Az 1690 (!) óta működő többtagozatú braunschweigi Staatstheater a 2022/23-as évadban összesen negyvenhat különböző – jórészt friss – programmal várja az érdeklődőket. Az operatagozat A Rajna kincse, Az istenek alkonya és A varázsfuvola felújítása mellett olyan ritkaságokkal készült, mint Lehár (az Operettszínházban 1924-ben Apukám címmel játszott) Clo-Clo című operettje, vagy a Németországban másodikként színre kerülő amerikai kortárs, David T. Little kamaraoperája, a Dog Days. Ez utóbbi érdekessége, hogy a februári premiert magyar rendező, Kovalik Balázs állította színpadra.
Steffen Recks (Prince) és Veronika Schäfer (Lisa) - fotó: © Tomas M. Jauk
A 21. századi amerikai operák térhódítása még várat magára, Philip Glass neve mellett John Adams-é vagy Jake Heggie-é bukkan fel olykor az európai színpadokon. Az ok viszonylag nyilvánvaló: a szűk lehetőségekből minden nemzet elsősorban saját élő komponistáinak nyújt bemutatkozási és ezáltal kereseti lehetőséget. Így külön öröm a braunschweigi színház vállalkozása, és érzékeny darabválasztása.
Fotó: © Tomas M. Jauk
Az 1978-as születésű David T. Little – valamint librettistája, a kanadai Royce Vavrek – termékeny és elismert szerző. A 2012-ben született Dog Days az amerikai színpadok mellett 2016-ban Bielefeldben is felcsendült már. S bár az opera több mint tíz éve íródott, napjainkban talán még aktuálisabb, mint anno lehetett. Az Elektra hosszúságú mű egy átlagos, kisvárosi amerikai család (szülők és három gyerek) pusztulását követi végig egy háború és az azzal járó éhínség időszakában, a „képzeletbeli” mában. A fokozatosan elállatiasodó famíliával szemben az emberi pólust egy házhoz szegődő kutya (vagy kutyaként élő férfi) jelenti. Az opera végén az éhes és tehetetlen apa elkeseredett dühében lelövi az élőlényt.
Ivi Karnezi (Anya) és Michael Mrosek (Howard) - fotó: © Tomas M. Jauk
Little zenéje az európai fülnek helyenként közel áll musicalhez és plakatív, de szellemesen hangszerelt és még énekelhető – valamint mindenekelőtt teljesen befogadható. Az előadói apparátus határozottan pénztárcabarát: mindössze hat szólista és kilenc fős kamarazenekar, ám operájának „gyilkosa” maga az élő és a branschweigi premieren is megjelent szerző, aki kikötötte, hogy a mű kizárólag hangosítással adható elő. Erre a remek akusztikájú színházban természetesen semmi szükség nem lett volna, s noha az intézmény nem egy mikroportos musicalteátrum, de használható hangrendszerrel bír. Az egekbe tolt potméternek „hála”, az előadás zeneileg végig az élvezhetőség határát súrolta, így elsősorban közel kétórás dobhártyák elleni merényletként is emlékezetes marad.
Steffen Recks (Prince) és Veronika Schäfer (Lisa) - fotó: © Tomas M. Jauk
Kovalik Balázs eddigi pályafutásának talán legpesszimistább rendezése a Dog Days. Stephan Mannteuffel díszlete egy befejezetlen és már soha el nem készülő házat formál, melynek betonfalaiból nem csak ridegség árad, de egyetlen olyan szeglete sincs, ahol valaki elrejtőzhet, ha magányra vágyik. Ilyen kilátástalan, a világvégét idéző házak milliószámra állnak világszerte. A kocsibeállóban díszeleg a családfő szemefénye, melyet vasárnaponként ugyan át lehet polírozni, de benzin már sosem kerül a tankjába. A ház berendezésekor valamirevaló bútorra sem telt már, a családi ebédek egy retro kempingasztalnál zajlanak – ám jövedelem híján a világtól elzárt tanya asztalára étel is csak a helikopteren érkező segélyből jut. Addig, ameddig. Kovalik – és „fejlett világunk” – elképesztő cinizmusát demonstrálja, hogy konzervek helyett egy idő után már csak pelenka-csomagot küld a láthatatlan hatalom. S míg az egyre apadó tekintélyű apa rendre imára kényszeríti ebéd előtt a családot, addig nagykamasz fiai a pincében titokban falják a csomagból még időben kilopott és félre tett készletüket.
Matthew Peña (Pat) és Fritz Steinbacher (Elliot) - fotó: © Tomas M. Jauk
Kovalik rendezése egyszerre jár az opera kisrealista nyomvonalán és lesz emelkedett példabeszéd, egyfajta modern Requiem az elembertelenedett századunkért. Interpretációjában a házhoz szegődő kutya egy jóképű huszonéves fiatalember, aki a férfiakból elemi gyűlöletet és gyilkos ösztönöket vált ki – miközben lelkük mélyén tehetetlenül figyelik a náluk jóval szabadabb lényt. Az Anyából és kislányából (az opera tulajdonképpeni főszereplőjéből) szeretet helyett a testi vágyat éleszti fel a jövevény. Egyáltalán, a szeretet fogalma nem szerepel már sem a család, sem a rendező szótárában. Ha létezett is egykor, az összezártság és a nélkülözés kiölte belőlük. Lisa, a kiskamasz lány nem csupán az emberi hangot találja meg a „kutyával”, akit Prince-nek (!) nevez, hanem első szexuális fellángolását is vele éli meg. Howard, a toxikus apa által leginkább megnyomorított Anya vágyaiban ennél is tovább megy... A rendezés talán legköltőibb pillanata, amikor a koplalástól már majdnem eszét vesztett család magányos énekszólói közben az Anya, mielőtt éhen halna, lemosdatja Prince-et. A megtisztult, magára hagyott lény így lesz egyszerre magasztos áldozat – és (utolsó?) vacsora.
Veronika Schäfer (Lisa) és Ivi Karnezi (Anya) - fotó: © Tomas M. Jauk
Az opera precíz megszólaltatásának érdeme Alexis Agrafiotisé. Nem az ő hibája, hogy a mikroportozás miatt a valódi zenei minőség nem derülhetett ki. A frissdiplomás Veronika Schäfer remekül győzi hanggal Lisa igényes szólamát. Ügyesen végig is játssza a nehéz szerepet, de mintha csak játszaná azt a rendelkezésére álló technika segítségével, nem pedig megélné a nem mindennapi utat. Rutinos, intelligens művész az Apát éneklő Michael Mrosek, aki arra is képes, hogy áriájában felvillantsa az elnyomó figura mélyén rejlő igazat és a tehetetlenségéből fakadó tragédiát is. A szerző kevesebb lehetőséget engedett az Anyának, Ivi Karnezi mégis nagy kisugárzással járja végig kálváriáját. A két báty szerepében a házi-tenor, Matthew Peña a kellemesebb, a vendég Fritz Steinbachert hangja – bár szintén jól kitalált figura – nem predesztinálja operaszínpadra. Steffen Recks, a pályakezdő színész nagyszerűen oldotta meg a kutya–hajléktalan–macsó pasi–érzékeny fiú nehezen feloldható négyszögét. A külvilágot megtestesítő Kapitány egyetlen jelenetében egy nagy művész is felbukkant a braunschweigi színpadon: Milda Tubelytė okosan, minden szónak jelentőséget adva, mintaszerű angol kiejtéssel, csodás jelenségként ragyogta be az előadást. (Ha nyilvánvalóan más nagyságrendben is, de valami hasonlót érezhetett egykor az 1960-as évek közönsége, amikor egy-egy Montserrat Caballé vagy Gwyneth Jones próbálgatta szárnyait a kis német színpadokon.)
Milda Tubelytė (Kapitány) és Michael Mrosek (Howard) - fotó: © Tomas M. Jauk
A Dog Days korunk értékes, valódi mondanivalót hordozó alkotásai közül való. Befogadhatóságán azonban mindenképpen segítene, ha a szerző letenne a hangosításról, még akkor is, ha az szerinte az elembertelenedést jelképezi. Ha ugyanis a végső döntést az énekesek és a karmester helyett a hangmérnök hozza meg, a műfaj egyik ősi alappillére töredezik meg. A braunschweigi magas szintű előadás azonban nem csak a műfajnak intő jel. Kovalik Balázs rendezése vészharang mindnyájunknak: kiszolgáltatottságunkban a hatalomnak elég csupán korlátozni a számunkra kiutalt ételadagot, ennek következtében igen gyorsan hátrahagyjuk az évszázadok óta ránk hagyományozódott civilizációt, sőt, talán emberi mivoltunkat is.
