Párizs mellett minden bizonnyal Velence az a város, ahová a legtöbb gerlepár ellátogatott az elmúlt másfél évszázadban, vagyis az intézményesült turizmus kezdete óta. Amikor 1797-ben Bonaparte Napóleon mindegy mellékesen felszámolta a több mint ezeréves Köztársaságot, valójában már akkor egy múltjába révedt, önmagát túlélt várost igázott le. Velence nem foszló varázsát pedig éppen a mulandóság állandósága adja. A romantikusan álomszerű pusztuláshangulat, az elsüllyedéstől-elmúlástól való ösztönös emberi félelem éppúgy beépült a természet erőivel még dacoló falakba, mint a drága hotelek nehéz brokátfüggönyei mögé rejtőző ifjú és vén szerelmesek csókjai.
A Herceg és a Fehér hattyú- Fotó: © Alice Blangero
Velence önmaga is színház, melyben minden turista, gondolás, pincér és egyéb „kiszolgáló személyzet” egyszerre játékos és néző. Nagy operaházába, a La Fenicébe járni még ma is divat, így nem csoda, hogy a Les Ballets de Monte-Carlo közel egyhetes vendégjátékára szinte minden jegy elkelt. Igaz, sem a vendéglátó, sem a társulat nem kockáztatott sokat, amikor Jean-Christophe Maillot 2011-es Hattyúk tava adaptációját, a LAC-ot (magyarul TÓ) tűzték műsorra.
Fotó: © Alice Blangero
Maillot több szempontból is különleges szereplője a nemzetközi balettéletnek. 1992 óta töretlenül élvezi a monacói hercegi ház bizalmát, teljesen szabad kezet kapva a szépen dotált és jól csengő nevű együttes vezetésére. A világszerte szívesen látott Les Ballets de Monte-Carlo repertoárjának nagy részét természetesen vezetőjének koreográfiái alkotják, elsősorban a klasszikus nagybalettek újragondolt, azaz többszörösen megcsavart változatai. Az elmúlt évtizedekben Maillot saját képére csiszolta az együttest.
Királyné: Barabás Marianna - Fotó: © Alice Blangero
Maillot – Maurice Béjart-hoz vagy éppen Seregi Lászlóhoz hasonlóan – elsősorban színházcsináló. Pontosan érzi, mi kell a közönségnek egy kellemes, esztétikus gondolatébresztő estéhez. Nem nyújt számukra kevesebbet, de többet sem. A hattyúk tava, a Coppélia, a Rómeó és Júlia, a Csipkerózsika vagy a Hamupipőke olyan kipróbált címek, melyekre mindig örömmel váltanak jegyet. Zenéjük népszerű, meséjük közismert. Maillot a kompozíciókat és a történeteket is alapként kezeli, szabadon gondolja újra, mindet leöntve az ezredforduló közkedvelt pszichologizáló, szalonintellektuális mázával. A produkciók nemesen lecsupaszított és könnyen szállítható(!) díszleteket, valamint igen látványos – olykor jeles divatdiktátorok által tervezett –, és valóban igényes kosztümöket kapnak.
Az Éj királynője: Mimosa Koike - Fotó: © Alice Blangero
Villámsebességgel változó világunkban azonban (nagyon érdekes és tanulságos módon) Maillot és építménye mára idejétmúlt lett. A francia koreográfus ugyanis igen határozottan állít dolgokat: nőkről, férfiakról, vágyakról és valós érzelmekről mesél. Együttesének nagy része válogatott egyéniség, akiknek sorsuk, mondanivalójuk, tekintetük van a színpadon. Napjainkban, amikor a színházak nagy része nemek, bőrszín, származás és egyéb fejkvóták mentén próbálnak az egyenlőség kultúrája néven minden létező és nem létező hangos csoportoknak megfelelni, az, amit Maillot és Les Ballets de Monte-Carlo még képvisel, tökéletesen szembemegy a valódi katarzist felmutatni képtelen fősodorral. Így különös módon a 2011-ben bemutatott LAC igazi értékét is az adja meg, hogy nem „haladó”, hanem önazonos előadás. Működik is, mindenféle izzadságszag nélkül.
Fotó: © Alice Blangero
Az elmúlt évtizedekben A hattyúk tava a klasszikus balett metaforájává nemesedett. Kérdés azonban, hogy egy négyfelvonásnyi esztétizálás nem több-e nemes unalomnál? Maillot kegyetlen kézzel bánik Csajkovszkij, Vladimir Begicsev és Vaszilij Gelcer művével, de ezáltal nagyrészt sikeresen menti át a mai közönség számára. A koreográfus és segítője, Jean Rouaud, a jó nevű francia író kezében az eredeti A hattyúk tava pusztán alapanyag. Már a legendás szárnyasok is inkább Hitchcock világát idézik, mintsem elvarázsolt királylányok lennének. (Mindennek külön pikantériát ad Velencében, hogy a Szent Márk tér undorító galambjait lassan teljesen kiszorította a turisták uzsonnáira is bátran vadászó agresszív sirály-had.) Maillot koreográfiájának erénye, hogy nem hagyja lankadni a figyelmet, rendre csavar egyet a történeten, dinamikusan mozgatja a szereplőit, váltogatja az intimebb és a karjeleneteket, behoz egy-egy igen látványos színpadi vagy tánctechnikai trükköt. Csajkovszkij zárt számait meglehetősen szabadon kezeli (olyan slágereket is kinyesve mint a Négy kis hattyú tánca, vagy fergeteges első finálét rendezve a Fekete pas de deux kódájából) és mindössze 2x45 percre szűkíti a játékidőt. Az alig több mint másfél órában azonban a cselekmény egy percre sem lankad, köszönhetően a hét kiválóan kitalált főszerepnek, illetve az ő bonyolult és olykor szempillantások alatt változó viszonyrendszerüknek.
Fotó: © Alice Blangero
A fekete-fehér vetített előjátékban a gyermek Herceg kis barátnőjét elrabolja Az Éj királynője, aki korábban gyengéd kapcsolatot ápolt a Királlyal. A felcseperedett Herceg mintha csak A három narancs szerelmeséből lépett volna elő: melankólia gyötri. Körülötte minden a szerelemről, a tavaszi zsongásról, de legfőképp a testi vágyról szól. Ideje lenne neki is belevetnie magát a nagybetűs Életbe, ám ő húzódozik, hiába kínálták tálcán a szülei és a bizalmasa a legkülönfélébb karakterű lányokat – valami mindegyikből hiányzik. Váratlanul betoppan az udvarba Az Éj királynője. Megjelenésével és mágikus hatalmával azonnal felforgat mindent. Lányt is mutat, a Herceg kedvére valót, akinek az ifjú azonnal a rabja lesz. Későn eszmél, hogy akinek hűséget esküdött valójában, az a Fekete hattyú, míg a gyermekkori párját, a Fehér hattyúvá változtatott lányt Az Éj királynője tartja rabságban…
A Herceg és a Fekete hattyú a bálban - Fotó: © Alice Blangero
A LAC elsősorban attól működőképes, hogy a produkciót maga az alkotó tartja folyamatosan karban. Még az aznapi szereposztás is Maillot aktuális szeszélyétől függ, személyi kultuszának különös elhajlása, hogy az aktuális táncosok nevét nem is igyekeznek megosztani a nagyközönséggel…
A Herceg és a Király - Fotó: © Alice Blangero
Alvaro Prieto a Király szerepében olyan erény tulajdonosa, amivel napjainkban kevés balettművész dicsekedhet: abszolút férfi a színpadon. Egyszerre fenséges és emberi, érzéki, de már meglegyinti az elkerülhetetlen impotencia, és a tudatos vagy tudatalatti féltékenység a trónon utána következő fiára. Prieto méltó párja a fenségességében és nőiességében egyszerre ragyogó Barabás Marianna. Férje helyett ő viseli az aranykoronát, és minden eszközzel igyekszik rendet teremteni a felfordult világban. Jérôme Tisserand igen korrektül táncolja el a szinte végig színen lévő Herceget, sokkal többre azonban nem futja képességeiből. Életkorilag túljutva a figurán és a serdülőkor kérdésein, inkább gimnáziumi fizikatanárra emlékeztet, mint egy szemérmetes ifjúra. A kicsattanó szexuális fiú-energiát Simone Tribuna képviselte, a Herceg bizalmasa szerepében. Az olasz táncos egyszerre hozta be a commedia dell’arte figurák bohókásságát és a minden mozgó élőlényre lövöldöző Cherubino csillapíthatatlan kamaszvágyait. Telitalálat a cselekményt mozgató Éj királynője szerepében Mimoza Koike. A balerina két-három jellegzetes grimasza annyira rémséges, hogy a gyengébb idegzetű nézőket valószínűleg álmukban is üldözi. A hagyományosnál jóval emberibb Fekete hattyút formál Lydia Wellington. (A Herceg valószínűleg jobban tenné, ha őt választaná.) Maillot – Petipával ellentétben – nem a Fehér hattyú oldalán áll. Az elrabolt lány csak a második részben lép színre, így Ekaterina Petina kevés lehetőséget kap arra, hogy valódi ellenpólussá váljon. A végzet mindkettőjüket utoléri: előbbit a Királyné, utóbbit a Herceggel együtt Az Éj királynője öli meg, hogy aztán fekete fergeteget varázsolva az egész világot eltüntesse a színről.
Az Éj királynője: Mimosa Koike - Fotó: © Alice Blangero
A Teatro La Fenice zenekara és Igor Dronov karmester példás harmóniában működött közre. Igaz, nem sokat mutattak meg Csajkovszkij titkaiból, erotikájából, fatalizmusából, inkább kényelmesen lejátszották a romantikus zárt számokat, tempóban megfelelő alapot biztosítva a táncosoknak. Ez sem elhanyagolható erény!
Jean-Christophe Maillot és a Les Ballets de Monte-Carlo Velencében - Fotó: © Alice Blangero
A Les Ballets de Monte-Carlo Hattyúk tava produkciója, ha nem is a mű legmélyebb és legideálisabb adaptációja, de mindenképpen egy érvényes olvasat. Minőségi színházi este, igen színvonalas táncosokkal, akik közül sokan jóval többek a színpadon, mint pusztán balettosok. Napjainkban ugyanis egyre ritkábban látni olyan szuverén egyéniségeket a színpadon, akik személyiségükkel képesek életet lehelni a figurákba. A közönség Velencében ezért is hálás volt Jean-Christophe Maillot-nak.
