Vélhetően annak a két magyar értelmiséginek, Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház igazgatónőjének és Révai József kultuszminiszternek köszönhető, hogy 1949 után a magyar értelmiség ugyan elfordult az operett-től, de magát a műfajt sikeresen mentették meg, illetve át az államszocializmusba. Miközben a dolgozó nép vörösre tapsolta tenyerét a degeneráltra karikírozott arisztokrácián kacarászva, a korábbi polgári célközönség jelentős részének zsenánt lett a Nagymező utcai államosított teátrum, s későbbiekben is csak fitymálva emlegették az „örök ifjú” Honthyt, a „hülye” Rátonyit, „Saaardy Jaaaanos”-t és a Latabárokat. A világháború előtt nem ez volt a szokásos hozzáállásuk, akkoriban még „tout Budapest” tódult egy könnyed szórakozást ígérő zenés komédiára, és megesett, hogy egyazon este az olykor operetteket is játszó Operaház mellett működő magánvállalkozásokban három-négy nagyszériás operett közül tudtak választani.
Annette Dasch (Dzsilli bej) - Fotó: © Matthias Jung
A hazai értelmiség és a szaksajtó (tisztelet a mindenkori kivételnek!) nézőpontja mára sem sokat változott, s még ha lelkesednek is egy-egy Mohácsi-Csárdáskirálynő típusú produkcióért, valójában zsigerileg zavarban érzik magukat az efféle szórakozástól. De mintha maguk a rendezők is néha szégyellnék, hogy munkásságukat az olcsónak bélyegzett népszórakoztatás szolgálatába állítsák, ezért aztán gyakran igyekeznek a Nagy Mondanivalót becsempészni produkcióikba – amitől viszont azok izzadságszagúvá és műfaj-idegenné válnak. Nyugaton ezek a törések (az 1950-es évekbeli befogadói, illetve a rendszerváltozás utáni alkotói paradigmaváltás) ismeretlen. Arrafelé ma is hasonló a közönségréteg látogatja az operetteket mint egykor – és ugyanúgy nem „ciki” számukra a Parsifal vagy a Hamlet helyett egy laza, fűszeres előadásra beülni.
Fotó: © Matthias Jung
A műfaj fénykorában egy operett nyilvánvalóan rövidebb idő alatt és könnyedebb kézzel készült el, mint az operák vagy a társadalmi drámák, ennek köszönhetően szinte azonnal (érzékenyen és szemtelenül) tudott is reagálni a világ aktuális történéseire. Ez az a frissesség az, amit igencsak nehéz 100–150 évvel későbbre átmenteni – akinek sikerül, általában nyert ügye van. Az Oper Köln erre tett kísérletet, mégpedig azzal a merész kezdőlépéssel, hogy nem egy unalomig ismert, lerágott csontot vett elő, hanem egy közel száz éve nem játszott művet, Krasznai-Krausz Mihály (Pancsova, 1897. április 11. – Budapest, 1940. november 3.) Magyarországon A fenséges asszony (Eine Frau von Format – ami talán így fordítható: Egy nő – tetőtől talpig) címen bemutatott operettjét. Míg a hazai elit zenekultúra felkent papjai (már amennyiben még egyáltalán léteznek…) azt számlálgatják, hogy hány Eötvös, Kurtág, esetleg Ligeti reprízt tartanak a világban, a nemzeti konzervatív vonal pedig azon siránkozik, hogy miért nem állnak sorba a külföldi színházak Erkel-kottákért, addig egy közepes méretű német operaház vállalta annak a kockázatát, hogy kiássa egy hazájában is teljesen ismeretlen magyar zeneszerző művét. Így az idei szezon legfontosabb magyar vonatkozású premierje – bár erről a hazai szakma nem vett tudomást – bizony Kölnben volt!
Annette Dasch (Dzsilli) és Wolfgang Stefan Schwaiger (Géza)
Fotó: © Matthias Jung
Nem véletlen azonban, hogy Krausz Mihály (német nyelvterületen: Michael Krasznay-Krausz neve és munkássága a feledés homályába hullt. Pedig anno afféle csodagyerekként már tizenhat évesen Herzfeld Viktor (zeneszerzés) és Siklós Albert (hangszerelés) növendéke lett a Zeneakadémián. (Életrajzai természetesen Kodályt is említik, de a korabeli sajtóban ennek nincs nyoma.) Olyan osztálytársai voltak, mint Kósa György, Losonczy Dezső és mindenekelőtt Ábrahám Pál – akinek stílusa meglehetősen sok rokonvonást mutat Krauszéval, sőt, az 1930-as években egy szerzői jogi csörte is zajlott köztük Bécsben. Emellett hegedű tanulmányokat is folytatott Szigeti Dezsőnél, a MET későbbi koncertmesterénél. 1916-ban szerzett diplomája után valószínűleg Berlinben élt, majd 1919-ben – a Tanácsköztársaság idején – az Operaház bemutatta egyetlen zenedrámáját, az erdélyi paraszt-környezetben játszódó Marikát. Huszonkét éves ekkor, tehát minden valószínűség szerint azóta is a legfiatalabb hazai operaszerző. A kritikák kedvezőek, a hét megtartott előadás sem feltételez bukást.
Richard Glöckner (Pista) és Giulia Montanari (Lya)
Fotó: © Matthias Jung
A politikai viharok elől Krausz ismét Berlinbe költözik, ahol megkomponálja Lengyel Menyhért Táncosnőjét – melyet operaként sosem mutattak be –, majd végleg hátat fordít a műfajnak. Ekkoriban néhány évre eltűnik a magyar sajtó látóköréből, csak első operettjének (Bajazzos Abenteuer) bécsi premierje után kezdenek újra írni róla, 1923 decemberében. Igen gyorsan komponál, sorra kerülnek ki keze alól a filmzenék és operettek, melyek közül a legnagyobb sikert éppen az 1927-ben a berlini Theater des Westensben bemutatott Eine Frau von Format aratta. Krausznak „természetesen” 1933 után el kell hagynia Berlint, az Anschluss után pedig Bécset is. Budapesten telepedik le, ahol 1940-ban, mindössze 43 évesen szívgyengeség következtében elhunyt. Bár néhány hónappal korábban a Városi (Erkel) Színház bemutatta utolsó operettjét, a Mariont, ekkor már csak néhány soros nekrológokat kap. Mind a zeneszerzőt, mind az életművét a II. világháború után elfeledték.
Annette Dasch (Dzsilli) - Fotó: © Matthias Jung
Napjainkban Németországban fokozott érdeklődéssel fordulnak az 1933 után politikai okokból eltávolított alkotók életműve felé. Ennek a folyamatnak a részeként merülhetett fel Krausz neve is, aki az Eine Frau von Format ziccerszerepét a kor operettsztárja, Fritzi Massary számára komponálta (a premier másik húzóneve Max Hansen táncoskomikus volt). A mű sikerére jellemző, hogy a premiert követően állítólag négyszázötven(!) színház kötötte le az operettet, és egy némafilm-változat is hamar elkészült. A május közepén bemutatott friss kölni előadásban legfeljebb csak érezni lehet, hogy az átdolgozók (Christian von Götz és Svenja Gottsmann – szöveg, Adam Benzwi és Daniel Busch – zene) milyen mélységben nyúltak bele az alapműbe, de egy operett nem a Parsifal, ezért a mindenkori közönségigények kielégítése felülírja a keletkezésekor is csak napi fogyasztásra szánt ősváltozatot. Eine Frau von Format nem is fogalmaz meg a világról örök igazságokat, a haláltáncát lejtő hatalmas étvágyú, végletekig túlfűtött Berlin számára készült, s nem több egy fülbemászó könnyed szemtelenségnél.
Fotó: © Matthias Jung
A korabeli közönség persze bizonyára pontosan értette a politikai áthallásokat is és jól ismerte az operettben karikírozott figurákat, akiket azonban már rég elnyelt a történelem süllyesztője. Huszonkét évvel A víg özvegy Pontevedrója után ismét egy képzeletbeli balkáni fejedelemségben járunk, Szilisztriában, melynek kereskedelmi jogaiért Magyarország és Törökország vetélkedik. A tisztességtelen versenyben a helyi miniszterek korruptságát éppen úgy megpróbálják felhasználni, mint a kissé májbajos Petra hercegnő szívét. Míg a magyarok az ellenállhatatlanul sármos Tököli Géza grófot állítják hadrendbe, a törökök Dzsilli bejt küldik – egy nőt. A frakkos, szexi diplomata-asszony egy személyben testesíti meg a pusztító-önpusztító (de ma is csodált) Berlint, a másik főszereplő, Bánon Pista, a gróf táncoskomikus jobbkeze pedig a „Paprika im Blut”, aki még jobban felpörgeti a történéseket. A fergeteges tempójú – és a magyar operettektől szokatlan pikantériájú – bonyodalmak borítékolhatók, mint ahogy az ironikus (mi több, magyar zeneszerzőként önironikus) komédia végkifejlete is...
Annette Dasch (Dzsilli) és Wolfgang Stefan Schwaiger (Géza)
Fotó: © Matthias Jung
A laza kézzel felskiccelt egyestés hülyeséget megspékelik Krausz Mihály szintén nem az örökkévalóság számára komponált slágerei, a korabeli tánczenék egytől egyig remek muzsikák, erős Ábrahám Pálos akcentussal. Az operett fő száma, a Nebenbei, túlélte a művet, számos primadonna búgta mikrofonba a Massary óta, de hasonlóan kellemes a My Baby, my Boy, komm ins Savoy kezdetű táncoskomikus duett, melynek már a szövege is jelzi, hogy mennyire vette bárki is komolyan ezt a művet.
Annette Dasch (Dzsilli) - Fotó: © Matthias Jung
Köln másfél évtizede „elátkozott” hely a német operatérképen, azóta húzódik az operaház felújítása és azóta él a társulat a Rajna túlpartján felhúzott – operajátszásra kevéssé alkalmas – átmeneti játszóhelyén. Ilyen körülmények között a közönség megtartásáért vívott harc fokozott elkötelezettséget és kreativitást igényel. Az Eine Frau von Format csalinak kiváló, a színház vezetősége pedig hibátlan érzékkel választotta ki az alkotógárdát.
Claudia Rohrbach (Petra hercegnő) és Wolfgang Stefan Schwaiger (Géza)
Fotó: © Matthias Jung
Adam Benzwi, a bárzongoristából lett amerikai karmester napjainkban az 1920-as évek berlini zenéjének egyik legavatottabb, Barrie Kosky állandó munkatársa. Közös munkásságuk legfontosabb gyümölcse, a Bál a Savoyban 2013-as újrafelfedezése máig ható fárosz a német operett-színházi életben, hatása az Eine Frau von Format-produkción is félreismerhetetlen. Benzwi hangszerelőként, betanító karmesterként és közreműködő zongoraművészként is az újrafelfedezés bástyája, a Gürzenich-Orchester Köln pedig a súlyos operák után érezhető örömmel követi a maestrót ebben a kirándulásban.
Annette Dasch (Dzsilli) és Richard Glöckner (Pista)
Fotó: © Matthias Jung
Hasonlóan otthonosan mozog a korstílusban Christian von Götz rendező is, akinek 2022-ben Annaberg-Buchholzban bemutatott Der reichste Mann der Welt című Ralph Benatzky színre vitele díszletkoncepciójában is meglehetősen sok rokonvonást mutat a kölni produkcióéval. Von Götz igen rutinos rendező, pontosan tudja, mi kell a közönségnek. Bár a prózákból talán még lehetett volna nyesegetni – igaz, Krausz csak szükséges és elégséges számot komponált a műhöz –, de az előadás kellőképp gyors tempójú, Federico Zeno Bassanese koreográfiái kifejezetten szellemesek. Igen ötletesen fedi el Dieter Richter sematikus forgó-díszlete a színpad fogyatékosságait (talán a berlini Die Perlen der Cleopatra szecessziós tapétáját nem kellett volna egy az egyben átemelni), kifejezőek és erotikusak Sarah Mittenbühler jelmezei és különösen a remekül elrajzolt hajai és sminkei.
Fotó: © Matthias Jung
A rendező elveti a mű korabeli aktuálpolitikai és társadalmi élét (a szereplők körül Manolescu báróné egy hírhedt tolvajra és házasságszédelgő özvegyére utalhat, Nyegrucki kancellár A víg özvegy Nyegusára, az iparmágnás Zuntz konzul és lánya Lya pedig a zsidó pénzarisztokráciát volt hivatott majmolni, míg a magyar gógyit a bárónak nézett Báron Pista gúnyolja), a mű cselekménye-dramaturgiája sem foglalkoztatja különösebben. Mindezek helyett egy sosemvolt 1920-as évekbeli folyton lüktető, fergeteges tempójú Berlint vizionál, ahol senki sem az, aminek és akinek mutatja magát és ahol mindenki szabadon váltogatja a férfi-női ruháit, ahogy éppen az aktuális önazonosságának jól esik. Dzsilli nyugodtan hetyeghet lányokkal és Géza sem veti meg a tisztiszolgáját, a hercegnő egyik minisztere afféle szláv Chaplinnek, a másik pedig Cso-cso-szánnak képzeli magát – és a von Götz által felskiccelt világban mindezek az égvilágon senkit sem zavarnak!
Fotó: © Matthias Jung
Ahhoz, hogy efféle „férc”-operett megálljon a lábán, természetesen nem elegendő egy remek karmester és egy ügyes-látványos rendezés. A nem létező szerepekbe már száz évvel ezelőtt is kizárólag az erős színpadi egyéniségek tudtak életet lehelni. Szerencsére felmérte ezt az Oper Köln vezetősége is, és a saját társulatának egyéniségein kívül olyan vendégeket szerződtettek, akik működtetni tudják a produkciót. Nagy színházak nagy szoprán-főszerepei után, a negyvenes évei végén fordult Annette Dasch a „könnyebb” műfaj felé. A hang már fogyóban, ráadásul Dzsilli szólama túl mélyen van a művésznek. Ám a figura makulátlan, Dasch érzi a szerepet és ki is aknázza minden nüanszát. Egyszerre magabiztos férfi és hódító nő, okos, mindenkit az ujja köré csavaró diplomata és mindig talpra eső macska. Természetesen övé a felvonást záró sláger, a Nebenbei is, melyet melltartóját vesztve úgy táncol végig, hogy ő maga vagy a táncosfiúk a legyezőikkel éppen hogy eltakarják a remek kebleket. Aligha lehet ennél szemtelenebb egy operett! Ám a művésznek, illetve von Götznek sikerül még megspékelni a pillanatot, amikor is az egyik kényes pillanatban felkiált: „Ich hasse Regietheater!“ (azaz: Gyűlölöm a rendezői színházat!). Taps, ováció!
Annette Dasch (Dzsilli) - Fotó: © Matthias Jung
Az előadást Annette Dasch mellett Richard Glöckner viszi a vállán. Az Annaberg-Buchholzból szerződtetett ifjú tenor Pistaként mindent tud, amit egy táncoskomikusnak tudnia kell, sőt még azt is, ami nem tanítható. Nemcsak jól énekel és remekül táncol (még görkorcsolyával is), de természetes színpadszeretetet és életörömöt sugároz, a kisebb színpadon szerzett hatalmas rutinjával pedig otthonosan kacsint össze a nézőtérrel. Eszközei nem közönségesek, és ő maga sem jön zavarba, ha magyarul kell káromkodni, vagy delnőnek öltözve minisztereket csábítani. Csak remélni lehet, hogy a szerep nemcsak egyszeri lehetőség Glöckner karrierjében, hanem megnyitja számára a fontosabb színházak ajtaját, mert amit ma tud, az Európa-szerte ritkaság.
Richard Glöckner (Pista) és Giulia Montanari (Lya)
Fotó: © Matthias Jung
Nem tipikus bonviván szerep Tököli Gézáé (ám éppen ezzel tökéletesen demonstrálja a hagyományos nemi szerepek 1920-as évekbeli átalakulását). Ráadásul a produkcióban a gróf egyszerre bonviván és egy bonviván karikatúrája, komolyan veendő okos férfi és átejtett balek. Wolfgang Stefan Schwaiger, a pályakezdő bariton szép hangon énekli kevés énekelni valóját, ám efölött tiszteletet érdemlő magabiztossággal bújik bele a szerepbe, ami olykor azzal is jár, hogy alsógatyában kell tangóznia az őt férfi partnerként vezető Dasch-sal… Kölnben a kisebb szerepekre is sikerült egyéniségeket találni, akik érezhető örömmel mókáznak a „komoly” operaénekesi létüktől oly távol eső figurákban. Miután vannak tabutémák ma Németországban is, Zuntz konzult megfosztották eredeti vallásából és egy lehetetlen parókával trumpi magasságokba repítették, Stefan Sevenich pedig egy nagyhangú, puffogó, ostoba, de sújtatlan alakot formált belőle. Hatalmas basszusával magát kis pillangónak képzelve önfeledten röpködött Manulescu bárónőként Tobias Hieronimi. Míg Dalia Schaechter, Köln izraeli születésű kamaraénekesnője (többek között az Elektra Klytaemnestrája) szláv akcentussal, keménykalapban és harcsabajusszal botladozta végig Nyegruckiként az estét.
Dalia Schaechter (Nyegrucki) és Tobias Hieronimi (Manulescu)
Fotó: © Matthias Jung
Annette Dasch mellett csak szekundálni tud Claudia Rohrbach a nem megírt, koravén butuska Petra hercegnő szerepében, és Giulia Montanari is, akinek a szintén lazán felskiccelt Lya klasszikus szubrett figurája jutott – igaz, mindketten makulátlan hangképzéssel és érezhető örömmel.
Fotó: © Matthias Jung
Az előadás végén minden pár sorsa rendeződik és megszületik a kereskedelmi megállapodás is. Egyetlen kérdés marad a szereplők – többek között a frakkos Dzsilli és az arany flitteres estélyiruhás Géza gróf – számára, hogy mégis hol éljenek ezentúl? Gyorsan meg is adják a választ: hát Kölnben, a világ legtoleránsabb és legelfogadóbb városában. A közönség boldogan tapsol – és talán egy pár pillanatra maga is elhiszi, hogy övék a létező világok legjobbika… Krausz Mihály újrafelfedezése pedig decemberben Annaberg-Buchholzban fog folytatódni, ahol is Christian von Götz a Lila akácot viszi majd színre.
