Napjainkra lassan alig hallatszik ki a tiszta muzsika a vészharangok kongása mögül. Az opera és a komolyzene egyre inkább rétegműfajjá válása, a későn (ha egyáltalán) megkezdett ifjúságnevelés, a jelentős művészegyéniségek ritkulása, sőt eltűnése, a túl sok középszerű vagy éppen megbotránkoztató produkció, majd a világjárvány és az orosz inváziót kísérő energiaválság guillotine-ként szalámizzák le a magaskultúra híveit. A kulturális csúszdán ugyan szerencsére még bőven akadnak apróbb fogódzkodók, jelentősebb nyugvópont viszont alig. A 2017 januárjában átadott hamburgi Elbphilharmonie a kevés monumentális ellenpéldák egyike.
Fotó: © Thies Raetzke – Elbphilharmonie Hamburg
Hatalmas szakmai vitákat, majd közel tíz évnyi építkezést követően, az eredetileg tervezett költségvetés több mint tízszereséért elkészített épületkomplexum alig hat éve egycsapásra a Hanza-város új, markáns jelképe lett. Aligha készült Európában az elmúlt évtizedekben hasonlóan jelentős komolyzenei központ. Hamburg lassan funkcióját vesztett kikötőnegyedének, a HafenCitynek széleskörű újragondolása önmagában is példaértékű, ám a gigantikus vállalkozás koronája kétségkívül az Elbphilharmonie épülete.
Fotó: © Maxim Schulz – Elbphilharmonie Hamburg
A város alaphangulatát is meghatározó téglaszínű átalakított dokkra a Herzog & de Meuron építésziroda jóvoltából egy modern szerkezet került, amelynek üveghomlokzata vitorlára, hullámokra, jéghegyekre vagy kvarckristályra emlékeztet. Az Elbán szinte lebegő hatalmas épület már látványában is szabad asszociációra készteti a szemlélődőt. A huszonhat emeletes komplexumban hotel, étterem és a város talán legdrágább lakásai mellett három koncertterem (2.100, 550, illetve 170 férőhellyel) is helyet kapott. Az Elbphilharmonie-ba a megnyitást követő évben 850.000 hangversenyjegy kelt el, s – miután a hosszú belső mozgólépcsővel megközelíthető terasz, melyről csodálatos kilátás nyílik a folyóra és a városra, egész nap várja a betérőket – csak 2017-ben 4.5 millió(!) látogató járt az épületben. Mindez azt is jelenti, hogy nemcsak a hamburgiak voltak kíváncsiak az Elbphilharmonie-ra, hanem jelentős turistatömeg is ellátogatott és ellátogat azóta is a városba – részben a létesítmény kedvéért.
Fotó: © Michael Zapf – Elbphilharmonie Hamburg
Okkal! Míg az épület a 21. századi építészet diadala, addig a nagyterem a berlini Philharmonie mintájára szőlőültetvény-szerűen kiképzett „demokratikus” nézőtér látványa, az akusztika és a válogatott műsor osztályon felüli élménnyel csábítja a jegyvásárlókat. Az Elbphilharmonie-ban fellépni megtiszteltetés, a szervezők pedig gondosan ügyelnek arra, hogy rendre minőségi programokkal csábítsák be a komolyzene barátait és persze a kultúrsznobokat is. A nagyzenekari hangversenyek mellett természetesen kamara- és jazz-estek és olykor koncertszerű operaelőadások is színesítik a programot.
Fotó: © Michael Zapf – Elbphilharmonie Hamburg
A nagyterem nézőtéri kiképzése még a félig szcenírozott előadásokat sem teszi lehetővé. Szerencsére. Ezzel ugyanis gátat szabnak annak az elmúlt évtizedekben elharapózott ösztövér „műfajnak”, amelyik a produkciók igen csekély százalékában nyújt értelmes eredményt izzadságszagú vagy esetleges félmegoldások helyett. Egy koncertszerű operaelőadáson viszont az énekesek meg vannak fosztva a rendezőtől, a díszlettől, a jelmeztől s (végre?) egyedül a karmesterre és önmagukra utalva pusztán hanggal és apró gesztusokkal teremthetik meg nemcsak a szólamot, hanem a figurát is. Ez az önmagára utaltság egyszerre ajándék, de kihívás is, hiszen ilyenkor még annál is „meztelenebb” lehet egy művész, mint amikor egy rendező ruha nélkül küldi be a színpadra. Valójában minden operaénekesnek szüksége lenne az efféle megmérettetésre.
Fotó: © Sophie Wolter – Elbphilharmonie Hamburg
Példaértékű recept alapján jött létre január közepén az Elbphilharmonie-ban Georg Friedrich Händel 1735-ös Alcinájának koncertszerű előadása. Egy kiváló régizenére is szakosodott karmester (Marc Minkowski), aki évtizedek óta vezeti saját együttesét (Les Musiciens du Louvre) összegyűjtött néhány ragyogó énekest a világ minden pontjáról, hogy a gondosan bepróbált operát néhány hét alatt Európa öt-hat nagy hangversenytermében eljátsszák. Az eképp létrejött projekt egyaránt örömünnep a közönségnek, a szervezőknek és a művészeknek.
Magdalena Kožená és Marc Minkowski - fotó: © Daniel Dittus – Elbphilharmonie Hamburg
Händel egyik legjobb operája a maga töredezett barokk-dramaturgiájával, kusza recitativóival és általában egyetlen érzelmet kifejező 6-8 perces áriáival vagy gondos rendezői koncepció után kiált, vagy – megfelelő (azaz osztályon felüli) zenei megvalósítás esetén – remekül megél önmagában a koncertpódiumon. Minkowski úgy helyezte el Hamburgban a zenekart, hogy az „körbejátszható” legyen. A szólisták általában fent énekeltek, de egy-egy hangsúlyosabb áriát legelőre „rendezett” – szituációkat teremtve és feloldva a több mint három órás barokk opera monotóniáját. A produkciónak nem volt sem rendezője, sem jelmeztervezője, mégis minden szituáció és ajtónyitás pontosan működött, és az összes közreműködő olyan saját ruhában állt ki, melyek tökéletesen harmonizáltak az általuk megszólaltatott figurákhoz.
Marc Minkowski és a Les Musiciens du Louvre
Händel műveinek értelmezése sokkal tágabb teret ad a karmestereknek, mint például a romantikus vagy a kortárs repertoár. Már a zenekar összetételében is jóval szabadabban dönthetnek, még inkább a tempókban és a hangzásban. Talán éppen ez a szabadság és az elfeledett területek mohó visszahódítása az okai az elmúlt évtizedek régizenei reneszánszának. Az interpretátorok nemes versenyének legnagyobb győztese természetesen a közönség. Minkowski, ha napjainkban nincs is a dobogón, mindenképpen az élmezőnyhöz tartozik. Ráadásul mintha Händel operájához jóval nagyobb kedvvel fogott volna hozzá, mint az elmúlt évek meglehetősen unalmasra sikeredett Offenbach vagy Meyerbeer produkcióihoz. Az Alcinában nem a zenedrámát, a varázslónő és köre történetét kereste ezúttal, sokkal inkább egy szellemesen, franciás sármmal végigmuzsikált estét ajándékozott a hallgatóknak, melyben mindvégig méltó társa volt a feltűnően sok női zenészt foglalkoztató, ragyogó Les Musiciens du Louvre.
Magdalena Kožená
Az opera szereposztásának érdekességét adta, hogy valójában egészen eltérő művészegyéniségek és hangképzési stílusok adtak randevút egymásnak Hamburgban. A legnagyobb név a címszerepet megszólaltató Magdalena Kožená. Az idén 50 éves cseh mezzoszoprán besorolhatatlan művész. Repertoárja a barokktól a 20. század közepéig terjed, de az ő esetében még igaz, hogy annál, amit énekel, izgalmasabb, aki énekli (sőt, talán olyan különleges személyiség, hogy az „ahogyan”-t is feledtetni tudja). Kožená nem evilági jelenség. Mintha általa Debussy Mélisande-ja támadt volna fel. Rebbenékeny, légies lénye mintha nem lenne jelen sem a történetben, de még a koncertpódiumon sem. Talán Alcina bűverejével sincs egészen tisztában, mindez – ahogy önnön szépsége, hangja és vokális kultúrája – természetes számára. A koncert számos ragyogó momentuma közül is kiragyogott a címszereplő Ah! Mio cor kezdetű áriája, mely alatt szinte megállt a teremben a levegő, ahogy az énekesnő szembesült (ha nem is nézett szembe) a mulandósággal.
Anna Bonitatibus
Anna Bonitatibus Ruggieróként elsősorban a barokk énektechnika egyik legavatottabb tolmácsolójaként adott nemes leckét bravúros tudásából. Morgana, Alcina húga kissé hálátlanabb szólamában Erin Morley nem csupán bájos volt, hanem azt is megmutatta, hogy kristálytiszta koloratúrszopránjáért nem ok nélkül vetélkednek a világ legnagyobb operaházai. A közönség kegyeiért kissé három húzónév árnyékában a legnagyobb erőbedobással Elizabeth DeShong küzdött. Vélhetően kizárólag egy amerikai énekesnek (és ügynökének) juthat eszébe, hogy felváltva énekeljen barokkon, Meyerbeert, Puccinit és Wagnert. DeShong hangján mindez ma nem hagy még semmi nyomot, érezhetően imád énekelni, és ezzel az egészséges vitalitással a nézőtéret is magával tudja ragadni. Apró momentum: amikor a mezzo egyik áriájához előrejött, az egyik lépcsőn elesett. Minkowski azonnal letette a pálcát és a szólistájához sietett, meggyőződni róla, hogy nem történt-e nagyobb baj. Ezután spontán beszédben kért elnézést mindenkitől, ezzel végleg összezárva az estére a közönség és az előadók közti addig is működő áramkört.
Elizabeth DeShong
Händel a főszereplők közül egyedül Ruggierót írta kasztrált énekesnek, a férfi hangokat ezúttal sem kényeztette el. Kifogástalan basszistává fog érni a pályája elején járó, szép hangú, igen kulturáltan éneklő Alex Rosen. Kissé kevésbé volt komolyan vehető Valerio Contaldo, akiről nehéz eldönteni, hogy valóban így viseli-e magát a színpadon, vagy egy tenor paródiát adott elő. Maga a vokális produkció mindkét esetben megállta a helyét. Egész ifjú és rettentően szeretnivaló Alois Mühlbacher. A kontratenor fel van vértezve a Sängerknabenek minden erényével, egyetlen probléma, hogy maga a hanganyag igazán nem szép.
fotó: © Daniel Dittus – Elbphilharmonie Hamburg
Az Elbphilharmonie ünnepivé nemesedett estjében talán az volt a legszebb, hogy semmiféle ünnepi alkalomhoz nem kötődött: egy egyszerű télvégi este volt Hamburgban. S ha egy barokk koncertre több mint kétezer ember jegyet vesz és elégedetten megy haza, még van létjogosultsága a műfajnak. Hamburgnak sikerült a kulturális beruházás. De vajon fogják még követni a példáját!?
