„Szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a Svanda, a dudás című produkció szexuális tartalmat ábrázol. Ezek a jelenetek szimuláltak; és a szereplők legnagyobb tisztelettel, egy intimitáskoordinátor szakmai támogatásával valósítják meg azokat” – hirdeti a Theater an der Wien a színház legújabb premierjén. Nem ez az első eset, hogy nyugat-európai színházak honlapján hasonló szöveg olvasható, ezzel védve(?) a nézőket, a közreműködőket, a rendezőt és az igazgatóságot az esetleges későbbi bonyodalmaktól. De mi szükség lehet intimitáskoordinátorra (lett légyen az bármiféle „szakma”) egy jámbor cseh népi opera előadásánál!?
Pavol Breslik (Babinsky) és Vera-Lotte Boecker (Dorota) - fotó: ©Matthias Baus
Jaromír Weinberger ma is friss, szellemes tollal megírt, vaskos színekkel meghangszerelt remek műve hiába aratott hatalmas sikert az 1927-es prágai ősbemutató után, és hiába vezényelték a kor legnagyobb karmesteri (akik akkoriban még valóban léteztek), a náci hatalom elfajzottnak bélyegezte a poklot járt dudást és alkotóját. A Svanda hosszú téli álomba merült, s csak az utóbbi években támadt fel Drezda, Graz, Berlin és Prága operaszínpadain. Hetvenöt évnyi némaság után idén novemberben a Monarchia egykori szívében, Bécsben is újra megszólalt a mű.
Dorota: Vera-Lotte Boecker - fotó: ©Matthias Baus
Nemzeti (vagy „nemzeti jellegű”) operát játszani napjainkban külföldön – vagy inkább idegenben – nem ugyanazt jelenti, mint jelentette egykor. Míg húsz-harminc éve egy-egy orosz zenedráma sok parókával, álszakállal, színes kaftánokkal és hagyományos színrevitellel még csodálatot keltett a színházak nyugati vendégjátékai során, mára ezek a művek is polgárjogot nyertek Európa színpadain. „Közkincsekké válva” a színházcsinálók ugyanolyan tovább-gondolandó alapanyagként tekintenek rájuk, mint bármelyik másik korszak és náció operáira. Ez történt 2019-ben a Theater an der Wienben Moniuszko Halkájával is, amely 18. századi lengyel koloritjától megfosztva mai társadalmi drámaként volt látható.
Vera-Lotte Boecker (Dorota) és André Schuen (Svanda) - fotó: ©Matthias Baus
Tobias Kratzer hasonló módon kopasztotta meg a Svandát minden cseh és népmesei rétegétől. A rendezőt nem izgatta a Jégkirálynő szívét megolvasztó, az Ördögöt megtáncoltató strakonicei dudás regéje, helyette egy itt és most (tehát 2023 őszén Bécsben) játszódó kisrealista történetet állított színpadra – meglehetős következetességgel. A lendületes nyitány után Svandáék ágyában – meglepő módon – nem a rockerszerű dudással szeretkezik a felesége, Dorota, hanem Babinskyvel, a „zsivánnyal”. Első látásra tehát klasszikus szerelmi háromszög ez a javából, melyben a házaspár férfi tagja inkább önmagával és a karrierjével van elfoglalva és elhanyagolja az egyébként igencsak kívánatos nejét. Ezt a rést használja ki Babinsky, akit Svanda legalább annyira izgat, mint Dorota, valamint maga a szituáció, amit kavart.
André Schuen (Svanda) és Ester Pavlu (Jégkirálynő)
Fotó: ©Matthias Baus
Az opera első része alatt Tobias Kratzer krimibe illő lélektani drámát varázsolt a színpadra. A három (a Jégkirálynővel és a Varázslóval együtt valójában öt) főszereplő között végig sistereg a levegő, csaponganak a felszabadult hormonok, egy percnyi üresjáratot sem engednek az előadás ritmusából. Elképesztő energiák villódznak az énekesek körül, mindegy, hogy éppen ruhában vagy neglizsében, mintha nem is operaelőadás zajlana, hanem egy filmdráma peregne. Mindez teljesen szembemegy a kortárs operarendezés fő áramlatával, ahol a rendezők/rendezőnők egyre kevésbé foglalnak markánsan állást, és inkább valami finom szépelgést varázsolnak a színpadra, gondosan kerülve, hogy véleményt kelljen alkotniuk az adott műről – s ezáltal megfoghatóak, kritizálhatóak legyenek. Kratzer láthatóan nem tart a kritikától, nem kerít álproblémákat, nem beszél mellé, hanem ujjatlanpólós macsóként tart tükröt önmaga és a közönség elé, hogy a maga naturalista eszközeivel szembesítsen önmagunkkal: „Ilyenek vagyunk mi, gyarló emberek. Hiába is szeretnénk összekapaszkodni, ha az értelmünkön eluralkodnak a nemi hormonjaink, bizony elvesztjük a fejünket és rohanunk az ösztöneink után. Nincs is ezzel semmi baj.” Az előadás alaptézisével Kratzer macsó férfiként fogalmaz meg állításokat az egyre jobban elnemtelenedő operai világban. Ráadásul olyan tézist fogalmaz meg bátran, ami nem divatos, sőt, mi több, a legkevésbé sem píszí.
Jelenet a 2. képből - fotó: ©Matthias Baus
Az előadás második része sajnos nem érte el azt a hőfokot, mint az első, ám ez jó részt Weinberger „bűne”, ugyanis a hosszú Pokol-jelenetet és az Ördög figuráját meghaladta az idő. Itt a rendező is mintha inkább a saját pokláról, mintsem a címszereplőéről mesélne. Svanda egy bárba menekül, ahol az Ördög, egy kisstílű maffiózó mindenképpen meg akarja szerezni a dudáját. Az alkut végül meg is kötik: a részeg Svanda bebocsátást nyer a hátsó kéj- és kokainbarlangba. A helyről ismét Babinsky menti ki – miközben a pokol legsötétebb bugyrában azért egy csók is elcsattan közte és a kábítószertől félig öntudatlan Svanda között… Az opera utolsó képe a happy endé. Dorota éppen úgy szeretkezik, mint a nyitójelenetben… és ismét Babinskyvel… Ez Kratzer nagyon emberi meséjének leginkább epébe mártott és legszomorúbb pillanata. Az asszony végül mégiscsak kidobja a zsiványt, és megbékél a hazatérő férjével.
Iurie Ciobanu (Az Ördög famulusa), Andrè Schuen (Svanda)
és Krešimir Stražanac (Ördög) - fotó: ©Matthias Baus
A bécsi Svandát Max Brod Weinberger által jóváhagyott műfordításában játszották, ami Ausztriában nemcsak praktikus, hanem természetes is, ám az operának valójában „jobban áll” a keményebb cseh nyelv. A zeneileg kifogástalan előadást autentikus karmester, Petr Popelka tartotta kézben. A Wiener Symphoniker játékából inkább a 20. század elejének közép-európai zenei modernsége, mintsem a cseh népiesség dominált.
Jelenet az Ördög-képből - fotó: ©Matthias Baus
A felfelé ívelő karrierű Andrè Schuen szerencsére adottságai ellenére sem elégszik meg az üres szépfiú szerepkörrel. A színpadon egyszerre bájos és esendő, Svandája nem kelti nagy muzsikus benyomását, inkább egy olyan pasi, aki mindig mindent megkapott az élettől, soha, senkit sem bántott – így most nem egészen érti, mibe is csöppent bele. A tiroli bariton igen bölcsen bánik kellemes hangjával és nem forszírozza, hogy minden esetben átüvöltse a vastag zenekari szövetet. Az elmúlt évek felfedezettje Vera-Lotte Boecker is. A német szoprán úgy hat a színpadon, mint a megelevenedett Bécsi szecesszió. Salome és Lulu minden ösztönével és ösztönös életbölcsességével megáldott nő, egyszerre a férfiak vágyának tárgya, egyenrangú szexuális társuk és a saját ösztöneit kiélni kívánó asszony. Magyarán igazán izgalmas énekesnő, ráadásul hatalmas, jól gondozott és egyelőre törések nélküli szopránhang méltó birtokosa. Minden európai színpad szívesen látott vendége Pavol Breslik. Tenorja a Mozarttól Janácekig végigénekelt szerepektől némileg kopófélben van, de állapota még koránt sem kínos. Sármja, színpadi magabiztossága, tenor-allűröktől mentes figurája kárpótlást nyújt a vokális hiányokért.
André Schuen (Svanda) és Vera-Lotte Boecker (Dorota) a zárójelenetben
Fotó: ©Matthias Baus
A prágai produkcióból érkezett Ester Pavlu, akinek Jégkirálynőként ezúttal a statikus mesefigura helyett egy mai érzéki asszonyt kellett alakítania. Miként tavaly anyaszínházában, ezúttal is uralta a színpadot. Tetszetős mezzoszopránjával mintha Bécsben még nagyobbat akart volna énekelni, mint otthon – felesleges a rásegítés, éppen eléggé szól a hang magától is. Varázslóként Sorin Coliban látható örömmel aknázta ki a korától és alkatától oly távolra került kegyetlen figura minden rezzenését. A piti maffiózóvá silányult 21. századi Ördög figuráját otthonosan alakította Krešimir Stražanac, akinek basszbaritonja nem elég fajsúlyos a basso profondo szerephez.
Jelenet az Ördög-képből - fotó: ©Matthias Baus
Ismét komoly értékeket felvonultató, élvezetes produkció született a Theater an der Wienben – a Svanda azonban nem hódította vissza az osztrák fővárost. Tobias Kratzer rendezése ugyanis némileg várost tévesztett: jóval inkább lett volna való a mindenre nyitott Berlinbe, mint a konzervatívabb Bécsbe. A produkció premierjét nem kísérte sem zajos siker, sem hangos bukás. Pechére. Így az egyetlen sorozatban játszott opera szerda esti előadásán a 80%-os nézőtér nagy részét ősz hajú, bérletes nyugdíjasok töltötték meg, akik a borítékolhatóan érkező impotencia sztoikus nyugalmával szemlélték az eseményeket. Márpedig biztos, hogy Kratzer nem őket akarta megszólítani…
