1940 novemberében több mint egy éve tombolt a II. világháború, melyről ekkor már Budapesten is sejteni lehetett, hogy tébolyában és pusztításában minden korábbit felül fog múlni. Mindeközben élt magányosan egy asszony Gellérthegy-aljai otthonában és szinte minden irodalmi előzmény nélkül kiírt magából egy 540 oldalas, kerek nagyregényt: Amikor a lélek felszabadul… A könyv se többről, de kevesebbről sem szól, mint amit szerzője a címben ígér. A lassan hömpölygő történet főhőse egy Ayleen nevű hiperérzékeny hegedűművész, aki édesanyja halála és komponista vőlegénye öngyilkossága után pszichésen és művészetében összeomolva egy salzburgi luxushotelben próbálja visszasimogatni a lelkét az életbe – és a koncertpódiumra.
Adler Adelina 1927-ben (forrás: Operaház Emléktár)
A vontatott-szirupos leányregény szerzője olvasott és igen szenzitív asszony lehetett, ám íróként menthetetlenül amatőr, akinek minden figurája sablonos, kizárólagos funkciójuk pedig a főhősnő vergődése körüli dinamika megteremtése. A könyv szomorú sorsú írója nem más, mint Adler Adelina, a 20. század első negyedének jó nevű és ünnepelt hazai koloratúrszopránja. „Hangja olyan, mint a meleg bársony. Sötétkék, mélytüzű, puha tapintású. Nemes, mint a kócsag; könnyed, mint a bárányfelhő s hajlékony, mint az aranyhaj, ível, mint a rakéta, mely a magasban pattan szét százszínű buborékká, andalít, mint az estharangszó s ráül a szívre, mint boldogító narkotikum. Szívből jön és szívhez szól” – írta egy méltatója. Jelenlegi ismereteink szerint Adler Adelinával az 1926-os visszavonulása előtt nem készült hangfelvétel, így talán a kulcsregény alapján lehet visszafejteni, mi áll a korán, mindössze 38 évesen megszakadt karrier mögött, hiszen nem kétséges: Ayleen alakját önmagáról mintázta a szerző.
Aquila Adler Adelina… már a jól kigondolt-kimódolt művésznév is dédanyáink korát idézi, azt az időszakot, amikor a primadonnák még zavartalanul, elképesztő energiabefektetéssel űzték mesterségüket. A szoprán egyetlen relatíve hiteles, de a rajongó szeretetével papírra vetett életrajzát Papp Viktor kritikus készítette az 1923-as Arcképek az Operaházból című kis kötetébe. Ez a hét oldalacska adataiban a mai kutatások tükrében még mindig közelebb áll a valósághoz, mint a későbbi lexikonok – gyakran Adler által sugallt – ide vonatkozó szócikkei.
Papp úgy tudja, hogy Adler Lajos (1851–1918) České Budějovicéből elszármazott lakatosmesternek, azaz „épületvasalási gyáros”-nak és feleségének, a nyitrai Simovanszky Vilmának (1857–1936) tizenhat gyermeke volt. A születési anyakönyvi kivonatok között azonban egyelőre „mindössze” tíznek van nyoma, akik közül három csecsemőkorban elhunyt. Adler mester nemcsak tehetős polgár lehetett, de zenebarát és a világra nyitott ember is, aki igyekezett gyerekeinek megfelelő nevelést biztosítani. Bár muzsikus nem akadt a felmenők között, Adelina bátyja, Sas Lajos 1906-tól haláláig az Operaház énekkarának bariton szólamát erősítette, jeles színészként pedig rendre ráosztották például a hóhér-szerepeket. Húguk 1921-ben koloratúrszopránként diplomázott a Zeneakadémián, majd mielőtt férjhez ment volna, két évadon keresztül Beati Beatrix néven énekelt a Városi Színházban. Két másik lánytestvére jó házasságot csinálhatott, egyikük vélhetően Bécsben élt, Vilma Teréz pedig Roman (Rudolf?) Förster orosz államtanácsos és dán királyi konzul hitveseként az októberi forradalom kitöréséig Moszkvában lakott. János öccsük vegyészmérnök lett, 1912-től Mühlhausenben textilipari festékekkel kísérletezett.
Sas (Adler) Lajos, az Operaház énekkari művésze 1934-ben
Bár a lexikonokban az 1892-es dátum virít, Adler Adél Irenea valójában 1888. szeptember 24-én született a Rókus kórházban. Miután a családban fontos volt a katolikus neveltetés, tanulmányait Szent-Szív-Intézet Elemi és Polgári Iskolájában végezte. „Sovány, kancsalító, inkább csúnya gyermekleány volt, úgyhogy amikor tizenhatéves korában kijelentette, hogy színésznő lesz, kétkedő csodálkozással fogadta tervét a család” – írta Papp Viktor. A kamaszlány Rákosi Szidihez iratkozik be, majd állítólag a kor divatos olasz énekmestere, Quirino Merli kezdi oktatni. Hangjának valódi felfedezője azonban Clement Károly (1876–1935) erdőmérnök és zeneszerző, Adler életének több szempontból legmeghatározóbb férfija. A lány vasárnaponként a Mátyás templom kórusában énekelt. Tizennégy éves lehetett, amikor Clement C-dúr miséjében gond nélkül kivágott egy magas C-t, amire felfigyelt a szerző, és a következő években maga tanítgatta az ifjú tehetséget. Különleges kapcsolatuk egészen a komponista tragikus haláláig tartott.
Az ifjú Adler Adelina - Pécsi Géza és családja ajándéka az Operaháznak
Adélt 1906-ban veszik fel a Zeneakadémiára, ahol Maleczky Vilmosné növendéke lesz. Két és fél év után állítólag elbocsátják, mondván „dupla hangja van”. A legendának ellentmondhat az akadémiai index bejegyzése: „kimaradt: 1909.12.21.” Lehetséges, hogy ő maga, vagy a család nem volt elégedett az előmenetelével, ezért Münchenbe küldték az egykor Pesten is körülrajongott koloratúrcsillaghoz, a koros Bianca Bianchihoz. A kint töltött (bizonyára költséges) két év kiváló szakmai alapozást nyújthatott. Bianchi még egy mannheimi szerződést is elintézett, ám Márkus Dezső 1911 végén hazahívta az ígéretes pályakezdőt, hogy színháza, a frissen megnyíló Népopera (a mai Erkel Színház) vezető koloratúrszopránja legyen. Márkus tettének igazi értékét az adja meg, hogy neje szintén ebben a fachban működött, igaz, Szoyer Ilonka ekkor már inkább a könnyebb operettsikereket keresi a Tisza Kálmán téri teátrumban.
Adler Adelina (a művésznevet indokolhatja az is, hogy ekkoriban Adler Adélként nemcsak Erkel Ferenc özvegye volt közismert, hanem egy tehetséges gordonkaművész, Popper Dávid tanítványa is) 1912. február 18-án, huszonnégy évesen, ziccerszerepben, A sevillai borbély Rosinájaként mutatkozik be a pesti közönségnek. „Hangja kellemesen cseng, koloratúrája gördülékeny. Ügyesen énekel s nem egyszer meglepően jól játszik” – írta Az Újság kritikusa. Az est különlegessége, hogy a karmesteri pultnál egy későbbi világsztár áll: Reiner Frigyes.
Márkus Dezső többnyire pályakezdő, ismeretlen, épp ezért olcsó szólistákra alapozta a hatalmas, 3200 fős új színházát – csődbe is ment 1915 tavaszára, az I. világháború első évében. Az énekesek jó része – többek között a színház múltjának feldolgozatlansága, valamint a kép- és hangrögzítés hiánya miatt – mára feledésbe merült, ez történt Sebők Ilonával, Adler váltótársával is. A direktor számos népoperai premiert bízott Adelinára. Tizenöt szerepe között hatalmas koloratúr-feladatok (Lammermoori Lucia, Valery Violetta, Valois Margit, Ofélia) éppenúgy megtalálhatók, mint a nehéz és drámaibb szólamok (a Faust Margitja, a Hoffmann meséi női hármasa, A trubadúr Leonórája, sőt a Lohengrin Elzája), de kortárs premier is (Clement Károly Gorkij nyomán írt Raddájának címszerepe), s a főszerepek mellett egyetlen apróbb feladat: a Parsifal magyarországi bemutatójának egyik Viráglánya. Egy pályakezdő énekesnő vagy beleroppan ekkora terhelésbe, vagy rutint szerez. Adlerrel ez utóbbi történt, talán egyetlen kritika említ csak hangi fáradságot. Nevét megszokják, megszeretik, művészete fokozatosan válik elmélyülté. A vezetőség a tátongó kasszát világsztárok meghívásával igyekezett befoltozni, akik mellett Adelinának is kijutott az ovációból. Márkus vezetőnek ugyan idealista volt, betanítónak azonban kiváló lehetett, Adler később is minden körülmények között ragaszkodott hozzá.
Ha a Népopera hajója el is süllyedt, egyik legnagyobb felfedezettje mégis száraz lábbal libbent át a Magyar Királyi Operaházba. Logikus lépés volt Kern Aurél igazgató részéről a szerződtetés. Bianca Bianchi vagy éppen Szoyer Ilonka utódaként 1905-ben a Lakmé címszerepében robbant be az Opera színpadára Sándor Erzsi, aki több mint 30 éven keresztül volt az együttes csillaga. Művészetével ismét divatba hozta a briliáns koloratúrtechnikára épülő szerepeket-műveket. Sándor Erzsi azonban természetesen nem vihette egyedül a fachot, váltótársakra volt szüksége. Így kapott szerződést Maleczky Bianka, Adler Adelina, később pedig Halász Gitta, Goda Gizella, majd Alpár Gitta és Szabó Lujza. Adler két operaházi szezonjában természetesen közel sem kapott annyi lehetőséget, mint a Népoperában. Régi szerepei mellett a Sába királynője Szulamitja és a Mignon Philine-je került csak repertoárjára.
A Városi Színház 1917-ben épített új színpadnyílása (Magyar Iparművészet, 1919)
Bár még mindig tombol az I. világháború, Sebestyén Géza merészen kibérli a Népoperát és azonnal át is kereszteli Városi Színházra. 1917 szeptemberére nemcsak az épületet teszi használhatóbbá, hanem a társulatot is újjászervezi, Adler Adelina pedig örömmel tér vissza a Tiszta Kálmán térre, ahol ő lehet az első primadonna. A következő két évad azonban nem egészen úgy alakul, ahogy a szoprán remélte. Sebestyén szeme előtt is a bevétel lebeg, ezért elsősorban az operettekre helyezi a hangsúlyt. Adler első premierje Schubert – Berté Tavasz és szerelem című tákolmánya még nem hoz sikert. Meglepő módon viszont Friedrich von Flotow két porlepte operája, a Márta és az Alessandro Stradella hosszú sorozatokat él meg és Adlert Mignonként is ünnepli a kritika és a közönség. 1919 őszén egy interjúban azon viccel, hogy most értette meg, mit jelenthetett a „dupla hang”, amivel a Zeneakadémiáról eltanácsolták: hogy a Budapest mindkét operaházában meghallgatható. Ekkor kapja meg kedvenc szerepét, Mimit, és – meglepően sokára – először találkozik Gildával.
A Faust Margitja
Úgy tűnik azonban, hogy 1920 nyarára megtörik valami Adler Adelinában. A szépen induló budapesti karriert sem a világháború, sem a forradalmak nem gátolták, a szoprán mégis elhagyja a politikai viharok által sújtott, csonkolásra ítélt Magyarországot. Külföldi karrierjéről elég keveset tudni. Ameddig a Vendéglátóipari Múzeum(!) mélyén őrzött útinaplója elő nem kerül, addig csak a napi sajtó alapján lehet támpontokat kapni, a lexikonok ugyanis itt is erősen túloznak, világkarriert vizionálnak. Annyi bizonyos, hogy 1912 novemberében – nyilvánvalóan a dán követként dolgozó sógora segítésével – Moszkvában adott egy „udvari” koncertet, 1915. június 1-én pedig a berlini Hofoperben mutatkozott be Valois Margitként. Folytatása egyik estnek sem lett.
1920 őszén azonban maga mögött hagyja szülővárosát és nemzetközi vizekre evez. Első szerződése Genfbe szólítja. Bár ez a svájci operaház nem szerepelt ez idő tájt a leghíresebb házak között, maga a város éppen ebben a néhány hónapban Európa közepe lett – itt ülésezett ugyanis a Népszövetség, mely a világháború utáni rendet volt hivatott terelgetni a diplomácia finomabb eszközeivel. Adler meghívásáról csak találgatni lehet, de nem kizárt, hogy egykori intendánsa, az 1920-ban külügyminiszterként Genfben lobbizó gróf Bánffy Miklós állt a háttérben. Így a vesztes, megtépázott és magalázott Magyarországot is képviselő Adler mindenekelőtt megszabadul németes hangzású vezetéknevétől, helyett a sas latin megfelelőjét, az Aquilát használja. Genfben a Faust Margitjaként mutatkozik be melyet – ismét jelzésértékűen – magyarul énekel. December végén egy koncerten pedig a Bánk bán Melinda áriájával szerepel, majd valószínűleg fellép a Bohéméletben és a Traviatában is. Elképzelhető, hogy néhány koncert erejéig tavasszal Franciaországban is megfordul, majd áthajózik az USA-ba. Bár az óhazában az előzetes híradások húsz estből álló sorozatról beszélnek – bizonyíthatón csak egyszer énekelt New Yorkban, nyilvánvalóan a kinti magyarságnak. Több régi kolléga is élt ekkoriban a metropoliszban, de Adler valószínűleg igen gyorsan letett a nemzetközi karrierről és hazautazott. A következőkben csak két külföldi meghívása ismert, Genfbe tér vissza tíz-tíz előadás és két koncert kedvéért 1923 és 1935 tavaszán.
Massenet Manonja (Operaház, 1923)
Időközben ifj. Ábrányi Emil vette át a Városi Színház vezetését, maga az intézmény pedig az Opera fennhatósága alá került. Az 1921 őszétől induló három évad Aquila Adler Adelina művészi kiteljesedésének ideje. Főleg a Városi Színházban van otthon, de az Operában is alkalmazzák, régi szerepei mellé számos méltó új figura kerül (többek között A cigánybáró Szaffija, a Bánk bán Melindája, Az eladott menyasszony Masenkája, a Manon és a Thais címszerepe, ez utóbbi a mű magyarországi bemutatóján). Teherbírása mai szemmel is lenyűgöző: havi nyolc-kilenc előadást énekel. Kérdés meddig lehet ezt büntetlenül csinálni. Szívének legkedvesebb premierje 1922 májusában a Trilby volt, melyet az ő ötlete alapján, számára komponált George du Maurier divatos rémregényéből Clement Károly. A gyönyörű hangú, ám süket Trilby O'Ferral és Svengali, a hipnotizőr, aki beleszeret a lányba és sztárt csinál belőle – ebben a történetben nem nehéz felismerni Adler és Clement végzetes és titokteli viszonyát.
Csoportkép a Trilby premierje előtt
Bár a premier környékén maguk is utaltak a magánéletük és a rémdráma párhuzamára, azt csak egyetlen apró sajtóhírből lehet tudni, hogy 1913 nyarán Clement el is jegyezte tanítványát. Nem tudni, végül is miért nem házasodtak össze (a Kikó becenévre hallgató erdőmérnök-zeneszerzőt Pest legjámborabb embereként emlegették), de szoros érzelmi kötelékük, úgy tűnik, nem szenvedett csorbát. Adler rendszeresen énekelte a komponista dalait, estéiket is gyakran töltötték együtt. Mígnem Clement az egyik kávéház lépcsőjéről olyan szerencsétlenül esett le, hogy nemcsak a lába tört el, de a karja is megbénult. Nem akart így tovább élni – 1935 januárjában egy reggel felakasztotta magát a fürdőszobájában. Adler sohasem heverte ki a veszteséget, a halott vőlegény árnya – és az édesanya 1936-os elvesztése – regényének is kulcsmotívuma. Pedig a szopránnak volt egy másik vőlegénye: Szende Ferenc. Ez az eljegyzés 1918 januárjára datálódik, ám az Operaház vezető basszbaritonja gyorsan meggondolta magát és visszatért a feleségéhez. A primadonnának természetesen akadtak más hódolói is, a pletykák szerint a legfelsőbb körökből, ám nem ment férjhez és gyermeke sem született.
Clement Károly
A II. világháború utáni évek előtt a színházak tagjainak szerződéseit minden tavasszal meg kellett újítani. Adler Adelina ezt 1922 után rendre csak igen hosszú huzavona után volt hajlandó. Ezt a vérre, azaz gázsira menő játékot 1924 nyarán eltaktikázza a sértődött művész és báró Wlassics Gyula végül nem szerződteti. Őszre maga a báró is megijed és saját kezűleg ír levelet a szopránnak, aki azonban hajthatatlan marad. Ismét Genf várja, ahol azonban hosszasan betegeskedik és csak márciusban tud fellépni. Ekkor azonban már igazi primadonnaként nyilatkozik a hazai tudósítóknak. Kairót, Lyont, Monte-Carlót, sőt, a MET-et említi nekik, meg egy férjjelöltet… Eszében sincs hazatérni, fillérekre váltani a tehetségét – miközben valószínűleg semmiféle aláírt szerződés nem lapult a zsebében. 1925 szeptemberében ismét Budapesten van, a Városi Színház hűségesen várja vissza a csillagát. Semmi sem változott, csupán az újságok teszik a neve mellé, hogy „immáron világhírű”…
Pedig ez már az utolsó felvonás. Ősszel még néhány Bohémélet, Faust és Eladott menyasszony előadásban fellép, többször világsztárok partnereként és a kritikák szerint tökéletes diszpozícióban. Az új Puccini-premier, a Fecske magyarországi bemutatóját még vele hirdetik, de már Dömötör Ilonával fogják bemutatni. Adler Adelina mögött a függöny 1926. január 3-án egy délutáni Eladott menyasszony előadás után végleg lehullik. Harmincnyolc éves sincs, kerek negyven évet él még színpad nélkül.
Neve eltűnik a színlapokról és az újságokból, a rajongók lassan eltünedeznek, egyre nagyobb csend veszi közül. Időnként egymásnak ellentmondó híreket küld a lapoknak, így a valóságot is nehéz kideríteni. Úgy tűnik – mint regényének főhősnője – pszichésen omlott össze, és hiába az orvosi segítség, valamint az idegszanatóriumban töltött hetek-hónapok, közönség előtt többé már képtelen énekelni.
Adler Adelina elhagyatott sírja még megtalálható a Farkasréti temetőben
(fotó: 2023. augusztus 17.)
Időnként felreppen visszatérésének a híre, melyet rendre csend követ. 1929 decemberében A nemzetes asszony karácsonya címmel egy modoros novellával jelentkezik a Pesti Hírlapban, 1932 őszétől pedig tanítani kezd. Néhány növendék neve maradt fenn: a később befutott Páka Jolán és Lorenz Kornélia, Ritter Irén az énekkarból, Béres Ferenc nótaénekes és egy ismeretlen tenor: Juhász Károly Norbert. Adler Adelina a vallásban keres menedéket, 1932-ban bérmálkozik, regényében is többször feltűnik a „keresztet viselő ember” kifejezés. A világháborút Budapesten vagy Bécsben vészeli át. Teljesen érthetetlen, kinek juthatott még eszébe, de 1954-ben az Operaház fennállásának 70. évfordulója alkalmából minisztérium oklevelet kapott. Neve ekkor szerepel utoljára a sajtóban, senkinek sem jut eszébe interjút kérni a „nagy idők tanújától”, sőt, 1976-os bécsi halálhírét sem közlik a lapok. A Farkasréti temetőben Greguss Zoltán mellett, két nővérével közös, félig összeomlott sírban nyugszik a 20. század legkülönlegesebb nevű magyar szopránja. Egy asszony, aki a tapsért és a sikerért magánéletének kudarcával és művészetének összeomlásával fizetett.
