Az amerikai Laura Berman 2019 őszén vette át a hannoveri Staatsoper vezetését. Ahogy ez a hasonló német operaházaknál ilyenkor gyakran lenni szokott, az új intendáns kinevezése egyúttal teljes társulat- és repertoárcserével járt. A dramaturgból lett színházvezető friss szemléletű produkciókat és műveket ígért annak a hannoveri közönségnek, amely hagyományosan nem zárkózik el az újszerű rendezői megoldásoktól és a törzsrepertoár színesítésétől. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása A csavar fordul egyet 2021. júniusi premierje. A produkció sikerességét jelentheti, hogy idén februárban a színház ismét elővette.
A Nevelőnő: Sarah Brady - fotó: © Sandra Then
Britten műve az egyik legizgalmasabb és legtöbbet játszott 20. századi kamaraopera, mely érdekes módon az elmúlt húsz évben érett be igazán. Azóta egyetlen szezon se telik el anélkül, hogy valamelyik európai színpadon ne mutatnák be. Sikerének titka érthető: a zene abszolút befogadható, a szerepek hálásak és elénekelhetőek, a jól beosztott, nem túlírt történet pedig végig izgalmas. Mindehhez hozzájön a baljós angol kastély sziluettje, és a cselekmény mélyén (vagy a felszínen?!) lejátszódó rendkívül merész és számos értelmezésre alkalmat kínáló „szerelmi” háromszög a Nevelőnő, az ifjú Miles és Peter Quint, a halott inas között. Aligha kell ennél több egy emlékezetes színházi estéhez.
Fotó: © Sandra Then
Ha néhány éve aktuális volt a darab pszicho-horror interpretációja, a Me Too-mozgalom berobbanása után pedig még nagyobb hangsúlyt és újabb perspektívákat kapott az opera értelmezése. Nehéz másra gondolni mint, hogy a hannoveri opera is éppen ezért tűzte műsorra a Britten-művet. A rendezésre felkért, Németországban sokat foglalkoztatott Immo Karaman 2012-ben Düsseldorfban már színpadra állította az operát, kilenc évvel később teljesen új koncepció mentén dolgozott. Karaman felismerte – vagy felismerni vélte – a rokonságot Britten 1954-es operája és az ugyanazokban az években csúcskorszakát élő Alfred Hitchcock rémfilmjei között.
A Nevelőnő: Sarah Brady - fotó: © Sandra Then
Ez természetesen lehet egyfajta értelmezés, bár a Csavar épp a zeneszerző érzékenysége és érintettsége miatt éppenséggel másfajta megoldások után kiált. Karaman azonban valamiért leragadt a fekete-fehér filmek világánál. S valóban, a produkció fotóit megtekintve úgy néz ki, mintha nagyon izgalmas lenne. Thilo Ullrich nagyrészt jelzésszerű, néhány (terep)tárgyra szűkített díszlete és Fabian Posca jelmezegyüttese kizárólag feketéből és fehérből építkezik. Mindezt kiegészítik a látványos vetítések, valamint az énekesek sminkjei, melyek olyan erős vakolatot képeznek az arcokon, hogy a szereplők mimikája is jórészt láthatatlan marad alatta. A valódi probléma azonban az, hogy míg a külcsín sokat ígér, a belbecs alig tapintható. Ahogy az opera elején a bőröndjén ülő Nevelőnő végül is ugyanoda ül vissza, valahogy maga a cselekmény sem történik meg. A rendezés íve nem indul el és nem vezet sehova. Így a mű egymásra épülő („csavarodó”) jelenetei széttöredezetté válnak, és akár tetszőleges sorrendben is lejátszhatók lennének.
Fotó: © Sandra Then
A plakatív produkcióból eltűnnek a szereplők közti viszonyok, sőt a művet átfonó érzékenység is. Mintha a kastély minden élő és holt lakója arra szövetkezett volna, hogy elűzze a rendszerükbe betolakodó Nevelőnőt. Hogy a történet az ő képzeletében játszódott-e le minden vagy valóban megtörtént, szintén megválaszolatlan marad. Ahogy azok a kérdések is, hogy miért hal meg Miles minden előzmény nélkül, kit támogat valójában Mrs. Grose, vagy miért vonaglik a földön Miss Jessel. Miután az előadás mondanivalója egyszerűen kevés a kétszer 50 perces játékidőre, az ember kénytelen azon töprengeni, hogy, ha semmi látszólagos célja nem volt, miért is mutatták be éppen most ezt az operát!?
Jakob Geppert (Miles) és Weronika Rabek (Flora) - fotó: © Sandra Then
A semmitmondó színpadi megvalósítás ellenében döbbenetesen erős zenekari megoldás nyújtott kárpótlást. Maxim Böckelmann ízekre szedte Britten mindössze tizenhárom hangszerre komponált partitúráját. A Staatsoper zenészei megittasulva a kiváló lehetőségtől szólistává léptek elő, és pazar kamaramuzsikálással ajándékozták meg a hallgatókat.
Sarah Brady (Nevelőnő) és Monika Walterowicz (Mrs. Grose)
fotó: © Sandra Then
Az ír Sarah Brady anyanyelvi szinten tolmácsolta a Nevelőnő szólamát. Profi módon, de talán kissé hideg fejjel játszotta végig a magabiztos fiatal lány útját az őrületig. Sunnyboy Dladla széphangú – bár Ian Bostridge pusztító érzékiségét nélkülöző – Quint. (Elgondolkoztató, hogy egy fehérre festett arcú produkcióban mennyire ízléses színesbőrű művészre bízni az „ördögi” figurát.) Münsterből ugrott be az előadásba Wioletta Hebrowska. Bár bizonyára nem állt rendelkezésére hosszú felkészülési idő, Mrs. Groseként kiválóan helyt állt a sok mozgást és apró gesztust igénylő szerepben. Barno Ismatullaeva vokális képességei jóval túlmutatnak Miss Jessel rövid szólamán. Az operastúdiós Petra Radulović nagyon vicces, nyegle tinilányra vette Flora szerepét. Jakob Geppert Miles-a kivételesen nem egy ártatlan kisfiú volt, hanem egy Quint által megrontott, arisztokrata gőggel átitatott gonosz gyerek. A figyelemre méltó alakítást makulátlan énekprodukció kísérte.
Sunnyboy Dladla (Quint) és Barno Ismatullaeva (Miss Jessel)
fotó: © Sandra Then
Az előadás előtt a produkció dramaturgja a szereplőváltozáson kívül még valamit bejelentett. Díszletszállítás közben beszökött a nézőtérre egy galamb, melyet nem sikerült kiterelni, így a színház előre is elnézést kért az esetleges kellemetlenségekért. Nos, a galamb – valamint több gimnáziumi osztály – láthatóan érdeklődve és türelmesen nézte végig az előadást. Nem tudni, hogy Kodály tanár úr mit szólt volna az efféle 333 olvasógyakorlat helyetti kortárs operával induló zenei neveléshez, mely azonban úgy tűnik, hatásos kísérlet. Legalábbis erre utal, hogy nemcsak a diákok, hanem egy borsónyi agyú szárnyas is nyitottabban fordult a Britten-mű felé, mint egyes – Szinetár Miklós találó kifejezését idézve – operanénik szoktak.
