Caruso

Amikor Michael Gielen 1964-ben kézbe vette Bernd Alois Zimmermann hosszú kínlódásai közepette megalkotott operájának befejezetlen partitúráját, azonnal felismerte, hogy a karmester-kollégái által előadhatatlannak tartott és visszadobott műve, A katonák „hatalmas alkotás, csak a Wozzeck, a Lulu, valamint a Mózes és Áron nagyságához mérhető remekmű. (...) Ezeken kívül nem ismerek az évszázadban még egy olyan zenés színházi művet, amelynek ekkora ereje és hatása lenne.” (Budapestről némiképp szomorúan állapíthatjuk meg, hogy A kékszakállú herceg vára nem került bele a felsorolásba.) S ha egy évvel később a kölni ősbemutató nem is aratott kirobbanó sikert (Marie: Gáncs Edit, Wesener: Kelemen Zoltán), a kivételes mű lassan felbukkant azoknak a színházaknak a repertoárján – amelyek megengedhették maguknak az előadását. A Die Soldaten egykor lehetetlennek megbélyegzett előadói követelményei és megszólaltatásának körülményei közel hatvan évvel az ősbemutató után sem lettek egyszerűbbek. (Gielen a premier előtt éppúgy harminc zenekari próbát kért és kapott, mint például 1918-ban Egisto Tango A fából faragott királyfi esetében.)

Jelenet a kölni koncertből - fotó: ©Holger Talinski

Hiába az országhatár, a 400 kilométer távolság, az eltérő történelmi hagyományok, a városok közti kulturális és nyelvi különbség, a 2023 decemberében (olykor egymás utáni napokon is) felelevenített két Rimszkij-Korszakov-előadás kapcsán – Brüsszel: Mese a Szaltán cárról, Frankfurt: Karácsony-éj – meglepően sok rokonvonás fedezhető fel. Már maga a tény is érdekes, miszerint a jól prosperáló nyugat-európai dalszínházak kissé poros, késő-romantikus orosz meseoperákkal fűszerezik a repertoárjukat. Teszik mindezt olyan sikerrel, hogy korábbi produkcióikat a közönség érdeklődése(!) miatt vissza lehet helyezni a repertoárra úgy, hogy ezek a második ciklusok is végig telt házakat vonzanak. Míg lassan két éve az orosz-ukrán háború kitörésekor felmerült az orosz művek bojkottjának gondolata, mára mintha paradigmaváltás következett volna be a nyugati operaházaknál, és deklaráltan tűznék azokat műsorra – ráadásul jórészt szláv anyanyelvű szólistákkal. Mintha ezzel is demonstrálni akarnák, hogy Európa az agressziót ítéli el, nem a kultúrkört, és különösen nem az egyes művészeket, embereket.

Georgy Vasiliev (Vakula) és Andrei Popov (Ördög) - fotó: ©Monika Rittershaus

„Emlékeznek az Operaház fantomjára?

Egy kulturális létesítmény (színház vagy operaház) létezését alapszinten meghatározza az intézmény kapcsolata a közönségével. A vezetőségnek pontosan tudnia kell, hogy kinek játszik – s ennek tükrében döntheti el, hogy mit prezentáljon a következő évadban vagy ciklusban. A brüsszeli Théâtre Royal de la Monnaie-ban ezen a téren minden bizonnyal nagyon jól csinálnak valamit, hiszen a stagione-szerűen játszott produkcióikra hetekre előre alig lehet jegyet kapni. Mindez nemcsak az évad kiemelt előadásaikra igaz – Romeo Castellucci Ringjének első két estjére (Bretz Gáborral mint Wotan) vagy az új Turandotjukra –, hanem a 2019-es bemutató-széria után idén decemberben kilenc(!) előadás erejéig visszatért Rimszkij-Korszakov-ritkaságra, a Mese a Szaltán cárról című operára is.

Gvidon cárevics: Bogdan Volkov - fotó: ©Forster

2023-ban ünnepli a zenei világ a 20. század második felének legismertebb magyar komponistája, Ligeti György születésének centenáriumát. A jeles évforduló nem csupán a zenekaroknak ad alkalmat arra, hogy reflektorfénybe helyezzék a szerző munkásságát, de az operaházaknak is, amelyeknek – miután Ligeti egyoperás szerző – egyetlen lehetőségük maradt: a Le Grand Macabre bemutatása. Míg Bukarestben és Párizsban egy-egy koncertszerű előadáson hangzott el az opus, Frankfurtban és Bécsben idén ősszel új produkciók is születtek, 2024 júniusában pedig Prágában és Münchenben folytatódik majd a Macabre-sorozat.

Hans Peter Kammerer (Fekete miniszter), Andrew Watts (Go-Go herceg)
és Daniel Jenz (Fehér miniszter) - fotó: ©Michael Poehn

„Szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a Svanda, a dudás című produkció szexuális tartalmat ábrázol. Ezek a jelenetek szimuláltak; és a szereplők legnagyobb tisztelettel, egy intimitáskoordinátor szakmai támogatásával valósítják meg azokat” – hirdeti a Theater an der Wien a színház legújabb premierjén. Nem ez az első eset, hogy nyugat-európai színházak honlapján hasonló szöveg olvasható, ezzel védve(?) a nézőket, a közreműködőket, a rendezőt és az igazgatóságot az esetleges későbbi bonyodalmaktól. De mi szükség lehet intimitáskoordinátorra (lett légyen az bármiféle „szakma”) egy jámbor cseh népi opera előadásánál!?

Pavol Breslik (Babinsky) és Vera-Lotte Boecker (Dorota) - fotó: ©Matthias Baus

Nevezhetünk-e operaénekesnek valakit, aki talán sohasem énekelt színpadon egyetlen valamirevaló szerepet sem, névjegyére egy időben mégis ezt a titulust íratta – demonstrálandó, hogy mégiscsak komoly művészember, nem holmi haknidalnok. Diskay József neve azonban végül mégsem az opera-, hanem az egyetemes filmművészet nagykönyvébe íratott fel (még ha apró betűkkel is). Rendhagyó életpályája azonban megérdemli az utókor figyelmét.

A dzsesszénekes című 1927-es film egy amerikai moziban

28 év. Mindössze ennyi adatott meg Sarah Kane-nek, a súlyosan depressziós angol lánynak, akinek végül 1999-ben egy kórházi WC-ben sikerült felakasztania magát. Hiába volt a baráti segítség és az orvosi felügyelet, Kane meg akart halni, sőt, mintha egész földi létét és írói munkásságát arra használta volna fel, hogy depressziójáról és halálvágyáról üvöltsön. Ötödik és egyben utolsó, legkiforrottabbnak tartott drámája, a 4.48 Psychosis premierjét már nem érte meg.

Tamara Obermayr - fotó: ©Cordula Treml

„Den fliegenden Holländer lasst in Ruh!” – énekli igen bölcsen Frau Mary. A bolygó hollandit lassan valóban „hagyni” kellene. Az elmúlt évtizedekben a „legkönnyebb” Wagner-operáról majd’ minden bőrt lenyúztak, mára a mű szinte ki lett filézve. Jót tenne tehát a Hollandinak, ha pár évig nem szednék elő, egyszerűen azért, mert a téma nem különösebben aktuális, hiszen a férfi-nő-megváltás Bermuda-háromszögének aspektusai mára már unalomig ismertek. És legalább ekkora probléma maga a zene, mely – különösen Wagner későbbi műveinek ismeretében – az újszerű forma és a szellemes vezérmotívumok ellenére agyonjátszottnak, unalmasnak és porosnak hat – meglepő módon olykor Weber, sőt Marschner sokat pihent, közel sem remekműveinek (Oberon, Hans Heiling) tükrében is.

A hollandi: Iain Paterson - fotó: ©Wilfried Hösl

Nürnberg. Az újjáépített fachwerk házikók és a történelem legfontosabb perének városa. Itt éltek a hosszú szakállú bölcs céhmesterek és az itteni Zeppelin-mezőn őrjöngött a nagygyűlések sok tízezres tömege. Az ódon Szent Katalin templom előtt éppen néhány tucatnyian a független Palesztináért tüntetnek, míg a Staatstheater homlokzatán néhány nappal korábban izraeli zászló lobogott. A szombat délutáni jóléti megveszekedett vásárlási lázban azonban egyik kiállás sem sokakat érdekel. Látszólag fontosabb az akciós farmer és a grillkolbász, az orosz turisták és a népviseletes hagyományőrzők pedig együtt állnak sorba az olcsó dürümért. Este viszont a Hitler parancsára (és olykor személyes felügyelete mellett) átalakított operaházban egy a Führer által betiltott Hindemith-operát játsszanak, a Mathis, a festő-t. A polgárság pedig zsúfolásig megtöltötte a színházát, és már a szünetben feltűnően hosszan tapsoltak. Valahogy így fest a rothadó kapitalizmus a polgári Európa közepén 2023 őszén.

Nyári Zoltán (Albrecht) és Samuel Hasselhorn (Mathis)
fotó: @Pedro Malinowski