Ritka vendég az operaházak színpadán A trójaiak, melynek színrevitelének nehézségei már-már a Ringével vetekednek – ám míg Wagner Tetralógiáját áhítatos tisztelet övezi, ez nem jelenthető ki egyértelműen Hector Berlioz megkésett nagyoperájáról. A világ valamennyi zenés színháza büszke magára, amikor sikerül összehoznia egy-egy Nibelung gyűrűje-ciklust, s a közönség sem hagyja ilyenkor cserben az intézményt, arra azonban csak elvétve vállalkoznak a direktorok, hogy az ötfelvonásos francia mű bemutatásával bajlódjanak. Míg a Ringre a közepes, sőt olykor a kisebb német dalszínházak is vállalkoznak, A trójaiakra a legnagyobbak is csak szökőévente (és akkor is lehetőleg koprodukcióban).
Aeneas: Iurie Ciobanu - Fotó: © Werner Kmetitsch
Éppen ezért különösen tiszteletre méltó az Oper Graz vállalkozása, hogy egy Traviata, Tannhäuser, Così fan tutte, Hamupipőke és Szentivánéji álom (Britten) premiereiből álló évad egyik csúcsaként műsorukra tűzték a Berlioz-opust is. A grazi teátrum gyakran jár elöl jó példával még Bécs előtt is. Nem a császárváros mostohatestvére és nem „vidéki színház”, hiszen a stájer fővárosban igen nagy hagyománya és értő lokálpatrióta közönsége van a műfajnak, a korábbi vezetők közül Elisabeth Sobotka a berlini Staatsopert, Nora Schmid pedig a drezdai Semperopert vezeti napjainkban. Maga a vállalkozás ismételten ráirányította a figyelmet a színházra, hiszen A trójaiak egyrészt izgalmas ritkaság, másrészt éppen a mű nehézségei és hossza miatt egyszerűen nem lehet hevenyészett produkcióban kiállítani.
Kasszandra: Mareike Jankowski - Fotó: © Werner Kmetitsch
Ha nem is hatolt ihletetten a partitúra minden rejtelmének mélyére, az mindenképpen Vassilis Christopoulos főzeneigazgató érdeme, hogy Grazer Philharmoniker probléma mentesen megszólaltatta azt a művet, melynek zenekara számára a színház nem szűk árka is kevés volt, így a hárfák és az ütők a páholyokba szorultak. Érdekes módon Christopoulosnak az opera líraibb részeiben, így Laokoon haláljelenetében és Dido zárómonológjában sikerült a legemlékezetesebben alkotnia. Nem tett rosszat az operának, hogy nagyjából háromnegyed órányi zenét kihúztak belőle – fájdalmas hiányként csak Iopas szépséges áriája („Ô Blonde Cérès”) merülhetett volna fel, bár ahogy a szólam megmaradt nyúlfarknyi részét a rendelkezésre álló tenorista megszólaltatta, az is inkább erény. A trójaiak premierje esetében egy működő színházi előadás létrehozása fontosabb gyakorlati szempont volt, mint a teljes zenedráma autentikus megszólaltatása, a húzások által pedig csak koncentráltabb lett a cselekmény és „végigülhetőbb” az este. A rövidítések pedig a karmester és a rendező közös döntései lehettek, a zenei történések és a színpadi cselekvések legalábbis ökonomikusan zajlottak.
Iurie Ciobanu (Aeneas) és Anna Brull (Dido) - Fotó: © Werner Kmetitsch
Tatjana Gürbaca személyében sikerült egy nagy nevű rendezőnőt visszahívni szakmai bölcsőjébe, aki napjainkban – ha nem is tartozik feltétlenül a jelenlegi sztárrendezők krémjébe – évi két-három fontos színházban is releváns feladathoz jut. A trójaiak Berlioz Vergilius-rajongásának eredménye, tehát egy 19. századi férfi olvasata egy ókori férfi eposzából, melyet most egy 21. századi nő értelmezett újra. Mint oly sok női rendező esetében, a produkció fókuszába ezúttal is a férfiak által megalázott, kiszolgáltatott helyzetbe juttatott nők kerültek. Az előadás főhőse tehát nem a sors által sújtott, vándorlásra (és nem mellesleg Itália megalapítására) ítéltetett trójai hadvezér lett – sőt, Gürbaca kifejezetten antipatikus kiskakasra vette Aeneast –, hanem Kasszandra, akinek jóslatait a férfiak nem veszik komolyan, és Dido, akinek egy férfi olyannyira felforgatja a valós és belső királyságát, hogy öngyilkosságba menekül. (Az Aeneis ilyen mértékű jelentésváltása a „hallgattassék meg a másik fél” senecai elve alapján lehet ugyan érdekes, de valószínűleg huzamosabb időre nem befolyásolja a mű, vagy művek olvasatát.)
Jelenet az V. felvonásból, középen: Ekaterina Solunya (Ascagne)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Ha az alapkoncepció fel is vet kérdéseket (elsősorban éppen azt, hogy a női rendezők az esetek 80%-ában miért a fenti nyomvonalon indulnak el), Gürbaca munkájának profizmusa elvitathatatlan. A szereplők viszonyrendszere tiszta, a jelenetek pontosan vannak lerendelkezve, és arról szólnak, amit a szerző megírt. (Az pedig, hogy egy rendező „el tudja olvasni” a kottát, napjainkban önmagában is erénynek számít.) Hiába az idén éppen kétszáz éves Steiermärkische Sparkasse hathatós anyagi támogatása, úgy tűnik, az Oper Graz még egy ötfelvonásos nagyopera kiállításánál is a bölcs takarékosság elvét követi. Henrik Ahr minimalista díszletei elsősorban játéktérként és dekorelemként funkcionálnak, Barbara Drosihn napjaink hétköznapi viseletét idéző jelmezei pedig még évekig tovább élhetnek, számos új produkcióban. Ez a színpadi puritanizmus nem hat zavaróan, részben mert maga az opera és az izgalmas, szokatlan zenei világ állandó figyelmet igényel, részben pedig azért, mert az énekesek mindig pontosan tudják, miért vannak a színen.
Jelenet az V. felvonásból, középen: Anna Brull (Dido)
Fotó: © Werner Kmetitsch
A grazi operának mindössze tizenkét magánénekese és négy stúdiósa van státuszban, A trójaiak gigaegyüttesét mégis sikerült egyetlen vendégtenorral kibővítve kiállítani, az alig ötven fős énekkar pedig a zenekarhoz hasonlóan hiányérzet nélkül, maximális elkötelezettséggel szólaltatta meg a művet. A társulat két ragyogó mezzoszopránja közül Mareike Jankowskinak jutott a hálátlanabb feladat, Kasszandra ugyanis két felvonáson keresztül felfokozott lelkiállapotban üvölt, átkozódik, könyörög és eseng – minden eredmény nélkül, hiszen a jósnő szavai nincsenek hatással Trója végzetére. Az egyenletesen magas hőfokon égő Jankowski sebzett orákulumként hasztalan próbált kapcsolatot létesíteni népével. Jóval színesebb szerepformálás adatott a barcelonai Anna Brullnek Didóként. Gürbaca segítségével három felvonáson keresztül járhatta végig a karthágói királynő útját egy békés nép közszeretetnek örvendő uralkodójaként elcsábítva-elcsábulva, megérezve, hogy milyen az, ha egy férfi mellett életében először biztonságban érezheti magát és nem egyedül kell viselnie a felelősséget. Ebből az idillből kiragadva volt kénytelen szembesülni azzal, hogy nőként elhagyják és immár nem képes egyedül elviselni a magány terhét és az uralkodás súlyát. Tette mindezt Anna Brull gyönyörű tartással és kifejező rövid hajjal, egyszerre királynői és asszonyi méltósággal.
Neira Muhić (Anna) és Anna Brull (Dido) - Fotó: © Werner Kmetitsch
Feltűnően szép tenor hang Iurie Ciobanué, aki húsz éve Mozart-tenorként kezdte pályafutását. A szépen felépített pálya eredményeként mára bátran belevághat Aeneas hatalmas szólamába, melyet kulturáltan, minden hőstenori üvöltéstől mentesen, árnyaltan szólaltatott meg. A román művészt látszólag nem zavarta a nem túl előnyös jelmez, valamint hogy épp a szerep alapjául szolgáló, komolyan veendő hősies tartástól fosztotta meg a rendezőnő. A kisebb szereplők közül Neira Muhić Annaként méltósággal szekundált Dido mellett, Markus Butter megpróbált némi személyes történetet elmesélni Kasszandra párja, Chorèbe szerepében. Gürbaca a szokásosnál fajsújosabbá tette Aeneas fia, Ascagne figuráját. A kamaszfiút mindenki rángatja és megalázza, ezzel is kiemelve, hogy egy gyerek szemszögéből mennyire érthetetlen a trójaiak „nyugtalansága”. A pályakezdő Ekaterina Solunya hangot és arcot tudott adni ehhez az ellenponthoz.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Werner Kmetitsch
Ha valószínűleg nem is fog bekerülni a grazi Trójaiak-produkció Berlioz-operájának legfontosabb előadásainak sorába, a maga keretein belül nagyon is fontos, hogy megszületett. Büszke lehet magára a társulat, hogy önállóan ki tudta állítani a zenedrámát, mely nemcsak Közép-európai szinten került színre majd’ minden komponensében vállalható módon. Graz leszámolt Berlioz játszhatatlanságának mítoszával, és bebizonyította, hogy a műnek egyértelműen lehet helye az operaházak repertoárján.
