Bajban lehet Bayreuth. Legalábbis erre utal, hogy a Richard-Wagner-Festspiele előadásaira – melyekre nem is olyan régen kizárólag több éves várólistákon keresztül lehetett jegyekhez jutni – manapság facebook hirdetéseken toboroznak nézőket. Úgy tűnik, hogy a lassan 150 éves fesztivál elpusztíthatatlannak vélt nimbusza leáldozóban van, de legalábbis jókora hullámvölgybe került. Ha valaki osztályon felüli Wagner-előadásokra kíváncsi, ma nem feltétlenül utazik a kis bajor városba, ahol a genus loci ugyan még igéző, de ezen felül nem sok valódi örömet tartogat. A turista-csapda városkában szállást alig kapni és az éttermi számlák is szemtelenül magasak. A Festspielhaus akusztikája páratlan, de székei legendásan kényelmetlenek, a Zöld Dombon pedig bizonyára ma is idillikus piknikezni az előadások szüneteiben – de hol vannak már a legendás karmesterek, a Wagner-specialista világnagyságok, az egyesével összeválogatott ének- és zenekar, és hol vannak a nemzetközi operajátszásnak irányt mutató rendezőegyéniségek!?
Az I. felvonás fináléja - Fotó: © Martin Sigmund
Mindezek híján a nézőtéren lassan csak a nosztalgiába meredő égőszeműek, a rendíthetetlen sznobok, a távol-keleti turisták, no meg az orosz Instagramm like-vadászok maradnak. Az értő és éhes közönség az egykori Bayreuth színvonalát megtalálhatja valamennyi Staatsoperben, ahol ma is a Wagner-opusok a repertoárok ékkövei. Wagner művészete operai viszonylatban rekord hosszan, mintegy százötven évig őrizte kikezdhetetlen pozícióját, ám a mai világ legfontosabb kérdéseire mintha ezek a zenedrámák nem adnának releváns választ. Kihalófélben van az a generáció is, amelyik még áhítattal ejtette ki a száján a germán géniusz nevét, a polcokon marad a könyvtárnyi irodalom, és egyre kevesebben szeretnek negyed napokat operaházakban tölteni, hogy aztán elvesszenek a bonyolult motívumerdőkben. Bizony, még egy Parsifal hallatán is felmerül a sokak szemében szentségtörésnek hangzó gondolat, miszerint üdvös lenne legalább félórával megkurtítani a partitúrát (maga a szerző kínált hasonló javaslatokat Hans Richternek).
Heinz Göhrig (I. Grál-lovag) és David Steffens (Gurnemanz)
Fotó: © Martin Sigmund
És hát a Wagner által megénekelt mítoszok... A mai férfiak jó része – tehát bármelyik „dalnok” – Vénuszt választaná a szűz Erzsébet helyett, és egyetlen lány se bólintana rá arra a lehetetlen feltételre, hogy nem kérdezheti meg jövendőbelije nevét. Napjainkra már-már elfogadott lett a testvérszerelem, a szűz-lovagokat pedig egyszerűen pofán röhögi az Y és Z generáció. Mindez persze fog még idővel változni, eljön majd az újrafelfedezések ideje is, de annyi tanulságot Wagner is megérdemel végre, hogy a művészetben semmi sem örökérvényű. Igaz ez az operarendezésekre is. Míg ezelőtt húsz-harminc-ötven évvel ezelőtt egy-egy produkció időtálló értéknek számított, melyet hosszú éveken keresztül relevánsan lehetett játszani, ez ma már elképzelhetetlen. Felgyorsult világunkban az előadások is az aznapi mára igyekeznek reflektálni, ezért a boncolt kérdéskör legkésőbb néhány szezon után indifferensé válik.
Paweł Konik (Amfortas) - Fotó: © Martin Sigmund
A társadalom java szemében egyre anakronisztikusabbá váló, vagy turista-fotótémává fakuló operaházak hatványozott erőfeszítéseket kénytelelenek tenni a közönség megtartásának érdekében. Ennek módja éppúgy lehet egy látványos, már-már cirkuszi produkció, de egy húsba vágó előadás is. A stuttgarti Staatsoper évtizedek óta a második utat igyekszik járni, vállalva olykor a búúzás, és a gyors erózió kockázatát is. Szótárukban azonban az értékmegőrzés hangsúlyos szerepet kap, és úgy tűnik, pontosan érzik annak felelősségét, hogy az elkészült – tehát sok adóforintot (-eurót) felemésztett – produkcióikat minél tovább a premierhez közeli nívón megőrizzék. Ennek szép példája az idén tizenöt éves Parsifal, Calixto Bieito egykor hatalmas hullámokat vert produkciója, mely több évnyi pihenés után hat áprilisi estén ismét színre került. Önmagában az a tény is tiszteletet érdemel, hogy egy operaház nem „húsvéti kötelességként” éli meg a mű elővételét, hanem tekintélyes előadásszámban módot ad az előadóknak szerepeik csiszolására. Bár olykor (különösen a II. felvonás Parsifal–Kundry kettősében) tetten érhető némi szellemi bizonytalanság és üres téblábolás, a spanyol rendező kegyetlen víziója ma talán még aktuálisabb, mint a premier idején lehetett.
Heinz Göhrig (I. Grál-lovag), Rosie Aldridge (Kundry)
és Catriona Smith (2. apród) - Fotó: © Martin Sigmund
Ha létezik opera, melyet még a wagneri életművön belül is szentségként kezeltek, akkor az a Parsifal. Maga zeneszerző nem is zenedrámának, hanem magasztosan Bühnenweihfestspiel-nek (a magyar műfordítás az „ünnepi játék”-ot használta) nevezte művét. Amíg a Wagner-unokák által elindított színpadi reformokat követően az 1950-es évek óta a teljes életművet sokszor át- és kiforgatták a dramaturgok és a rendezők, addig a balga szent történetének alapvetéseit általában tiszteletben tartották. Nem így Bieito, aki a nem is olyan távoli jövőbe helyezve a produkciót, minden áhítattól és hozzátapadt (gyakran ál-)ünnepi máztól megszabadította a művet, s az ily módon végre lecsupaszított bábot öltöztette fel újra.
Torsten Hofmann (3. apród), David Steffens (Gurnemanz)
és Aleksander Myrling (II. Grál-lovag) - Fotó: © Martin Sigmund
Aki csak egyetlen fotón látta Susanne Gschwender brutálisan szívbe markoló színpadképét, örökre megőrzi a retinájában. A három felvonás – képről képre mind jobban pusztuló – díszlete egy leomlott autópálya-felüljárót ábrázol. A már sehova sem vezető (lebombázott?) út talán maga alá temetett egy egykori kegyhelyet, de az is lehet, hogy más okból lett a háborús pusztítást túlélt emberek (közösség!?) találkozóhelye ez a 21. századi senkiföldje. A mindenüket elvesztettek társadalmilag szinte az őskorba süllyedtek vissza, természetes kifejezőeszközük lett a gyilkosságig menő brutalitás, fő életfunkciójuk a mindennapi létért való küzdelem maradt. Egyetlen fogódzójuk a hit lenne, ám ahhoz, hogy ismét hinni tudjanak bármiben, valamiféle égi megnyilatkozásra, csodára, vagy egy megváltóra lenne szükségük. Erre a szerepre a meghasonlott Amfortas alkalmatlan, az I. felvonás végén a kegytárgybizniszben utazó Titurel is elbukik. Hiába érkezik felülről a „mennyei manna”, az emberek kétségbeesett és kilátástalan isten-keresésében a fröccsöntött szuvenírek már nem adnak megnyugvást. A kívülről jött, szintén félállati naiv óriáscsecsemő Parsifal mellkasára Gurnemanz tetoválja az „Erlösung” (megváltás) szót, ő pedig a Kundryval történt kaland után mintegy megvilágosodva, felismerve a rá szabott – és nem is olyan kellemetlen – szerepben rejlő lehetőséget, magára ölti a szicíliai templomok mega-giccses Jézus-kosztümét. Az üdvözült tömeg pedig a vállára veszi az új szentjét…
David Steffens (Gurnemanz), Rosie Aldridge (Kundry)
Fotó: © Martin Sigmund
Bieito Parsifaljában kivétel nélkül mindenki elveszett, megváltásra váró lélek, ám mindnyájuk számára mást és mást jelent a „megváltás”. Az előadás fókuszába Gurnemanz és Kundry került – az ő útjuk sokkal tisztább és húsba vágóbb történet lett, mint a bután-kéjesen-kegyesen mosolygó – és éppen hogy általuk – (ál-?)prófétává tett címszereplőé. Míg Wagner elsősorban Parsifal útjára fókuszál, s a többi szereplő nem fejlődő jellem, „csak” egy-egy stáció a „balga szent” megvilágosodásában, addig a rendező további teljes – és rettenetes – élettörténetekkel ajándékozza meg a nézőket. Gurnemanz a kiábrándult értelmiség megtestesítője, a mindenkori „tanár úr”. Hiába a férfias fellépés, szavait pusztába kiáltja, a III. felvonásra kilátástalanságában pedig inkább megvakítja magát és önsanyargatva várja a véget. A mindenhol jelenlévő Kundry, ijesztő ősanya és mindenki kurvája egy személyben, a második rész végén – miután kiokádta magából átkait – kivágja a nyelvét, így az utolsó szavai („Dienen! Dienen!” / Szolgálni!) már az öncsonkított száját hagyják el. Több mondanivalója nem marad. Ám számára Parsifal talán mégiscsak elhozza a megváltást: magára hagyja ugyan, de anyává teszi. Kundry két korábbi „áldozata”, Amfortas és Klingsor is Parsifal lándzsája (valójában csak egy kitépett vascső) által hal meg – még ha a Grál őrzője csak szimbolikusan is. Bieito száműz minden fellengzősséget és az operához tapadó (gyakran mesterkélt) áhítatot. Kegyetlen és a vakhittel szemben metszően cinikus értelmezése nem ünnepi színjáték, hanem fanyar és reális jövőkép.
David Steffens (Gurnemanz) - Fotó: © Martin Sigmund
Egy tizenöt éves, többször „felmelegített” produkciótól természetesen nem lehet egy premier-széria frissességét és érzékenységét elvárni. Az eltelt idő alatt a szereposztás java is többször kicserélődött, az újonnan beállóktól pedig már testi-lelki habitusuk okán sem lehet pontosan számon kérni az egykori instrukciókat. A felújításért felelős Sophia Binder érezhetően szívén viselte az előadás sorsát, de hat heti műhelymunkát Calixto Bieitóval senki sem pótolhat.
Samuel Sakker (Parsifal) - Fotó: © Martin Sigmund
Jó tesz a Parsifalnak, hogy nem fesztivál-jelleggel, hanem sorozatosan van módjuk előadni, egészen másfajta energiabeosztás és rutin adja meg így a celebrált esték alapját. Természetes, hogy a produkciót Cornelius Meister, a Staatsoper Stuttgart főzeneigazgatója tartja kézben. Az utolsó Wagner-opus technikailag jóval könnyebb, mint elődei, valódi jutalomjáték a karmestereknek, akik szabadon fürödhetnek a partitúrában és kedvükre színezhetik a szólamokat. Meister és zenekara magabiztosan birtokolja a művet, a tempók ugyan néha kicsit hajszoltak, de ez részben szimbiózisban van a cseppet sem lírai produkcióval, részben pedig így legalább elkenhetők az unalmasabb tíz percek.
Shigeo Ishino (Klingsor) - Fotó: © Martin Sigmund
Különös jelensége korunk operaéletének Rosie Aldridge. Az angol mezzoszoprán mintha sohasem lett volna fiatal, mintha karrierjéről kimaradtak volna a Dorabellák, Hamupipőkék meg a társaik, és azonnal, kész lelki-színészi eszköztárral felfegyverkezve a koros-kortalan karakterszerepekbe vethette volna magát (a Sekrestyésnétől a Jancsi és Juliska mamáján át a Sweeney Todd Mrs. Lovettjéig). Bár énektechnikája és német szövegejtése egyedi, a lehetetlen helyre írt szólam csúcshangjai megszólalnak, efölött nem csupán birtokba vette, hanem tökéletesen a saját képére is tudta formálni Bieito Kundryját. Tovább fejlesztve Christiane Iven eredeti, végig loncsos ősasszonyát, Aldridge képes előbb a II. felvonásban – belülről(!) – megszépülni, nővé válni, majd a záróképben megtisztult terhes asszonnyá magasztosulni.
A Viráglány-jelenet - Fotó: © Martin Sigmund
Rokonszenves jelenség David Steffens Gurnemanza. Valódi tartással és mondanivalóval bíró nyugati férfi, de mégsem vezető alkat. Korunk értelmisége. Vesztésre ítélve. A negyven év körüli bajor művész matériája valódi basszus, mely, ha a Verdi-szólamok cantabiléjét nélkülözi is, német szerepekre kiválóan alkalmas. A távoli Ausztráliából érkezett a címszereplő Samuel Sakker. Ösztönös vadember és óriáscsecsemő egyszemélyben, gondolkodás nélkül öl és ölel, de képes visszatalálni a gyerekkorába és átlátja a messiás szereppel járó előnyöket is. Semmi sem prezentálja tehát, hogy jó vezető váljon belőle, de efféle igény a közösség részéről nem is merült fel. Sakker tenorja nem kellemetlen színű, bírja is a szólamot (kérdés, hogy Trisztánnal hogy fog megbirkózni), dikcióka viszont határozottan csiszolásra szorul, nemcsak egy német színpadon lehetetlen, hogy valaki „Grél”-t énekeljen Grál helyett...
Rosie Aldridge (Kundry), Samuel Sakker (Parsifal) - Fotó: © Martin Sigmund
A stuttgarti együttes megbízható tagja Paweł Konik is, aki győzte hanggal és izzással is Amfortas kissé egyszínűre vett figuráját. A produkcióban Klingsor az egész II. felvonás alatt színen van, Shigeo Ishino nem hagyta ellaposodni ezt a saját ürességétől a kétségbeesésbe menekült alakot. A stuttgarti Parsifalban egyetlen gyenge hangot sem lehetett hallani, miközben azt sem lehetett érezni, hogy a színpadon bárki – és a viráglányokat igazán nem hozta könnyű élethelyzetbe a rendező – ne lett volna elkötelezett a produkció iránt. A főszereplőkkel egyenrangú munkát végeztek a „kisszólisták”" (Peter Lobert talán minden idők leghatalmasabb hangú Titurelje) és különösen az egyenként is önálló entitással bíró énekkar (különösen a férfikar), akik közül lehet, hogy többen pályafutásuk vége felé járnak (ezáltal a kórushangzás is olykor kissé kásás már), ám évtizedek óta nagy rendezőkön csiszolódott, színpadi munkájuk világszinten is kiemelkedő.
Jelenet a II. felvonás fináléjából - Fotó: © Martin Sigmund
A német nyelvterület valamennyi jelentős – és több kevésbé jelentős – operaháza számára presztízs-kérdés, hogy jelentős rendezők, karmesterek és szólisták prezentálják a nagypéntek idejére időzített Parsifaljukat. A műnek 2010-ben, a Staatsoper Stuttgartban született meg az ezredforduló utáni évtizedek legmarkánsabb értelmezése. Calixto Bieitót sokszor tartják öncélúan és túlzóan brutális rendezőnek, nem észre véve, hogy mindezek mögött a túlzások mögött milyen emberismeret és érzékenység is lakozik. A stuttgarti színház pedig azóta is teljesíti feladatát, azóta is teltházakkal prezentálja a gondolatébresztő keserű víziót.
