Caruso

A fociedzőséghez és az operarendezéshez mindenki ért – legalábbis addig, ameddig a lelátókon vagy a képernyők előtt kell a témáról okoskodni. Amikor azonban a nem szakemberek olykor valódi lehetőséget kapnak, általában kudarcot vallanak. Könnyű kijelenteni, hogy: „Ezt így én is meg tudnám rendezni!” Valójában azonban az operarendezés nagyon is bonyolult szakma (függetlenül a mindenkori végeredménytől), melynek alapjaival a rendre méltatlankodó „operabarátok” sajnos éppúgy nincsenek tisztában, mint például a műfaj területére átránduló koreográfusok, prózai- vagy filmrendezők. A zenés színház ugyanis egyedi koordináták szerint működik, s aki ezeket az alapokat nem sajátítja el, szinte bizonyos, hogy csapdába esik. Ez történt a török származású, de Olaszországban élő világhírű kiváló filmessel, Ferzan Özpetekkel is, aki 2019-ben, a Teatro San Carlóban állította színpadra a Pillangókisasszonyt. A produkció egy sorozat erejéig idén ősszel új szereposztásban ismét látható volt Nápolyban.

A nyitójelenet (főpróba) - fotó: @Teatro di San Carlo

1940 novemberében több mint egy éve tombolt a II. világháború, melyről ekkor már Budapesten is sejteni lehetett, hogy tébolyában és pusztításában minden korábbit felül fog múlni. Mindeközben élt magányosan egy asszony Gellérthegy-aljai otthonában és szinte minden irodalmi előzmény nélkül kiírt magából egy 540 oldalas, kerek nagyregényt: Amikor a lélek felszabadul… A könyv se többről, de kevesebbről sem szól, mint amit szerzője a címben ígér. A lassan hömpölygő történet főhőse egy Ayleen nevű hiperérzékeny hegedűművész, aki édesanyja halála és komponista vőlegénye öngyilkossága után pszichésen és művészetében összeomolva egy salzburgi luxushotelben próbálja visszasimogatni a lelkét az életbe – és a koncertpódiumra.

Adler Adelina 1927-ben (forrás: Operaház Emléktár)

„Cherubini mint klasszikus mester és új, egyéni út kialakítója, örökké ragyogni fog a művészet történetében. Komoly, gyakran a sötét töprengésig az; mindig a legélesebben jellemző eszközt választja, ennélfogva ragyogóan színgazdag. Óriás az átfogó gondolatban és az egyes részletekben… néha szaggatottan, odavetett ötletekkel dolgozik, de az alapeszmében mindig összefüggő” – állapította meg igen találóan a kortárs Carl Maria von Weber, aki nemcsak sikeres komponista volt, hanem gyakorló operakarmester is. A Faniska 1806-os bécsi ősbemutatója után pedig Haydn és Beethoven(!) is koruk legnagyobb zeneszerzőjeként ünnepelték az olasz származású, de Párizsban kiteljesedett Luigi Cherubinit.

Médée: Sonya Yoncheva - fotó: @Bernd Uhlig (2018)

„Ismerik Rudi Stephant? Hallották már Az első emberek című operáját?” – kezdte szellemes videó-ismertetőjét a júliusi premier előtt Konrad Kuhn, az Oper Frankfurt dramaturgja. Bartók és Kodály országában vélhetően egyedül az elképesztő tudású (ám tudását Fafnerként őrző) Mesterházi Máté felelt volna két igennel a fenti kérdésekre. Ám ezúttal nincs okunk szégyenkezni a Zeneakadémia könyvtárában megbúvó tudor káprázatos műveltségével szemben. Rudi Stephan nevét ugyanis német operai berkekben sem sokan ismerik – vagy legalábbis ismerték eddig.

Fotó: © Matthias Baus

Számos tanulságos kérdést vet fel a svájci Frank Martin (1890–1974) II. világháború alatt befejezett A varázsital (Le vin herbé) című műve. Már a műfaji megjelölés is érdekes, hiszen a komponista „világi oratórium”-ként aposztrofálta szerzeményét (miként például Haydn az Évszakokat). Ennek megfelelően 1942-ben Zürichben egy koncertteremben került bemutatásra, majd hat évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon Fricsay Ferenc vezényletével operaként is színpadra állították. A mű kötődés-mentességét jelzi az is, hogy előbb franciául, majd Frank Martin műfordításában németül csendült fel.

Fotó: © Barbara Aumüller (2020)

...vetette fel a legenda szerint valaki Kellér Dezsőnek, mire a komikus visszakézből rávágta: „Egyet mondjon!” Talán Márton Dávid, a Berlinben végzett és Európa-szerte keresett rendező (aki éppen csak Magyarországon nem tette le eddig alkotói névjegyét) is ismerte a bonmot-t, mely akár a legutóbb Freiburgban bemutatott Pergolesi hören (azaz Pergolesit hallgatni) című előadásának mottója is lehetne.

 Inga Schäfer - Fotó: @Britt Schilling

„Nemcsak a nagyközönség, de az operabarátok sem tudják, hogy milyen egyedülálló gyűjtemény van az Operaház földszintjén, az úgynevezett zenekari dohányzóban, ahová nemigen jut be a publikum. Ez a boltíves, hosszú, két részből álló folyosó őrzi az Operaház arcképcsarnokát. Háromszáz falra festett életnagyságú fej díszíti, és keletkezésének szinte kalandos története van. Még a háború előtt tagja volt az Operaház kórusának Rippl-Rónai Sándor, a festőművész öccse. Szeretett jól élni, sokat költött, és gyakran nem volt elég a gázsija. Festegetett. (…) Egy nap az Operaház zenészdohányzójában üldögélt az öreg Ney Bernáttal és néhány muzsikussal. Tréfából a falra rajzolta vázlatosan Ney arcmását…” – így kezdődik Kristóf Károly cikke Az Est című népszerű napilap 1939. újévi számában. És így indult annak a világviszonylatban is egyedülálló, jelenleg Arcképcsarnok nevet viselő különleges, és a nagyközönség elől ma is elzárt folyosónak a története, melynek alkotóinak kiléte – éppen ezidáig – néhány évtizedre még a színház emlékezetében is feledésbe merült.

Az Operaház Arcképcsarnoka (2015)
Fotó: Pályi Zsófi, forrás: Operaház Emléktár

Mégiscsak a 20. század egyik legszebb operája a Wozzeck. Úgy tűnik, Alban Berg lassan százéves zenedrámáján egyelőre nem fog az idő. (Jellemző módon, amikor 1945-ben Richard Strauss összeállította Karl Böhm számára a német színházak repertoárjára vonatkozó ajánlását, az akkor már 20 éves Wozzeckről inkább „megfeledkezett”, és a modernség határát – hogy, hogy nem – a saját műveinél húzta meg.) Berg remekművének egykori zenei újszerűsége és forradalmi gondolkodása ma éppen olyan erősen hat, mint tehette keletkezése idején – története, figurái aktuálisak, sőt, fájdalmasan elevenek. Döbbenetes belegondolni, hova jutott néhány röpke évtized alatt az opera műfaja: a verizmo jelmezes parasztjai helyett élő prolidráma született. Annak ellenére, hogy a másfél órás opus semmiképpen sem nevezhető közönségbarátnak és előadása hatalmas energia befektetéssel jár, a színházak mégis rendre műsorra tűzik az operát. S ha nem is fut nagy szériákat és nem is ostromolják érte a pénztárakat, aki jegyet vált, tudja, mire érkezik, és nem is távozik csalódottan.

Michael Pflumm (Kapitány) és Thomas Essl (Wozzeck) – fotó: © Nasser Hashemi

Vannak egyáltalán szavaink, kifejezéseink, amelyekkel megpróbálhatjuk elmagyarázni azoknak, akik már nem láthatták színpadon, hogy ki is volt Melis György? S ha valaki ma szűz-szemmel végignézi a 20. század második felének egyik legjobban dokumentált magyar operaénekesének karrierjét, megértheti Melis művészetét? Meg tudta őrizni nagyságának, egyszeriségének velejét a hang- és filmszalag? És egyáltalán, fontos mindez ma? A színészek-zenészek-énekesek-táncosok évszázadokon keresztül jelenidőben, kizárólag akkor és ott hatottak, csak az aznapi publikummal volt elszámolni valójuk, nem pedig az örökkévalósággal. Márpedig aki élőben láthatta Melis Györgyöt, garantáltan nem ment haza üres szívvel. A bariton – bármit is csinált, operát vagy magyar nótát énekelt, verset mondott vagy filmben szerepelt, interjút adott, vagy csak sétált az utcán – hatással volt az emberekre. Ezt is adományul kapta.

Melis György 70. születésnapi köszöntése
(háttérben az Operaház első 1884-es társulatának tablója)
Forrás: Operaház Archívum

Micsoda boldog korszaka volt az európai kultúrának, amikor egy mozifilm még akkora vihart kavart, hogy a Vatikán hónapokra betilttatta a vetítését! Az akkor már világhírű Pier Paolo Pasolini hatodik nagy játékfilmjének, az 1968-as Teorémának híre furcsa módon azonnal eljutott a magyar sajtóba is, az egyik legértelmesebb és legtávolságtartóbb hazai elemzés éppen az Új Ember című katolikus(!) hetilapban volt olvasható. Magát az alkotást 1973-tól vetítette az aczéli 3T áldásait nyögő pesti értelmiség által látogatott Filmmúzeum, 1976-tól pedig vidéki mozik (még a diósgyőri is!) műsorra tűzték. Pasolinit azonban ekkor már egy éve az önmaga által sokszor megélt-megénekelt vágyai foglyaként utolérte a halál.

Fotó: © Eike Walkenhorst