megszorítások és agónia következik. A haláltusa nagyságrendje azonban imponáló…
