Caruso

Szilágyi Arabella energiáját 1891 nyarán valószínűleg lekötötte bérházának építtetése (talán cseperedő lánya nevelése) és ezért nem sietett az Operaház rendelkezésére állni. Miután nem sikerült a szerződés részleteiben megállapodni a színházzal, a következő két évadban vendégként lép fel átlagosan havi három estén. Korábbi szerepei (Santuzza, A walkür-Brünnhilde, Ortrud, Sába királynője, Donna Anna) mellé újakat is kap. A kritika hozzáállása nem sokat változik, szemére hányják állandósult intonációs problémáit, de elismerik drámai erejét és hangjának megerősödését, valamint azt, hogy váltótársnőivel ellentétben legalább magyarul énekel. Ez utóbbi megjegyzés nem csupán Italia Vasquez és társai olasz és egyéb nyelvű szereptudása ellen szól, hanem az asszimilálódott Budapestről is, hiszen Szilágyi származását karrierje alatt sohasem firtatták. Első új feladatát, A zsidónő debütálását (ráadásul a Siegfried-premier előtt négy nappal!) nem kíséri különösebb siker, a szólamot mindössze négyszer énekli, pedig a papírforma szerint Rachel neki való szerepnek kellett volna lenni.

 Szilágyi Arabella a Sába királynője szerepében

A Szilágyi Arabellánál alig egy évvel idősebb Gustav Mahler huszonnyolc múlt, amikor megérkezett Budapestre, immár háta mögött tudva a ljubljanai, olmützi, kasseli, prágai (itt vezényelt először Wagner és Mozart műveket) és lipcsei színházakat, melyek közül több helyről kisebb-nagyobb botrányok közepette távozott. Ekkorra annyit már megtanult, hogy csak akkor lehet valódi együttesvezető – tehát akkor tud érdemi munkát végezni –, ha olyan röghöz kötött, tíz hónapon keresztül együtt dolgozó szólistagárda áll a rendelkezésére, melyek tagjaival megvalósítható a teljes repertoár – azaz klasszikus társulatként tudja működtetni a rábízott művészkollektívát. Az 1880-as évek végén egy részben önkéntes, részben éppen Mahler által szorgalmazott generációváltás zajlott az Operaházban. Csak a szoprán fachba ő szerződtette a gyorsan eltűnő Eibenschütz Johannát, Müller Irmát, Raditz Céliát és Schiff Etelt, a kisebb szerepekben egy évtizedig működő Gábos Nellyt, a koloratúraként 1913-ig kiválóan használható Sz. Bárdossy Ilonát és mindenekelőtt az alig huszonegy éves Italia Vasquezt, aki mind olasz, mind német főszerepekben hosszútávon is főnyeremény lett (rövid távon viszont Szilágyi Arabella konkurenciája).

 Szilágyi Arabella Brünnhildeként
Forrás: Operaház Emléktár

1886 májusában, amikor a még mindig csak huszonöt éves és nem különösebben rutinos énekesnő végre az Operaház tagja lett, mintha el akarta volna feledtetni önmagával és a pesti publikummal az egykori kis sikerekkel és kis kudarcokkal indult Spiegel Arabellát, amikoris új művésznévvel Szilágyi Bellaként tüntette fel magát a plakátokon. Ekkorra megérthette azt is, hogy miután a jelentős német színháznak számító Boroszlóba nem hívták vissza (és bizonyára más városokban is sikertelenül próbálkozott), nem érdemes külföldön kísérleteznie, sokkal kézenfekvőbb itthon folytatni az igazán el sem kezdett karrierjét. Az Operaház vezetősége azonban – Podmaniczky Frigyes és Erkel Sándor mellett Káldy Gyula főrendező, az egykor megvádolt konkurens énektanár – nagyon is jól emlékezhetett a társulatot hat évvel korábban Bécs kedvéért cserben hagyó akkori növendékre, s nyilvánvalóan már ezért sem kapkodtak Szilágyi Arabella után. Nem véletlen, hogy szerződtetésére csak Podmaniczky távozását követően, Keglevich István intendánsságának kezdetén került sor. Ebben akár szerepe lehetett a szoprán grófi támogatójának is, de maga Szilágyi Bella is más érzéssel sétálhatott Pest grand boulevard-ján 1885 tavaszán, miután a korábbi Sugár utat Andrássy útra keresztelték...

 Forrás: Operaház Emléktár

Krúdy Gyula volt az egyetlen, aki két írásában is releváns nyomot hagyott az utókornak arról a titokról, melyet talán egész Budapest suttogott annak idején. Hogy ki lehetett a gavallér, akinek támogatásával a húszesztendős kezdő énekesnő 1881-ben házat vehetett az akkor még igen kies Gellérthegyen, s aki egyúttal a születendő kislány, Szilágyi Ágota inkognitóba burkolódzó nemzője lehetett? Az apa neve a lány egyetlen hivatalos iratában sem szerepel. Krúdy, a századfordulós főváros rejtélyeinek ismerője nagy mesélő volt, történeteiből egy évszázad távlatából nem könnyű kibogozni, hol értek véget a tények és hol kezdődött a fantázia. Az akkor már visszavonult művésznőről két írásában emlékezett meg, 1923 karácsonyán A Magyarország emlékkönyvébe című tárcájában, illetve 1932-ben A számozatlan fiáker regényében.

 Forrás: Operaház Emléktár

Szilágyi Arabella nem csupán az Operaház hőskorának legendák ködébe tűnt művésze, hanem egyúttal olyan asszony is, akinek pályaívét és magánéletét az elmúlt évszázadban senkinek sem jutott eszébe górcső alá venni. A kutatást nehezíti, hogy életében egyetlen nagyobb (nem sok releváns információt tartalmazó) interjút adott az 1895-ös prágai vendégjátéka után, a szakirodalom pedig mindig is megelégedett azzal, hogy a karrier két szélsőséges pontját rögzítse – A säckingeni trombitás 1886-os premierjének kudarcát, illetve alig két évvel később A walkür, majd a Parasztbecsület bemutatóinak Gustav Mahler hathatós segítségével kivívott diadalát. A kortársak és az utókor közönye már csak azért is sajnálatos, mert Szilágyi Arabella élettörténete jóval több izgalmat és pikáns részletet tartogat a lexikonok üres sorainál. A frissen megnyílt Operaház egyik első magyar dívája ugyanis nemcsak korának egyik legjelentősebb, mondhatni iskolateremtő szopránja volt, hanem a dualizmus kirívóan érdekes és szokatlanul emancipált asszonya is. Storyja már-már megfilmesítés után kiált.

Forrás: Operaház Emléktár

Időnként előkerül a nem különösebben szellemes körkérdés, miszerint: „Melyik operát vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?” A válaszadók jórésze persze telehordaná a szigeteket Trubadúrokkal, Bohéméletekkel, Carmenekkel, esetleg a Turandottal (a vérmesebbek persze a Bánk bánt se hagynák otthon…), hogy ne unják halálra a tengerzúgást – mintha nem ismernék már kívülről ezeket a remekműveket... Monteverdi Orfeója valószínűleg kevés hátizsákból kerülne elő, pedig nem csupán sokkal fontosabb, hanem jóval izgalmasabb opera is annál, mint ahová az átlagközönség pozícionálja.

A Philharmonie de Paris 2015-ben átadott nagyterme

Az 1948-ban alapított Aix-en-Provence-i Fesztivál olyasféle helyet foglal el a francia kulturális életben, mint Ausztriában a Salzburgi Ünnepi Játékok. Július elején rendre felkerekedik a párizsi operarajongó értelmiség (és persze a kultúrsznobok), hogy néhány napot a Provence-i városkában élvetegkedjenek, esténként pedig a top-kategóriás előadásokban vagy koncertekben gyönyörködjenek. Ez a fizetőképes polgári közönség egyszerre nyitott az újdonságokra és kényes a kifinomult minőségre. A tavalyi nyár egyik attrakciójaként Dmitri Tcherniakov új Così fan tutte-adaptációját kapták, mely – miután koprodukcióban készült – 2024 februárjában tíz estén a párizsi Théâtre du Châtelet-ben is látható volt.

Georg Niggl és Patrizia Petibon - fotó: © Thomas Amouroux

Georg Friedrich Händel nevéhez mintegy negyven opera és közel azonos számú színpadra állítható oratórium köthető – s mi tagadás, ez a tetemes műjegyzék többé-kevésbé azonos recept alapján készült. Történetük a Bibliában, az ókorban vagy a mitológiában gyökerezik, szerep-leosztásuk és szerkezetük meglehetősen egy kaptafára készült: a hosszabb recitativókat (ezekben bonyolódik a számos csavart rejtő cselekmény) és áriákat (melyek általában egyetlen érzelemről zengenek olykor 8-10 percen keresztül is) csak elvétve követi például duett. Azonban Händel szinte mindig színvonalas zenét írt, egy-két gyöngyszemet és slágert majd’ minden művében találni. Így nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben a színházak lelkesen merítenek az életműből, hol újrafelfedezve a ritkaságokat, hol pedig „csak átfésülve” a slágerdarabok (pl.: Giulio Cesare, Alcina, Rinaldo, Agrippina, Xerxes, Rodelinda) valamelyikét.

Giulio Cesare: Gaëlle Arquez - fotó: ©Vincent Pontet / OnP

Franz Schubert nem volt sikeres színpadi szerző. Legtöbb ez irányú kísérlete (operák, Singspielek, oratóriumok, illetve kísérőzenék) befejezetlen is maradt. Életében csak két kisoperája került színre, a halála óta eltelt közel kétszáz évben pedig – noha számos ígéretes és méltó feltámasztási és rekonstruálási kísérlet történt, azok igen gyorsan a közöny lápjába fulladtak. A sors iróniája, hogy a bécsi komponista neve a színpadokon leginkább Berté Henrik szirupos operett-giccsének, A három a kislánynak tesze-tosza főhőseként maradt fent. Schubert természetesen jóval komolyabb és nívósabb zeneszerző volt annál, mint amit a daljáték felskiccelt, így az sem véletlen, hogy a legjelesebb muzsikusok időről-időre kísérletet tesznek az életmű általuk maradandónak ítélt, mégis homályban pihenő szeleteinek megmentéséért is.

L’autre voyage - jelenet - fotó: ©Stefan Brion

Érdemes lenne egy hosszabb tanulmányban végigvezetni, hogy mik lehettek a mélyebb művészi és társadalmi okai annak, hogy a 20. század elejének nyugat-európai operaszerzői a mitológiai-történelmi történetmesélés, a romantika és verizmus után miért fordultak a fantáziabirodalom, a mesék felé. Bizonyára közrejátszott ebben például a világháború, melynek pusztító hatása után menekültek – és menekítettek a közönséget – a valóság elől. S ha különböző módokon, de talán minden generáció megpróbál megőrizni valamit gyermeki énjéből felnőttként is. Ahogy manapság a LEGO egyre inkább a tehetősebbeknek készít dekortárgyakat és kevésbé a gyerekek kreativitásának és fantáziájának fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, ugyanúgy vonhatták el a „meseoperák” a hétköznapi problémáktól a két világháború közti közönséget. A korszak két legjelentősebb operaszerzője, Richard Strauss (Az árnyék nélküli asszony, 1919) és Puccini (Turandot, 1926) akarva-akaratlanul is utat mutathatott kortársaiknak, Kodálynak (Háry János), Janáčeknek (Prücsök úr kalandjai, A ravasz rókácska), Ravelnek (A gyermek és a varázslat), Carl Orffnak (A hold, Az okos lány), Alexander von Zemlinskynek (A törpe), Jaromír Weinbergernek (Svanda, a dudás), Werner Egknek (A csodahegedű). vagy éppen Franz Schrekernek (akinek minden színpadi műve mintha a valóság és az irrealitás határmezsgyéjén táncolna).

Wioletta Hebrowska és Alik Abdukayumov - fotó: ©Martina Pipprich