Amikor 1914-ben színre került a Végre egyedül című operettje, Lehár Ferenc már túl volt világsikereinek javán (A víg özvegy, Luxemburg grófja, Cigányszerelem), melyek bevételéből kényelmesen eléldegélhetett. Volna… Leszámolva az operaírói ambícióval (már ha valóban leszámolt vele valaha), az operett műfajában keresett új utakat, illetve valójában önmaga számára kihívásokat. Az Endlich allein nem lett világsiker – ami azért így is százötven telt házas estét jelentett a Theater an der Wienben... A mű szenzációja a komponista művészetének egyik legmerészebb húzásaként a teljes II. felvonást kitöltő szerelmi kettős volt – efféle attrakció nem fordult elő korábban egy operettben, sőt, azóta sem!
Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Lehár nem véletlenül akarta megmenteni ezt a felvonást, amikor is tizenöt évvel később ismét kezébe vette a partitúrát, hogy új szövegírókkal, új történettel és két teljesen új szélső felvonással ismét feltálalja a közönségnek, ezúttal Schön ist die Welt címmel. Legsikerültebb műveihez ugyan ez a változat sem mérhető, de koherens munka, mely olykor ma is színre kerül, s melyben (az ominózus középső részen kívül) minden a műfaj megszokott hagyományai/sablonjai szerint bonyolódik. A könnyed ősi alapokon nyugvó mese egy alpesi hotelben játszódik, ahol királyi eljegyzést készít elő fia számára a korosodó uralkodó, mégpedig úgy, hogy a trónörökös és menyasszonya nem ismerik egymást. A fiatalok hallani sem akarnak az efféle ósdi, kényszerű párválasztásról, ám véletlenül egymásba botlanak és együtt szöknek el egy hegyi túrára, ahonnan – egy lavinát túlélve – immár párként térnek vissza a szállodába. A cselekményt bonyolítja két táncoskomikus pár története: a király és a hercegnő nagynénjének felmelegített románca, valamint a házasságát be nem valló királyi titkár és életrevaló spanyol énekesnő hitvesének coming outja. A Schön is die Welt címadó slágeren kívül is kellemes számok tarkítják a mű partitúráját, melyben Lehár (legalábbis ami a hangszerelést illeti) olykor meglepően messze merészkedett a saját, komfortos zenei világától – s ezáltal közel kerülve a következő, Ábrahám Pál nevével fémjelzett generációhoz.
Katharina Linhard (Mercedes) és Ivan Oreščanin (Karlowitz)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Vezetői évtizedek óta bevált recept szerint működtetik az Oper Grazot: évi öt-hat opera-, illetve egy-egy operett- és musical-premier szerepel a repertoáron, ahová szokatlanul nagy siker esetén olykor az előző szezonból is átmentenek előadásokat. Történik mindez egy jelentős és tehetős polgársággal bíró, nagy kulturális hagyományokkal rendelkező városban, sok bérlettel és nem az igények fölé lőtt előadásszámmal. Ilyen alapokra jogosan lehet építkezni, hiszen megvan a bázisközönség, akiknek kegyeit keresve nem kell négy-öt évente újabb és újabb Csárdáskirálynő- vagy Víg özvegy-felújításokat csinálni, hiszen ők bizalommal ülik végig bármely hasonló szórakozást ígérő művet is. Tavaly egy szlovén(!) operettet mutattak be, idén pedig a Lehár-ritkaságot.
Richard Samek (Georg) - Fotó: © Werner Kmetitsch
Ha a darabválasztással nem is vállalt nagy kockázatot a színház, a rendező személyével annál inkább. Florian Kutej ugyan rutinos színházi ember, hiszen másfél évtizede Grazban statisztaként kezdte a színpadi pályafutását, és azóta végigjárva a színházi ranglétrát a gyakorlatban tanulta meg a megtanulhatót. Egy operettet színre vinni azonban jóval nehezebb, mint egy operát vagy akár egy prózai művet, hiszen rendkívül sok és szerteágazó komponensből tevődik össze, s ezek mindegyike számos buktatót rejt. Kutej meglepően ügyesen vette az akadályokat, munkája szakmai szemmel kifogástalan, a gyors és ügyes jelenetváltások, lendületes táncszámok (koreográfus: Joe Monaghan), az ízléses és könnyen kezelhető díszletek (Isabel Toccafondi) mind szakmai profizmusra vallanak. Ahogy a színpadi játék, a játéktér sem törekszik realizmusra, még a II. felvonás mai színpadon megvalósíthatatlan hegyvidéke is üdén kerül idézőjelbe.
Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Miután a szerepeket operaénekesek játsszák és nem operettszínészek, olykor kissé terjengősnek tűnnek a prózai jelenetek – bár ez is a műfaj velejárója. A rendező Lehár korából a mába helyezi a történetet, a műben szereplő arisztokrácia nem is változott sokat az elmúlt évszázadban, bár Daria Kornysheva jelmezei inkább a Monacóban lebzselő orosz újgazdagok világát idézik, mintsem a Kitzbühelbe felhúzódó nemességét (a primadonna kosztümjei különösen túlrajzoltak). A mű egyetlen értelmi buktatója, hogy egy társaságbeli ifjú herceg és egy hercegnő hogyhogy soha nem látta egymás fotóját a magazinokban. Ma ugyanolyan lehetetlenül hangzik, ha két fiatal nem csekkolja le egymást azonnal az Instagramon. A kérdést Kutej is nagystílűen megkerüli, és ebben is igaza van: egy operettben nem kell logikát keresni.
Katharina Linhard (Mercedes) - Fotó: © Werner Kmetitsch
Marius Burkert nemcsak az Oper Graz karmestere, hanem több mint húsz éve a Bad Ischl-i Lehár Fesztivál zenei vezetője is – ahol a Schön ist die Welt megszólalt néhány éve koncertszerűen –, így rutinos operettkarmesterként kellő lendülettel interpretálta a színes partitúrát.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
Sieglinde Feldhofer nem klasszikus primadonna alkat és korban is kissé túljutott már a csitri Elisabeth-en. Szépen dolgozik, hangilag nem okoz számára problémát a szólam, csupán az a kis fűszer hiányzik belőle, amitől szerethető lehetne a hercegnő. Ezzel ellenben tökéletes választásnak bizonyult Richard Samek meghívása Georg szerepére. A cseh tenorista sem klasszikus bonviván alkat, azonban elképesztő otthonossággal mozog a színpadon és van benne valami nagyon egészséges tenor-báj, mely bőven elegendő arra, hogy energiáival magával ragadja az estét. Hangja komoly operaszerepekre is kiválóan alkalmas, magasságaiban Rudolf Schock-i módján már-már szemtelenül fürdik.
David McShane (A király) és Uschi Plautz (Brankenhorst hercegnő)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Remekül érzi Mercedes, a spanyol sztár figuráját Katharina Linhard. Őt nagyban segítik a jelmezek és a frizura, könnyű a szerepe, lehet benne lubickolni. A grazi társulat oszlopos tagjaként kapta meg Ivan Oreščanin Karlowitz grófot. A megbízható bariton azonban nem született táncoskomikus, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, rutinosan kommunikál a közönséggel is, mégis marad valami izzadság- és munkaszag az alakításában. A negyvenedik grazi jubileumát ünneplő David McShane könnyedén játssza el a Királyt, amit pedig a hangjából mutatni enged a szólam, az még mindig intakt. Partnere Brankenhorst hercegnőként Uschi Plautz a korosodó komikák színpadi minden-tudásával szemérmetlen könnyedséggel mulattat.
Az operett fináléja - Fotó: © Werner Kmetitsch
Két nagy tanulságot rejt a Schön ist die Welt gördülékeny és szórakoztató repertoár előadása. Ez egyik maga a Lehár-életműhöz köthető, melyet a színházaknak érdemes lenne sokkal mélyebben és bátrabban feltárni, és nem unos-untalan megkapaszkodni a közönségkedvenc húzócímekben. A másik tanulság pedig, hogy egy remek művészekből álló többtagozatú osztrák társulatnál mennyivel mélyebbek az operett műfajának hazai gyökerei. Hiszen ezek a „kopott-poros fércművek” csak akkor kelhetnek új életre, ha a legkisebb szerepeket is a műfaj szabályait zsigerileg érző művészek alakítják. Ez lehetett a valamikori legendás Magyar Operett titka.
