Daniel Barenboim nem élt volna hiába, ha semmi egyéb érdeme nem lett volna, mint az, hogy a német kormányzaton átverekedte a berlini Staatsoper felújítását – amely „természetesen” éveket csúszott és a tervezett költségvetés többszörösét emésztette fel, ám végül mégiscsak a 21. századi színházrekonstrukció iskolapéldája lett. Különös tiszteletet sugárzó, már-már antik méltósága és bája van az Unter den Lindenen álló merész-rózsaszínre festett épületnek, melynek büféjébe, az Apollo-Saalba nem lehet meghatottság nélkül belépni, s melynek otthonos nézőterébe valóban páratlan akusztikát sikerült a felújítóknak varázsolniuk. A leghalkabb pianók is eljutnak a fülekbe, és a leghangosabb forték sem szaggatják a dobhártyát, mind a zenekar, mind a színpad egy tömbben szól, nem hullanak a mélybe a magasságok vagy a mélységek.
Brandon Jovanovich és Elina Garanca a 2019-es felújítás főszereplői - Fotó: © Matthias Baus
Természetesen bőségesen akadnak egyéb érdemei is nagybeteg, a 80. születésnapját követően az 1992 óta viselt művészeti vezetői és főzeneigazgatói tisztségeiből visszavonult Barenboimnak. Például a covid-járvány előtt, 2019-ben bemutatta a berlini színpadokon 1945 után nem véletlenül oly ritkán színre kerülő Sámson és Delilát. Saint-Saëns operájának bizonyos mondatai („Mort au chef des Hébreux!”, azaz „Halál a zsidók vezérére!”) érthetően ma sem szalonképesek a Bundestagtól néhány saroknyira. Barenboimot azonban bizonyára gyengéd szálak fűzik a műhöz, melyből már 1978-ban, Párizsban készített remek felvételt, Plácido Domingo és Jelena Obrazcova közreműködésével. Érdekes lenne megtudni a vonzalom alapját, hiszen a Sámson inkább okosan felépített, andalítóan, sőt, tulajdonképpen meglehetősen erkölcstelenül fűszerezett oratórium, mintsem valódi drámai szituációkat rejtő opera.
Brian Jagde a produkció nápolyi előadásában - Fotó: © Luciano Romano
A produkció megvalósulásán töprengő Barenboim sajnos nem ismerte azt a jelmondatot, melyet a legenda szerint valamelyik hollywoodi filmmogul-honfitársunk írt fel anno az irodája falára, miszerint: „Nem elég magyarnak (Barenboim esetében: zsidó gyökerű argentinnak) lenni, tehetségesnek is kell lenned!” Ha véletlenül mégis ismerte, érthetetlen, hogy miért nem alkalmazta az általa szerződtetett rendező, Damián Szifron meghívásakor. Nem újkeletű gondolat filmes alkotókat átcsábítani az operaszínpadra, Petrovics Emil ezirányú budapesti kísérletei például már az 1980-as években elbuktak. A filmes, televíziós, sőt a prózai rendezők is csak a legritkább esetben tudnak sikeresen alkalmazkodni az opera műfajának színpadi-zenei specifikusságaihoz. Barenboim 2017-ben a világhírű Wim Wenderst bízta meg a – értelmesen szinte előadhatatlan – Gyöngyhalászok színrevitelével. Két évvel később pedig a most is futó Sámsonra Szifront, Argentína legnépszerűbb filmrendezőjét és forgatókönyvíróját, a hazájában veretlen, Európában még ismeretlen Los Simuladores című sorozat, valamint az Oscar-díjra is nevezett Eszeveszett mesék alkotóját.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Matthias Baus
Bár napjainkban a szakemberek ázsiója rohamosan csökken, s a mindenki számára könnyen hozzáférhető ismeretek mentén sokan úgy érzik, hogy mindenhez értenek (legalábbis bármit meg tudnak oldani néhány wikipedia szócikk elolvasása vagy youtube videó megnézése után), a valóságban azért ez nem így van. Bizony, az operarendezés is önálló szakma – miként az operaigazgatás, a sebészet, a balettcipő készítés vagy az építészet is az. Hiába sok a tehetségtelen, lelkiismeretlen vagy érthetetlen szférákba kalandozó alkotó, produkcióik mégis más bázisra épülnek és más nívót képviselnek, mintha outsiderek vennék kezükbe az irányítást. Tagadhatatlan viszont, hogy az elmúlt évtizedben jelentős operarendező alig bukkant fel. A már korábban kihalásra ítélt, még megmaradt néhány nagy karmesternek a maguk szempontjából abban teljesen igazuk van, hogy produkcióihoz általában olyan színpadi alkotót követelnek maguk mellé, akik „nem vonják el a figyelmet a zenéről” – azaz valójában önmagukról. Mindez egyfajta magyarázat lehet Szifron berlini felkérésére, mentség azonban a végeredmény ismeretében semmiképpen sem.
Brian Jagde a produkció nápolyi előadásában - Fotó: © Luciano Romano
A Staatsoper Sámson és Delila produkciója úgy fest, mintha valaki 2019-ben a klasszikus Ben Hur film színpadi változatát próbálta volna megrendezni, de ehelyett akaratlanul is a Brian élete sikeredett. Az alkotói szándék ellenére nevetségessé vált előadásnak már az alapgondolata is kínos és egyszersmind mosolyfakasztó. Szifrón ugyanis ahhoz a kisrealizmushoz nyúlt vissza, amely ma már egy létező térben és időben (azaz helyszínen és korban) játszódó operánál, mint a Bohémélet vagy a Carmen is egyre nehezebben hiteles, nemhogy egy bibliai történet esetében. Étienne Pluss számos kiváló és modern színpadkép alkotója ezúttal az 1950-es évek amerikai szuperprodukciók mára teljesen anakronisztikussá vált látványvilágát óhajtotta megvalósítani Berlinben. A díszletekhez tökéletesen illeszkedtek Gesine Völlm szintén „korabeli” kosztümjei (egyedül a címszereplők II. felvonásbeli ballonkabát jellegű ruhájuk stílusidegen némileg, dehát éjjel hideg van a sivatagban…). Az I. felvonás sziklalakásainak birtokosai furcsán értelmezték a bibliai zsidó családmodellt, ugyanis egy-egy házikóba akár húsz énekkaros is betömörült, hogy aztán egy színpadtechnikai bravúrral felemelkedjen az egész falu és kiderüljön, hogy Delila, a varázslatos szépségű papnő egy sziklabarlangban rendezte be szerelmi fészkét…
Delila: Anita Rachvelishvili -
Forrás: Anita Rachvelishvili Official Facebook Page
A látványvilághoz tökéletesen illeszkedett az a valami, amit a színlap rendezésként hirdetett. A szereplők között ugyan semmiféle szituációt, interakciót nem sikerült megteremtenie Szifrónnak, tehetségéből csupán olyan látványos félreműködésekre futotta, mint amikor Sámson egy kötélen bevonszolt egy hatalmas plüss bikát, majd kitépve a szarvát, azzal szúrja halálra az elnyomó hadsereget. A Főpap viszonylag egyértelmű mondata („J'ai gravi la montagne pour venir jusqu'à toi.”, azaz „Feljöttem hozzád a hegyekbe.”) nem azt jelenti, hogy a szoknyás egyházfi két katona kíséretében sziklát mászik – mint tették az előadásban –, hanem súlyt ad a ténynek, miszerint ő személyesen ereszkedett le Delilához, az „ügynökhöz”, kiadni a feladatot. Az csak hab a tortán, hogy a két szerencsétlen katona egy sötétben világító arannyal teli ládát is magával cipelt az éjszakai túrára…
Anita Rachvelishvili és Brian Jagde - Fotó: © Luciano Romano (Nápoly)
Az előadásban tucatszám fordulnak elő a hasonló félreértések. Miután a rendező nem tud mit kezdeni a zenékkel, az I. felvonás csábító kis balettjére például egy pas de deux-t koreografáltat, amelyben a címszereplők a családalapítás gyönyöreiről ábrándoznak. Hogy mit keres a záróképben a Saint-Saëns által határozott kézzel megrajzolt Főpap mellett egy agg statiszta mint áldozati kivégzéseket végrehajtó fő-főpap, és Delila miért öli meg a Főpapot a legnagyobb kavarodás közepette, azt csak Szifron tudhatta. Azonban az már több mint kínos, hogy a Staatsoper illetékesei közül senki sem tette fel azt a kérdést a rendezőnek, hogy mégis miféle éjszaka az, amikor az összevont – tehát egyetlen éjszakán játszatott – első két felvonásban háromszor jön fel a telihold?
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano (Nápoly)
Noha Daniel Barenboim kénytelen volt visszavonulni, pálcája (amennyire ez lehetséges) nem került illetéktelen kezekbe. Thomas Guggeis, a frankfurti opera leendő főzeneigazgatója nem először bizonyíthatta a Staatsoperben rátermettségét. Legutóbb a színház új Ring-ciklusának második sorozatát dirigálhatta el, alig 29 évesen! Guggies határozott, világos mozdulatokkal vezeti a kiváló zenekart és a fantasztikus állapotban lévő énekkart, figyel az énekesekre, de nem enged az önkényeskedéseknek. Feszes tempóinak köszönhetően nem derülnek ki a triptichonként felépített statikus mű (nagyrészt kórustablókból álló szélső felvonások felvonás /a "felemelkedés" és a "bukás"/ között a második, a "szerelem", vagy még inkább "kéjvágy" mely mindössze egy áriából és két kettősből áll) gyengéi, a zenekari hangzásból egy valami hiányzik egyelőre: az erotika.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Luciano Romano (Nápoly)
A Sámson és Delila januári sorozatának nagy kérdése volt, hogy sikerül-e a visszatérés Anita Rachvelishvilinek, aki valószínűleg szülés után túl hamar kezdett újra énekelni, majd ijedtében az utóbbi időben több előadást le is mondott. (A grúz mezzoszoprán alig 25 évesen robbant be a nemzetközi operaéletbe, s lám, tizenhárom évvel később már kérdéseket vet fel a karrier.) Rachvelishvili valóban jelenetős voce, igazi dús, egyedi színű mezzoszoprán, hátborzongató mellhangokkal. A január 15-i nyitóelőadáson azonban helyenként súlyos intonációs gondokkal küzdött, fájdalmas volt a Tavasz-ária, a szerep két nagy magassága pedig világsztárhoz méltatlanra sikeredett. Rachvelishvili térhódítása a nemzetközi operaporondokon azért is örvendetes, mert megtörni látszik a „nádszálkirálylányok” uralmát. A jelenség ma is igéző, ám különösebb kisugárzás nélküli, a mezzo játékkészsége rendezői irányítás híján pedig szomorúan közhelyes.
Anita Rachvelishvili és Brian Jagde - Fotó: © Luciano Romano (Nápoly)
Jóval kevésbé problémás eset Brian Jagde-é. A jóképű amerikai tenor kifejezetten szép színű olaszos tenor hang birtokosa melyet (igaz, hogy nem használ különösebben árnyaltan) egy Mario del Monaco vagy Plácido Domingo nélküli korszakban igazi öröm hallgatni. A lassan beérett Egils Silins a magasságokkal kisé küszködő, ám igen korrekt Főpapot énekelt, érdekessé tenni azonban ő sem tudhatta a sablonos figurát. Kissé fakó, de jelentős hang birtokosa Grigory Shkarupa, aki a Staatoperhez méltón szólaltatta meg Abimelech monológját. Paul Gay nem tudott súlyt adni az Öreg zsidó Saint-Saëns által oly szépen megírt szólamának. Ígéretesen énekelte a két filiszteus rövid szólamát a Ház két neveltje, Magnus Dietrich és Friedrich Hamel.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Luciano Romano (Nápoly)
A koprodukcióban készült Sámson és Delila talán nem hatott annyira anakronisztikusan tavaly ősszel a nápolyi Teatro San Carlóban, mint Berlinben. Egy nyolcvan zenés színházzal rendelkező ország fővárosának kiemelten dotált állami palotájában természetesen helyük van az úgynevezett hagyományos produkcióknak is. A Damián Szifron által jegyzett előadással nem is az a gond, hogy nem Zelenszkij bunkerében, az 1933-as Berlinben, vagy a világűrben játszódik. Sokkal inkább arra a problémára világít rá, hogy felgyorsult világunkban mennyire kevéssé van már bármiféle helye a rajzfilm-, vagy képregény-szerű produkcióknak. Részben az erősen behatárolt színpadi látványvilág miatt, mely már nem veheti fel a versenyt a filmekkel, részben pedig azért, mert eltűntek azok a rendezők és énekesek, akik tartalommal tudnák megtölteni az efféle előadásokat. A Sámson és Delila berlini előadásának fájdalmas tanulsága, hogy ha van is jövője az opera műfajának, azt nem a múltba visszamenve kell keresni.
