28 év. Mindössze ennyi adatott meg Sarah Kane-nek, a súlyosan depressziós angol lánynak, akinek végül 1999-ben egy kórházi WC-ben sikerült felakasztania magát. Hiába volt a baráti segítség és az orvosi felügyelet, Kane meg akart halni, sőt, mintha egész földi létét és írói munkásságát arra használta volna fel, hogy depressziójáról és halálvágyáról üvöltsön. Ötödik és egyben utolsó, legkiforrottabbnak tartott drámája, a 4.48 Psychosis premierjét már nem érte meg.
Tamara Obermayr - fotó: ©Cordula Treml
De dráma-e egyáltalán a 4.48 Psychosis, vagy inkább belső monológ, netán párbeszéd? Maga Kane nem igen foglalkozott a válasszal, és azt sem tudni, mennyire szánta színpadra az irományt, ő „egyszerűen” csak megpróbálta formába önteni a lelke mélyén kavargó gondolatokat. A rafináltan egyszerű szöveg olvasva rendkívül erős és felkavaró, mely végig fogva tartja a befogadót. Ebben az esetben még az a kérdés is felmerülhet, hogy egy színházi interpretáció képes-e egyáltalán erősíteni a leírtakat-olvasottakat, vagy azzal, hogy konkrét formába ölti, interpretálja a drámát – melynek a műfaj klasszikus értelmében sem cselekménye, sem néven nevezett szereplői nincsenek –, ezáltal egyúttal el is veheti a hánykolódó-örvénylő lélek erejének igazi élét. (Nyilvánvalóan az elméleti kérdés ellenében számos és bizonyára kiváló színpadi adaptáció született az elmúlt húsz évben.)
Elisabeth Freyhoff - fotó: ©Cordula Treml
A Kane-dráma újabb jelentésmódosításon esett át, amikor Philipp Venables operát komponált a szövegből. A 44 éves brit zeneszerző 2016-ban hat női hangra (3-3 szoprán, illetve mezzoszoprán) és egy igen izgalmas összetételű 12 fős kiszenekarra (2 hegedű, brácsa, nagybőgő, fuvola, 3 szaxofon, zongora/szintetizátor, harmónia, 2 ütő) ültette át az alapművet. Az író jogörökösei nem könnyítették meg Venables munkáját, amikor kikötötték, hogy nem módosíthatja a szöveget, annak minden sorát tiszteletben kell tartania – hiába is tiltakozna a komponista zenedramaturgiai énje. Végeredményként egy 24 rövid jelenetre tagolt, jó másfélórás zenedráma született, mely nem kevésbé lett húsba vágó, mint az alapmű.
Julia Pfänder - fotó: ©Cordula Treml
A 4.48 Psychosis bizonyos szempontból hasonlóan zavarba ejtő alkotás, mint Kurtág György időskori remeke, a Játszma vége. Mindkét opera, messze eltávolodva a műfaj hagyományosan elfogadott szerelmen, féltékenységen, bosszún és kardcsörgetésen alapuló cselekményeitől, egyfajta szerzői vallomás, egy olyan intim és „nem az operaközönség elé való” témáról, mely nagyon is jelen van a 21. századi ember mindennapos egzisztenciális rettegéseiben. Venables műve egyetlen hallgatásra teljes komplexitásában nem is feltérképezhető, rafinált hangszerelése és dallamívei gyakran túlmutatnak a kiénekelt szavaknál. A szerzőnek – éppen a zene által – sikerült többletet csempésznie a Kane-drámába: a monoton halálvágyon túli érzéseket, érzelmeket, sőt, olykor egy csipetnyi humort is. Venables operája a szó Richard Strauss-i értelmében letaglózó mű, az utolsó jelenet dobogó-esélyes lehetne a „legszebb 21. századi kortárs zene” nemlétező versenyében.
Laura Mayer - fotó: ©Cordula Treml
Ahogy Kane, Venables sem könnyítette meg a mű színre vívőinek és előadóinak helyzetét. A hat szólam ugyanis nem klasszikus értelemben vett operaszerep, még nevük sincs, a kottában is csak az ősbemutató szólistáinak keresztneveivel vannak jelölve. Ezáltal a rendező feladata lett már az is, hogy meghatározza, hogy a „hat hang” létező figura-e egyáltalán, és ha igen, kicsodák, hol vannak, és miféle viszonyrendszer létezik közöttük (amennyiben létezik). Kovalik Balázs, a müncheni August Everding Theaterakademie október végi premierjenek rendezője, és állandó alkotótársa, Sebastian Ellrich díszlet- és jelmeztervező már a játéktér megalkotásával is kihangsúlyozta az opera különleges voltát. A Reaktorhalle mobil nézőterét úgy alkották meg, hogy a közönség négy oldalt körben ül, a zárt, korláttal elválasztott játéktér pedig alattuk helyezkedik el. Egyszerre pszichiátriai megfigyelőben, de akár cirkuszban vagy állatkertben is érezheti magát a néző, ahol nem csupán a hat bezárt ember viselkedését figyelheti meg, hanem – miután a nézőteret nem borítja a megszokott operaházi sötétség – egymás reakcióit is. Szabadon asszociálható, hogy kik a fehérbe öltöztetett lányok és miért vannak összezárva. Mintha egyfajta emberkísérletben vennének részt, ahol szavaik, gondolataik olykor megjelennek a falakon, kis forgószínpad, föld alatti és feletti világítások, egy mini mocsár, egy leereszkedő nylonfüggöny, egy hinta és néha előkerülő kellékek is segítik a közönségnek megfigyelni a reakcióikat, nekik maguknak pedig emlékezni és elmerülni önmagukba.
Fotó: ©Cordula Treml
Elképesztően koncentrált állandó színészi jelenlétet igényel az előadás, miközben pusztán a szólamok leéneklése sem hétköznapi operaénekesi feladat. Kovalik ezúttal sokkal inkább az énekesnövendékeket vezeti és hozza színpadi helyzetbe, mintsem az opera kapcsán fogalmaz meg határozott állításokat – azt a felnőtt, színházi jelképrendszerekben járatos, együtt gondolkodni kész közönségre bízza. Hat lány áll másfél órán keresztül az úgynevezett színpadon élet és halál mezsgyéjén toporogva emlékekkel, vágyakkal, kapaszkodókkal, álmokkal, a Semmitől való rettegéssel: mintha csak Kharón ladikjában hánykolódnának, nem tudva, mi várja őket a túlparton. Hat mai lány, depressziósok, szoronganak, összekapaszkodnak. Hat hétköznapi lány, akiket a metrón talán észre sem vesz az ember – nem pedig ifjú operaénekes-paródiák. Hat lány, akikből életük egyik első színházi munkája olyan mélységeket csalt elő, melyet kevés rendező fog kivarázsolni belőlük leendő karrierjük során. Hat lány: Elisabeth Freyhoff, Harpa Ósk Björnsdottir, Katya Semenisty, Tamara Obermayr, Julia Pfänder m.v. és Laura Mayer. Reméljük, hall még felőlük a nemzetközi operavilág.
Harpa Ósk Björnsdottir - fotó: ©Cordula Treml
A zeneileg is szokatlan és igényes kortárs opera betanításáért és hatásos megszólaltatásáért a kimért mozdulatokkal, ám kíméletlen precizitással vezénylő Maria Fitzgeraldot megilleti a főhajtás. A 4.48 Psychosis premierje pedig a közreműködők számára is megdöbbentően nagy sikert aratott a Reaktorhalléban. A nem feltétlenül könnyen hevülő müncheni közönség alig akarta leengedni a fáradt közreműködőket és alkotókat a színpadról. Úgy tűnik, létezik egy közönségréteg, amelyik nem fél szembenézni a Sarah Kane–Philipp Venables-féle cseppet sem felemelő, érfelvágós színházzal.
Fotó: ©Cordula Treml
