Advent utolsó hétvégéjén Düsseldorf sok mindenre hajazott, de a betlehemi kisded szerény istállójára biztos, hogy nem. Amennyiben feltételezzük, hogy Nyugat-Európa haldoklik, akkor azt december végén legalább olyan önfeledten teszi, mint egykor a végóráit élő Római Birodalom élveteg és tehetős polgárai tehették. Ha valaha volt is, mára nem sok szeretnivaló maradt a II. világháború után minden fantázia nélkül újjáépített Észak-Rajna-Vesztfália-i fővárosban. Operája, a Deutsche Oper am Rhein látott már szebb napokat is, például 2013-ban, amikor Benjamin Britten születésének centenáriumán a komponista három művéből rendeztek ciklust. Mostanra a színház műsora meglehetősen konzervatívvá fakult, mintha a járvány után csak a törzsrepertoár nem különösebben előremutató előadásaival próbálná megtartani jól szituált közönségét. Egyetlen kivételt az évadban Csajkovszkij Az Orléans-i szűz című szinte sohasem játszott ritkasága jelenti.
Mara Guseynova (Angyal) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then
Csajkovszkij operai életművével meglehetősen mostohán bánnak az orosz nyelvterületen kívül, hiszen valaha a tizenegy opusból csak az Anyegin képezte a játékrend részét. Ehhez csatlakozott az 1990-es évek elején felfedezett Pikk dáma, s napjainkban olykor A diótörő testvérdarabja, a Jolanta. Ha a világ 2022 februárjában még erkölcsi kérdést próbált fabrikálni az orosz-szovjet művek előadásából, mára szerencsésen sikerült felülemelkedni ezen a dilemmán.
Sami Luttinen (Thibaut d’Arc), Maria Kataeva (Johanna) és
Aleksandr Nesterenko (Raimond) - fotó: © Sandra Then
Csajkovszkij az Anyegin után kezdett el foglalkozni Schiller Die Jungfrau von Orleans című drámájának megzenésítésével. Vélhetően fontos operái főhőseihez hasonlóan Johanna figurájában is felfedezte azt a magányos, a világból önhibáján kívül kivetett alakot – aki ő maga is volt. Csajkovszkij operáiban önmagát próbálta megérteni, alakjain keresztül igyekezett kiírni magából és világgá kürtölni a kimondhatatlant. A komponista az Anyegin lírai jeleneteivel szemben ezúttal nem járatlan úton próbált haladni, sokkal inkább a francia nagyoperák jól kitaposott ösvényén. Ám a műfaj ekkorra már túljutott virágkorán, s éppen az 1870-es és 80-as években fogja Delibes és Massenet keleti fűszerekkel dúsan beparfümözve új utakra terelni.
Johannes Preißinger (Gyóntató), Sergej Khomov (VII. Károly),
Fátyol Lujza (Agnes Sorel) és Evez Abdulla (Dunois)
fotó: © Sandra Then
Műfajilag mindenképpen tanulságos opera Az Orléans-i szűz. Csajkovszkij okosan, jobbára a főhősnőre koncentrálva húzta meg Schiller drámáját (Düsseldorfban finom kézzel rövidítették a partitúrát) és helyenként nagyon erős zenéket komponált. Johanna áriái, az angyalok jelenetei, a sodró lendületű finálék vagy Johanna és Lionel kettőse a IV. felvonásban az életmű fontos felvillanásait jelentik. A mű mégsem áll össze koherens egésszé. Csajkovszkijnak nem sikerült Meyerbeerhez fogható egyedi alakokat színpadra segíteni, egy részük egyszerűen felesleges. Johannán kívül minden figura sablonosnak hat, a VII. Károly–Agnès Sorel vonal kifejezetten időhúzásnak tűnik, a király (azaz a tenor főszereplő) története sekélyes, szerelmi szál pedig csak a III. felvonástól bonyolítja a mesét. Míg a szerző például az angyalok megjelenésekor tudatosan alkalmazza a wagneri vezérmotívum technikát, addig kórusai inkább csak dekorációk, a komponistának nincs mondanivalója a népről. Az Orléans-i szűz mint kísérlet – a francia nagyopera orosz földbe való kései plántálása – érdekes és olykor-olykor feltámasztásra érdemes. A mű azonban nem az életmű lappangó kulcsdarabja.
Maria Kataeva (Johanna) és Sergej Khomov (VII. Károly) - fotó: © Sandra Then
Ha a jelenlegi világpolitikai helyzetben egy színház előveszi Csajkovszkij háborús környezetben játszódó operáját, nyilvánvalóan azért teszi, mert mondanivalója van a háborúról és az embereket fanatizáló szűzről – akit végül „sajátjai” küldenek a halálba. Elisabeth Stöppler rendező mintha éppen erről az alaptézisről mondott volna le a mű színpadra állításakor. Sőt, valójában gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se állítson semmit se. Ez maradéktalanul sikerült is neki, a rendező munkája miatt igazán nem volt érdemes betanulni Csajkovszkij hosszú operáját. Női alkotóként még a címszereplő különleges alakja és útja sem ihlette meg. A produkció iskolapéldája az „olyan mintha” előadásoknak, amelyek látszatra úgy tűnnek, mintha szólnának valamiről, valójában azonban csak jól-rosszul lerendelkezett jelenetek sorai. Annika Haller díszlete egy templomot formál, az első két felvonásban épen, a második kettőben már a háborútól erősen károsítva. Az sajnos nem derül ki, hol játszódik a jelmezek szerint (tervező: Su Sigmund) napjainkba helyezett történet, ahogy az sem, miféle amnéziás nép lehet egy olyan, amelyik előbb bőszen ünnepli Johannát, majd fél órával később (ugyanabban ruhában) a „királyi udvarban” csodálkozva kérdezi, hogy ki is ez az ismeretlen lány?
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Sandra Then
Még nagyobb gond a mű értelmezésének hiánya és a produkció lerendelkezésének esetlegessége. A rendező sokszor egyszerűen nem tud mit kezdeni a térrel. A templom egyetlen bejárata nem alkalmas sem az opera nagy bevonulásainak kivitelezésére, sem az „ellenség” sűrű támadásának demonstrálására. Amatőr színpadok igényességét idézi, ahogy a királyt rendre hat ideges géppuskás statiszta védi, a színpad jelentős részét elfoglaló templomi padokon pedig úgy sétálgatnak a szereplők, mintha a Champs-Élysées-n lennének. De még olyan apróságokat sem sikerült megoldani, mint az Angyal figurájának jelenései, aki olykor a falak közt oldalazva kénytelen nem túl éterien kiosonni. Mindez nem lenne nagy baj, ha a szereplők és interakcióik ki lennének találva. Ám mintha a művészek kizárólag önmagukra, személyes kisugárzásukra és darabismeretükre lennének ítélve. A rendezőnő tehetségéből ezúttal a járások rögzítésén túl csak annyira futotta, hogy állandó extázist követeljen szereplőitől, amitől olyanok lettek, mint egy késői Markó Iván balett közreműködői. Elisabeth Stöppler jószándékúan semmitmondó rendezésénél Borisz Pokrovszkij 1993-ban Moszkvában rögzített misztériumjátékként előadott víziója, ha ma már megmosolyogtató is, helyenként modernebbnek hat.
Richard Šveda (Lionel) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then
A Deutsche Oper am Rhein kiváló, többségében orosz ajkú művészekkel mutatta be a művet. Maria Kataeva minden ízében ideális Johanna. Dús mezzója kitölti a szerep követelményeit, zárkózott, zaklatott lénye inkább elviseli, mintsem éli az angyalok által kiválasztott hétköznapi lány sorsát, hogy aztán a második részben immáron véresen találkozzon a valódi végzettel: a szerelemmel és a halállal. A leendő király nehezen definiálható szerepét igen szellemesen az ötvenes éveiben járó odesszai karaktertenorra, Sergej Khomovra bízták. A figura színt kap azáltal, hogy nem egy hőstenor küzd vele, már nem fiatalemberként pedig a léha várakozással teli évek hiábavalóságára vetül fény. Khomov élvezi az élveteg, felelőtlen nagyúr alakját, a rá váró uralkodást inkább teherként, mint beteljesülésként éli meg. Méltó párja Agnès Sorelként a dekoratív, kegyencnőségét minden szempontból megélő Luiza Fatyol, a düsseldorfi együttes egyik oszlopa. Nem a szlovák Richard Šveda hibája, hogy csak kisugárzásával tudta megtölteni Lionel, a Csajkovszkij által is minden tulajdonság nélkülire komponált szerepét, értelemmel nem. Johannával való nagy kettősük az előadás csúcspontja.
Sergej Khomov (VII. Károly) és Maria Kataeva (Johanna) - fotó: © Sandra Then
Dunois, a király jobbkeze kissé eldöntetlen karakter. Evez Abdulla a jellegzetesen karcos, ám kissé erőtlen volumenű azeri bariton vastagnyakú, saklovitiji nagyságokba emelte a királyt irányító nemest. Thibaut d'Arc fanatikus apa figuráját az alkotók diákkísérletektől rettegő kémiatanárrá transzponálták, így a tehetséges Sami Luttinentől sem telt többre ideges szaladgálásnál. A legtisztább orosz lírai tenor iskola képviselője az ifjú Aleksandr Nesterenko. Raimondja, Johanna falusi lovagja jó figura: magas, (festett) szőke, szeretnivalóan butuska, bizonyára sikere lesz. Figyelemre méltó hang a bíborost éneklő Alexei Botnarciuc, míg a veterán Johannes Preißinger Gyóntatója karakternek kiváló, de kényes kis szólója már kínosra sikeredett.
Az opera zárójelenete - fotó: © Sandra Then
Nagyban köszönhető a Deutsche Oper am Rheinben otthonra lelt Halász Péternek, hogy az előadás nem fulladt unalomba. A színesen játszó zenekar élén a magyar karmester lendületes tempókat diktált, mellőzve a romantikus túlzásokat.
Fontos és mindenképpen üdvözlendő művészi vállalkozás volt, hogy megszólalt Düsseldorfban Az Orléans-i szűz. Kérdés azonban, hogy vajon mi volt a vezetőség szándéka a premierrel?
