Egy kulturális létesítmény (színház vagy operaház) létezését alapszinten meghatározza az intézmény kapcsolata a közönségével. A vezetőségnek pontosan tudnia kell, hogy kinek játszik – s ennek tükrében döntheti el, hogy mit prezentáljon a következő évadban vagy ciklusban. A brüsszeli Théâtre Royal de la Monnaie-ban ezen a téren minden bizonnyal nagyon jól csinálnak valamit, hiszen a stagione-szerűen játszott produkcióikra hetekre előre alig lehet jegyet kapni. Mindez nemcsak az évad kiemelt előadásaikra igaz – Romeo Castellucci Ringjének első két estjére (Bretz Gáborral mint Wotan) vagy az új Turandotjukra –, hanem a 2019-es bemutató-széria után idén decemberben kilenc(!) előadás erejéig visszatért Rimszkij-Korszakov-ritkaságra, a Mese a Szaltán cárról című operára is.
Gvidon cárevics: Bogdan Volkov - fotó: ©Forster
Bár többször felújították a de la Monnaie 1856-ban átadott épületét (és némi renoválás ma is ráférne), kiszámíthatatlan lépcsőházaival, zegzugos folyosóival, intim-bordó nézőterével, épphogy kopottságában lakályos egyedi atmoszférájával (ami magára a belga fővárosra is jellemző) nyeri meg magának a betérőket. A színház vezetősége pedig (úgy tűnik) maximálisan élvezi a város polgárságának bizalmát. Brüsszelben ugyanis ma is sikk operába járni. Ráadásul igen szokatlan módon esténként meglepően magas a fiatal nézők aránya, és sokkal inkább párok, baráti társaságok jönnek, mint penzumként iskolai osztályok. A konvencióktól mentes, minden frissre nyitott közönségnek nyilván élmény, de egyúttal nagy kihívás is színházat csinálni, hiszen kötelesség megfelelni az állandóan magasan tartott minőségi elvárásoknak (1981 és 1991 között Gerard Mortier vezette az intézményt).
Jelenet az I. felvonásból - fotó: ©Forster
Négy évvel ezelőtt Dmitri Tcherniakov Madriddal és Strasbourggal koprodukcióban készített Szaltán cár-rendezése akkora siker lett, hogy a 2020/21-es szezonban elnyerte az International Opera Awards Legjobb Új Produkció díját, valamint a MEZZO TV az utókor számára is megőrzésre érdemesnek ítélte az előadást. Bár a felvétel bejárta a világot, mindez semmit sem vont el az élő előadás iránti keresletből. Jogosan, hiszen az orosz rendező ezúttal tanítani való mesterművet alkotott. Rimszkij-Korszakov kései meseoperája – éppen a népmese-szerű történetszövése okán – nem tartozik az Oroszországon kívül hagyományos eszközökkel színpadra állítható opusok közé. Tcherniakov látványos és merész utat választott, melyben egyszerre őrizte meg az eredeti Puskin vers színes naivságát és tette azt idézőjelbe, miközben egy már-már illetlenül intim és nagyon is 21. századi keretbe helyezte a klasszikus színrevitelben szinte előadhatatlan operát.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: ©Forster
Tcherniakov főhősei a száműzött Militrisza cárné és a Szaltántól származó fia, Gvidon cárevics lesznek. Az operának mintegy fele a színház arany vasfüggönye előtt játszódik (egy-egy járással a nézőtéri páholysorról), napjaink hétköznapi valóságában. Militrisza a színes mese sztaniolpapírjába csomagolva próbálja megértetni autista, szóra is alig fogható fiával kitaszítottságuk történetét. Miképp a Háry János előjátéka után, ezúttal Gvidon gondolataiban elevenedik meg a mese. Elena Zaytseva lenyűgöző fantáziájú jelmezei mintha csak a katonáival és babáival játszó cárevics gyermeki agytekervényeinek szüleményei lennének és a fiú elrajzolt tolla alapján kelnének életre. A lineáris történetmesélés helyett így Gvidon képzeletének sajátos labirintusában kavarog a vasfüggöny előtti valóság, illetve az amögötti részben vetített irreális világ.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: ©Forster
Tcherniakov hatalmas szívvel, de ugyanolyan kíméletlenséggel vezeti végig a nézőt a cárevics önmagába forduló tragédiáján. A rendező ugyanis minden felvonásban tud egyet csavarni a kedves meséből torokszorító drámává nemesített történeten. Amikor Militrisza befejezi száműzetése történetét, felmegy a vasfüggöny és Gvidon belső világában kezd életre kelni a mese, ahogy a cárevics elkezdi magában tovább építeni azt. Az egyik babája lesz a megelevenedő Hattyú cárleány, aki a III. felvonásban új ápolónőként Gvidon „valódi” segítőjévé válik. Tcherniakov a legkegyetlenebb fordulatot az utolsó felvonásra tartogatja, amikoris kiderül, hogy a mesebeli jóságos fehérszakállú Szaltán cár nem több, mint egy mai politikus, akinek „illik” találkozni a korábban rejtegetett, fogyatékkal élő gyerekével. Gvidon fröccsöntött játékrókája tehát maga a cár. Amikor Gvidonnak sikerül hangosan apjának neveznie Szaltánt, a tömeg belekezd a sokszólamú, csilingelő fináléba. A jócskán túlírt Rimszkij-Korszakov-i hozsannázó hangerdő hatására a fiú – anyja és ápolója kétségbe esésére – ismét összeomlik és magába fordul.
Svetlana Aksenova (Militrisza cárné) és Bogdan Volkov (Gvidon cárevics)
fotó: ©Forster
A bemutatóval szinte azonos szereposztásban színre került produkció felfrissítésére Brüsszelbe érkezett Dmitri Tcherniakov, hogy az egykor szemvillanásokig kidolgozott rendezéséből segítsen felidézni minden apró rezdülést, miközben az előadás új karmestert kapott a Rimszkij-Korszakov specialistaként is számot tartott Timur Zangiev személyében. A de la Monnaie együttesei élén a kiváló és élénk tempót diktáló dirigens nem hagyta unalomba fulladni a dús, utóromantikus partitúrát, sőt még a szláv kolorittal sem maradt adós a zenekar és a színpad. A brüsszeli színház ugyan teljes társulattal rendelkezik (menedzsment, ének- és zenekar, technikai stáb), a magánénekeseket azonban kizárólag az egyes produkciókra szerződtetik, így annak sem volt akadálya, hogy a Szaltán cár a lehető legautentikusabb módon orosz karmesterrel, illetve gondosan válogatott, jelentős részben orosz vagy legalábbis szláv anyanyelvű szólistákkal kerüljön színre.
Stine Marie Fischer Carole Wilson és Bernarda Bobro
fotó: ©Forster
Tizenhat nap alatt kilenc előadás elképesztő vokális (és ez esetben lelki) megterhelést ró a vezető művészekre, így nem csoda, hogy a december 19-i utolsó esten már olykor mutatkoztak a hangi fáradtság jelei – melyek azonban egy pillanatra nem váltak a komplex alakítások terhére. Svetlana Aksenova (aki 2024 februárjában Budapesten a Pikk dáma Lizájaként fog debütálni) méltón viseli a korán anyává tett magányos Militrisza sorsát. Hangja és alakítása elmélyült és gondozott. A hattyú cárleány jóval statikusabb szerepében Olga Kulchynska állt helyt, még ha az opera egyetlen slágeráriáját nem is tudta azzal a szibériai varázzsal megtölteni, mint Anna Netrebko, amikor néhány éve lemezre énekelte azt. Művész és szerep nagy találkozása Bogdan Volkov és Gvidon. A fiatal orosz művész, aki négy felvonáson keresztül végig a színpadon marad, nem is alakítja a cárevicset, inkább megrendítő kórképet rajzol az autista fiúról. A tenorista féltőn megválogatott repertoárjának hála valószínűleg még igen sokáig finom vokális képességeinek birtokában marad. Szaltán cár figurájával nem sokat bajlódott Rimszkij-Korszakov, mindössze két rövid jelenetet komponált neki. Az elmúlt években jelentős nemzetközi karrierrel büszkélkedő Ante Jerkunica számára kissé magas a szólam, melynek nehézségeit erőből próbálja megoldani. Nem mindig teljes sikerrel. Akadnak művészek, akik karrierjük második felére érnek be. Ebbe a kategóriába tartozik Carole Wilson is. Kiváló karaktermezzóvá nemesedve hatalmas energiával (és jelen esetben humorral) bújik a különféle néni-figurákba. A főgonosz Babarika szerepében minden szemvillanásával uralja színpadot. A két nővér közül Stine Marie Fischer nemes hangjával, Bernarda Bobro az olykor félresikló intonációjával tűnt ki. Az epizódszerepet éneklő Alexander Kravets az orosz karaktertenor-hagyomány méltó éltetője.
Az opera fináléja - fotó: ©Forster
Egy operaelőadás hangulata, végső kicsengése mindig megfejthetetlen titok marad. Annyi bizonyos, hogy sok múlik azon, hogy aznap mennyire sikerül egy hullámhosszon rezdülnie a színpadnak és a nézőtérnek. A brüsszeli Szaltán cár közönségének jó része, mintha tudta volna, mire érkezik és részt is akart venni a „szeánszban”. Az est fényét emelte, hogy a tapsrend közben megjelent a színház egyik igazgatója, hogy (négy nyelven!) egy-egy csokor virággal elköszönjön a társulat két nyugdíjba vonuló kóristájától, a közönség ovációjától kísérve. Ha azt vizsgáljuk, mi lehet a Théâtre de la Monnaie varázsának titka, a megoldás talán benne rejlik ebben az apró gesztusban.
