Richard Strauss Rózsalovagjának gyökerei három városból erednek, melyekben ma is a legtermészetesebb módon van otthon a mű: Drezdában, ahol bemutatták, s melynek ezüstös ragyogását tükrözi a partitúra, Bécsben, melynek sosemvolt társadalmát megénekli, és München, melynek vaskos bajor humorából táplálkozik. A vígopera természetesen több mint 110 éve a Semperoper, valamint a Wiener és a Bayerische Staatsoper alaprepertoárjának része, megszólaltatásuk evidencia – éppen ezért egy-egy új produkcióra arrafelé hatványozottabban nagyobb fény is vetül, mint a világ bármely más pontján.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Geoffroy Schied
A Covid-járvány lecsengésekor, 2021 tavaszán még online formában mutatták be Münchenben Barrie Kosky rendezését, Vladimir Jurowski főzeneigazgató vezénylésével. A produkció a következő évadban a szellemes kiszenekari hangszerelés helyett immár teljes nagyságában, ráadásul húzatlanul került a publikum elé. Az idei márciusi sorozatban felfrissített szereposztásban ismét tapsolhatott kedvencének a teltházas bajor közönség.
S ha Münchenben evidencia A rózsalovagot játszani, ugyanúgy evidencia volt, hogy ha egyszer lecserélik Otto Schenk legendás régi produkcióját, akkor a mű megrendezésére azt a Barrie Koskyt kérik fel, aki bár Ausztráliában született, de Közép-európai gyökerei és érzékenysége okán teljes joggal képes Richard Strauss opusát relevánsan újraértelmezni. A most kiállított előadás alapján azonban mintha a rendező fejében nem született volna meg egy három felvonást átívelő teljes koncepció – vagy menet közben elvesztette volna érdeklődését a mű és az újragondolt figurák iránt.
Tábornagyné: Marlis Petersen - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Kosky értelmezésének központjában a Tábornagyné által oly sokat emlegetett IDŐ áll, mely a produkcióban oly kíméletlenül múlik, hogy még a szerelemisten, Ámor tollait is megtépázza. Minden felvonás egy-egy órahanggal indul, a nyitány alatt pedig megjelenik egy nagy ingaóra, mely előbb visszafelé forog, felröppen, majd földet ér. Ekkor mászik ki belőle (mintegy a budoárjából) a Marschallin, aki a felvonás végén ezen hintázva tűnődik az elkerülhetetlen öregedésen... A produkció központi figurája egy néma szereplő lesz, egy öreg, hajlott hátú, ágyékkötő helyett már-már pelenkát viselő Ámor, aki hajlott kora ellenére totyogva is igen tevékeny. A jelkép ha nem is teljesen új, de még mindig erős... Csak épp ezúttal a mögöttes jelentéstartalmat nem sikerült teljesen odavarázsolnia a rendezőnek, aki annyira beleszeretetett az ötletébe, hogy a rendre felbukkanó figura idővel súlytalanná válik.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Kosky értelmezésében az első két felvonásban két igen hasonló történet zajlik le, előbb a Tábornagyné csalódik a fiúban, aki magára hagyja, majd a zárdából kihozott Sophie (egykor ilyen lány lehetett a Marschallin is) Ochsban. Ugyan Sophie az új generáció tagjaként már mer nemet mondani a rákényszerített férjjelöltre, de azért a II. felvonás fináléjában – melyet végigstatisztál – nem több egy csalódott és kétségbe esett kislánynál. A két nőalak sorsa közti párhuzam mély és érdekes, ám ott van az a III. felvonás, amely egészen másról szól és más problémakört boncolgat. Ráadásul a műnek van két „férfi” főszereplője, akik nem csak statiszták, hanem elsősorban ők bonyolítják a cselekményt. Kettőjük közül Octavian még nem tanulta meg, hogyan kell bánni a nőkkel – Ochsnak viszont esze ágában sincs megtanulni. Kosky koncepciója megbicsaklását a III. felvonásban egy hagyományos, „színház a színházban” játékkal üti el, sok szaladgálással és függöny húzogatással – de azzal a megválaszolhatatlan kérdéssel is, hogy vajon miért vacsorázik Ochs hálókabátban Mariandellel egy külvárosi színház színpadán –, melynek azonban így semmi köze sem lesz a korábbiakban megrajzolt két érzékeny történethez. Az előadás végén a Marschallin egyszerűen el- és kisétál, a szerelmesek viszont szó szerint elröppennek.
Tábornagyné: Marlis Petersen - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Sok helyen érdekes Kosky profi munkája, ám számos alkalommal magára hagyja a szereplőit, megfeledkezve arról, hogy A rózsalovag négy főhőse a nagy rohangálás alatt hosszú lelki utat is bejár, s a történet végére mind a négyen felnőnek: Ochs báró többet nem fog keveredni hasonló kalandba, a Tábornagyné nem fogja ilyen mélységekig megégetni magát a következő kis lovaggal, az pedig nyitott kérdés, hogy Octavian és Sophie Bécs örökké turbékoló gerlepárja lesznek-e, vagy idővel a Tábornagy és neje sorsára jutnak...
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Ha a Bayerische Staatsoper évtizedek után egy új Rózsalovagot készít, akkor annak olyan nagyszabásúnak kell lenni, hogy azt az egész operavilág emlegesse. Tudta ezt Barrie Kosky is, és olyan díszletet álmodott Rufus Didwiszusszal, amelyekre a legsznobabb operabarátok is elégedetten rábólinthatnak. Az I. felvonás hideg, ezüstben játszó, folyton mozgó palotabelsője hangulatában a Kapucinusok kriptáját idézi, a második rész túlzsúfolt, ám levegőben lógó képtára tökéletesen jelképezi a semmiből felkapaszkodó Faninalt. A III. felvonás színháza nem több korrekt megoldásnál. Ám a produkció sztárja az a csillogó-villogó ezüsthintó, mely nyílszíni(!) tapsot is kapott – s mely valóban szemkápráztató látványosság, tökéletes materializálása Richard Strauss zenéjének. (Különös, hogy a jól kigondolt díszletekhez sem színben, sem stílusban nem igazán illik Victoria Behr jelmezegyüttese.)
Samantha Hankey (Octavian) és Liv Redpath (Sophie)
Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Ahogy napjainkra – egy évszázad után – Puccini legkonkrétabb térben és időben játszódó realista operái is levethetik hátterüket, hogy eképp szabadra kerülve új vetületet kaphasson cselekményük, úgy A rózsalovagot is ki lehet szabadítani Alfred Roller eredeti, évszázados tereiből. Ám a mű annyi kötött színpadi cselekvést és kelléket követel, hogy ha ezektől a rutinoktól és kapaszkodóktól megfosztják a szereplőket, akkor muszáj azokat valamivel pótolni, különben csak órákig tartó üres locsogás és céltalan rohangálás marad helyettük. (Münchenben sok esetben történt hasonló, melynek oka a sokadik szereposztás is lehet.)
Christof Fischesser (Ochs) és Liv Redpath (Sophie)
Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
A rózsalovagnak négy egyenrangú főszerepe van, melyek nem csak bitang hosszúak, hanem teljes személyiséget is igényelnek a művészektől. Ha ez az adottság nincs meg bennük, óhatatlanul is gyilkos unalom kezd terjengeni a nézőtéren. Jacquelyn Wagner Tábornagynéja vokálisan idejekorán hervadásnak indult, de maga a hangerő is többször elvész a Staatsoper hatalmas terében, miközben figurában még a kis Rézit idézi. Szép, finom, okos, harminc körüli lánynak tűnik, aki nemcsak nemes, de tartása is van. Kár mellőle vadászni járni. Mellette Liv Redpath perfekt Sophie. Még benne van a zárdaszűz naivitása és rácsodálkozása a külvilágra, de érezni, hogy meg fogja állni a helyét Bécsben. A feltörekvő amerikai koloratúrszoprán magasságai pedig úgy csilingelnek, mint a kristály.
Samantha Hankey (Octavian) és Liv Redpath (Sophie)
Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Samantha Hankey – az egyetlen főszereplő, aki még a premieren dolgozott Koskyval – vokálisan kifogástalan Octavian, valódi világszínvonal. A figura azonban valahogy furcsán nemtelen, és ettől elvész a története. Nyilvánvalóan egy énekesnőnek nehéz feladat olyan nagykamaszt ábrázolni, akit szétvet a tesztoszteron (és nem az ösztrogén!). De Octavian a mű címszereplője és főhőse, aki a két nővel ellentétben mindhárom felvonásban szerepel – ha neki nincs sorsa, útja, nem születik meg az előadás. Hankey személyében egy magas szőke nadrágos nő szaladgál, akit hallgatni öröm, nézni érdektelen.
Ursula Hesse von der Steinen (Annina) és Ulrich Reß (Valzacchi)
Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Az előadás elején a közönség elnézését kérték az Ochs bárót éneklő Brindley Sherratt esetleges indiszpozíciója miatt. Felesleges volt a bemondás, mert amit az angol művész megszólaltatott, nívósabb volt a világ basszistáinak 98%-ánál. (Sajnos azonban a mindenkori jeles Ochsok éppen a fennmaradó 2%-ból kerülnek ki...) Sherratt matériája néhány magasságot kivéve intakt, a bécsi dialektust is remekül megtanulta – a színpadon mégsincs jelen. Ochs a mű motorja, kiapadhatatlan tűzhányó. Ezzel szemben Sherratt a vidéki kéjúr helyett inkább egy teplicei könyvelőre emlékeztetett, a III. felvonásban parókáját vesztve még arra sem, addigra egy hajdúnánási Louis de Funès-é degradálódott a jobb sorsra érdemes pedáns, ám jelentős személyiség nélküli művész. Valódi férfierőt egyedül a szerelmesek rajtakapásakor lehetett rajta érezni, aztán a II. felvonás fináléjában ez is besüppedt Sophie ágyába...
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
„S az első Lerchenau egyik fürtje is, aki annyi zárdát tartott fönn, mint örökös főudvarnagy a stájer földön, s Karinthián túl” – énekli Ochs báró az I. felvonásban. Ezt a kissé barokkosan túlírt mondatot érdemes lenne a mindenkori Rózsalovag-előadások énekeseinek az öltöző-tükrükre tűzni, ugyanis benne rejlik a mű összes szerepének esszenciája: egy (sosemvolt) hagyomány tisztelete – és a kikacsintás mindebből. Míg Münchenben a négy főszereplőnek nem egészen sikerült ezt megvalósítani, a kisebb figurák közt számos ragyogó kabinetalakítás született. Claudia Mahnke Anninája, Gerhard Siegel Valzacchija és Kevin Conners Vendéglőse / A tábornagyné udvarmestere a világ egyik vezető operaházához méltó, tökéletesen kidolgozott, nagy személyiséget hordozó, minden rezdülésükben élő alakítások. Galeano Salas Farinelli-karikatúrájú Olasz énekese édesen simogatta a füleket, Jochen Schmeckenbecher vokálisan perfekt Faninalja szerencsésen mentes volt a szerephez tapadó megannyi túlzástól.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Egy Rózsalovag-premier egy operaházban a mindenkori főzeneigazgató komissiója. Vladimir Jurowski értelmezésén lehet vitatkozni és szubjektív véleményt alkotni róla, azt azonban nagyon határozottan meg kell állapítani, hogy milyen kevés olyan karmester maradt a világban, akiknek markáns, jól felismerhető olvasata van egy opera zenei szövetéből. Az orosz dirigens mintha nem igazán érezné a Richard Strauss-i humort és finomságot, inkább nagyszabású szimfóniát vezényelt, mint egy operát, olykor igen határozott tempókkal hajszolva az énekeseit. Talán a mű stílusa nem a karmester sajátja, ezért egyfajta macsó-arroganciával tartotta kézben az egyébként sikamlós és édesen romlott partitúrát. Tette mindezt a világ egyik vezető zenekara hibátlan interpretációjában, elképesztően magas nívón. Ilyen magasságokban egy mű értelmezésen gondolkozni, „vitatkozni” valójában édes gyönyör.
Tábornagyné: Marlis Petersen - Fotó: © Wilfried Hösl (2022)
Kosky rendezésében a csetlő-botló Ámor mellett a II. felvonás egyfajta bacchanáliába torkollik, érzékeltetve, hogy a tiszta szerelem helyét a féktelen mámor veszi át. Ebből az ötletből is formálódhatna egy nagyszabású Rózsalovag, ahogy abból is, amikor Ochs először énekli el az „Ohne mich” kezdetű dalocskát, s a riadt Sophie-t mosolyogva táncolja körül a báró, Faninal, Marienne és Octavian. Azonban egyik játéknak sem lesz folytatása. Az opera végén az inga tetején gubbasztó Ámor kiszedi az óramutatót, majd az egész szerkezettel együtt elsüllyed. A szín pedig üres marad…
