„Den fliegenden Holländer lasst in Ruh!” – énekli igen bölcsen Frau Mary. A bolygó hollandit lassan valóban „hagyni” kellene. Az elmúlt évtizedekben a „legkönnyebb” Wagner-operáról majd’ minden bőrt lenyúztak, mára a mű szinte ki lett filézve. Jót tenne tehát a Hollandinak, ha pár évig nem szednék elő, egyszerűen azért, mert a téma nem különösebben aktuális, hiszen a férfi-nő-megváltás Bermuda-háromszögének aspektusai mára már unalomig ismertek. És legalább ekkora probléma maga a zene, mely – különösen Wagner későbbi műveinek ismeretében – az újszerű forma és a szellemes vezérmotívumok ellenére agyonjátszottnak, unalmasnak és porosnak hat – meglepő módon olykor Weber, sőt Marschner sokat pihent, közel sem remekműveinek (Oberon, Hans Heiling) tükrében is.
A hollandi: Iain Paterson - fotó: ©Wilfried Hösl
Különösen elkeserítő, vagy legalábbis releváns, ha ezek a gondolatok a Bayerische Staatsoper egyik féltett, már-már ikonikus produkciójával kapcsolatban támadnak, melyet 2006-ban a még csúcsformáját futó – napjainkban egy nürnbergi Trubadúr-próbán elejtett állítólagos rasszista megjegyzése miatt diszkréten félreállított – Peter Konwitschny rendezett. Az előadást néhány éve részben az eredeti szereplőkkel streamelték Münchenből, így még inkább szembetűnő, hogy az idei októberi sorozatra a produkció számos pontja mennyire kiüresedett, sőt, értelmét vesztett lett (játékmester: Esteban Muñoz). Ez a természetes folyamat nyilvánvalóan sokkal kevésbé érhető tetten egy hagyományos rendezés esetében (például a budapesti Bohémélet vagy a bécsi Rózsalovag), mint a Regietheater jegyében fogant, általában aktuális problémáira reflektáló produkcióknál, ahol a szereplők precízen beállított színpadi járásainál jóval fontosabb a figurák gondosan megkomponált viszonyrendszere.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: ©Wilfried Hösl
Generációjának kiemelkedő operai gondolkodóját, Peter Konwitschnyt sok mindennel vádolták nagyívű (és mára természetszerűen is leáldozott?) karrierje során, de azt legfeljebb az utolsó években lehetett a szemére hányni (lásd a drezdai Hugenottákat), hogy nem volt markáns véleménye, sőt komplex víziója a rábízott műről. A Bolygó hollandi történetét is egyrészt igen egészséges cinizmussal, másrészt a Maximilianstraße legendásan igényes közönségének ismeretében világította át. A rém hosszú nyitányt zárt függönnyel játszatja el (persze nem is ezzel akasztotta ki a premier karmesterét, Fischer Ádámot, hanem a fináléval), s az egész I. felvonás szinte olybá tűnik, mintha egy teljesen konzervatív, mi több ósdi Bolygó hollandi produkció lenne. A címszereplő és legényei mintha Rembrandt vagy Rubens vásznáról léptek volna elő, csupán Daland hajójának fém hídja, a matrózok ruhái és a kempingfelszerelés kacsint ki az ásatagság vádja mögül - valamint az a két egymás felé hajló kiszáradt fa, mely egyszerre gyönyörű jelképe a Hollandi és Senta kapcsolatának, és főhajtás Jean-Pierre Ponnelle 1981-es bayreuthi Trisztánja előtt. Johannes Leiacker szép, festett kulisszadíszletei a legidősebb müncheni operabarátok szemébe is könnyeket csalogathatnak, akik aztán a (szünet nélkül következő) II. felvonásban egy emberként hördüljenek fel, amikor a norvég fonó helyett egy mai fitneszterem néz velük farkasszemet.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: ©Wilfried Hösl
Konwitschny csak játszott a nézőkkel, ez bizony egy nagyon mai történet a szobabicikliző lányok, a szaunázó üresfejű Erik és pénzsóvár apja elől a múltba menekülő Sentával. Ez már valódi dráma, nem az 1850-es évek kulisszaszínháza. A Hollandi bőröndjében egy menyasszonyi ruhát őriz, pontos mását annak, amit az álmaiban felbukkanó gunyoros statisztalány visel. Ha tudomásul is veszik mindketten, hogy nem passzol pontosan a nászruha Sentára, a furcsa emberpár véd- és dacszövetséget köt. Konwitschny lendülete és koncepciója a III. felvonásra némiképp megtorpan és megbicsaklik, nem tud sokat kezdeni a hosszú, élcelődő népies kórustétellel. A finálé megoldása azonban frappáns: Senta ráeszmél, hogy egyetlen módon válthatja meg a Hollandit: ha felrobbantja az egész kócerájt. Az utolsó megváltás-motívum így csak egy távoli felvételről hallatszik… A szereplők pedig szemben állnak a nézőtérrel, miközben feldereng a kísérteties fény…
Iain Paterson, Tansel Akzeybek és Ain Anger - fotó: ©Wilfried Hösl
Ahhoz, hogy az időtlen rendezői koncepció közel két évtized után estéről-estére megszülessen, gondos és pontos próbafolyamatra volna szükség. Valószínűleg a müncheni nagyüzemben erre nem volt idő (remélhetőleg igény van még rá!), így míg a lemez minőségben megszólaló énekkar nagy energiákkal és látható élvezettel vetette bele magát az előadásba, addig a vezető szólisták fájdalmas kontrasztként enerváltak voltak: tökéletes szereptudással, nagy rutinnal tébláboltak a színpadon.
Iain Paterson (A hollandi) és Jennifer Holloway (Senta) - fotó: ©Wilfried Hösl
Münchenben Wagner-műveit mindig osztályon felüli szereposztásban hirdetik meg. Napjaink egyik legkeresettebb Wagner-basszbaritonja az ír Iain Paterson – október 22-i teljesítménye alapján teljesen érthetetlenül. A hang legfeljebb Wolfram vagy Kothner szólamára lenne elegendő, nem Wotanokra és Jochanaanra. Számos hangfelvétel bizonyítja, hogy az 1900-as évek elején is hagyományosan fakóbb hangszínű baritonokra osztották a Hollandit (elég csak a magyar Farkas Sándorra, majd Jámbor Lászlóra gondolni), s csak később terjedt el a Michael Bohnen, Franz Crass, James Morris, Faragó András-féle keményebb, férfiasabb hangadás. Ám Paterson mintha alapvető technikai problémákkal küzdene: nem csupán a magasságokkal kínlódik, de a frázisoknak sem képes egy levegővel a végére jutni, a hangerő pedig gyakran áldozatul esik a zenekari szövetnek. Ezenfelül mintha maga a művész unta volna az estét, csak ácsorgott és dalolgatott, tét nélkül. Ez az ernyedtség természetesen a nézőtéren is eluralkodott.
Jennifer Holloway (Senta) és Eric Cutler (Erik) - fotó: ©Wilfried Hösl
Érthetetlen módon mintha hasonlóan demotivált lett volna az estén az egyébként kiváló Jennifer Holloway. Az amerikai szoprán hangilag kifogástalan Senta, okos nő, nagy energiákkal, ám mintha mégsem találta volna a helyét a produkcióban. Mindez különösen a hamburgi Tannhäuser-Erzsébet énekesszínészi bravúrja után szomorú. Ain Anger lassan beérett a nagy Wagner-basszus figurákba. Dalandja szerepértelmezésileg régi sablon alakítás, ám mint ilyen, rávilágít arra, hogy a gyerekét eladó piti tengerészben már mennyire ott lakozik Wotan népének csírája. Bellini-tenornak indult, de már Siegmundot is repertoárjára vette Bayreuth Erikje, Eric Cutler. Évtizedek óta talán az első énekes, aki jelentős szereppé tudta emelni a jelentéktelen figurát. Ha nem is jellegzetes voce, de valódi bel canto kultúra, mintaszerű frazeálás: Cutler igazi hangzó élménnyé nemesítette a kettőst és a cavatinát. Az amerikai énekes nem nagy színész, de éppen ez a fogyatékosság ad némi bájt a szerepnek. A pályakezdő magabiztos Victoria Karkacheva karrierjének nem Mary lesz a legmeghatározóbb állomása. A bolygó hollandi-együttes egyetlen német anyanyelvű tagja Tansel Akzeybek. A világszintű operaházak édes luxusa, hogy a Kormányos apró szólamát is ilyen minőségű művészre bízzák. A tenorista élvezettel lubickol a hálás szerepben, kérdés azonban, hogy érdemes volt-e felcserélni a Komische Oper Berlin főszerepeit a Staatsoper comprimario figuráira!?
A hollandi: Iain Paterson - fotó: ©Wilfried Hösl
Amíg nyáron a sajtó sápítozva csodálkozott rá, hogy az évek óta középszerű rendezőket és karmestereket, valamint olykor nem osztályon felüli énekeseket szerződtető Bayreuthba nem fogytak el mind egy szálig a jegyek, addig ez a probléma a II. Lajosnak köszönhetően legrégebben Wagner-központnak számító Münchent nem fenyegeti. A papíron makulátlan, a gyakorlatban annál több problémát rejtő Bolygó hollandi produkció zenei megvalósítása osztályon felüli volt. Lothar Koenigs és a Bayerisches Staatsorchester közti összhang végig tökéletesnek tűnt, a karmester nem dirigálta a zenekart, inkább egyenrangú partnerként közösen muzsikált velük. Bár Koenigs interpretációja nem jelentett revelációt, az est zenei megvalósítása ritka ökonómiában zajlott, bebizonyítva, hogy a zenekar több mint 150 éve szolgálja méltón a német géniusz kopófélben lévő munkáit.
