Nem lenne sokkal szegényebb az operairodalom, ha Szergej Prokofjev nem írta volna meg az Eljegyzés a kolostorban című művét. A négyfelvonásos vígopera zenéje természetesen mindvégig szellemes és minőségi – úgy tűnik, Prokofjev nem tudott unalmas és semmitmondó lenni –, a Goldoni-vígjátékok szabályait követő habkönnyű történet pedig lendületes és önazonos. Felesleges volna mélyebb mondanivaló után kutatni a partitúrában, mely valóban nem akar többnek látszani, mint önfeledt szórakoztatásnak – annak viszont majd’ egy órával hosszabb, mint a műfaj kanonizált remekei.
Don Jerome: Evgeny Akimov - Fotó: © Werner Kmetitsch
A mű 1940 és 1945 közötti keletkezésének dátuma adhat talán magyarázatot arra, hogy Prokofjev két évtizeddel A három narancs szerelmese után, immár orosz „fogolyként” miért fogott ismét vígopera-írásba. Tombolt a világháború, a zeneszerzőt evakuálták, ő pedig – miközben Sosztakovics a Leningrádi szimfónián dolgozott – az Eljegyzés a kolostorban partitúrájába feledkezett, hogy addig se kelljen tudomást venni a világrend pusztulásáról. Egyedi stratégia, de ha a szerző lelkére gyógyírt jelentett, nem dolgozott feleslegesen!
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
Az utókort nem szabad azonban hálátlansággal vádolni, ha a több tízezres szunnyadó operarepertoárból nem az Eljegyzés a kolostorban feltámasztásával bajlódik, és ami Nyugaton szinte sohasem került színre. (Üdítő kivétel volt a Daniel Barenboim és Dmitri Tcherniakov nevével fémjelzett 2019-es berlini produkció.) Oroszország-szerte azonban játsszák, két évtizede pedig az azóta páriává lett Valery Gergiev–Anna Netrebko páros készített belőle egy referencia DVD-t – természetesen hagyományos rendezésben. Ilyen előzmények után nem lehet eléggé értékelni a Theater an der Wien azon tettét, hogy idén tavasszal hét este erejéig feltámasztotta ezt az operát, mely miután koprodukcióban készült, Amszterdamban és Sevillában is látható lesz majd.
Stacey Alleaume (Luisa) és Nagy Zoltán (Don Carlos)
Fotó: © Werner Kmetitsch
Damiano Michieletto friss rendezésének legnagyobb erénye, hogy meghagyja a mű levegősségét, nem ás mélyebb rétegek után és nem is keres örök igazságokat, hanem „pusztán” gondtalan szórakoztatást ígér. Márpedig három órára tökéletesen kikapcsolni a hétköznapokból ritka operaházi érdem! Bár a mű eredetileg Spanyolországban játszódik, humora, figurái jellegzetesen orosz karakterek, Klaus Bruns pompás jelmezegyüttese is a 20. század második felét idézi. Paolo Fantin sematikus, L alakú, sok ajtós fal díszletei inkább terekként, mintsem konkrét helyszínként funkcionálnak, precízen. Michieletto egyetlen esetben konkretizál, amikor is az ortodox reverendába öltöztetett papok iszákosságát megtoldja egy jó adag transzvesztita show-val – ami nyilvánvalóan elég erős fricska a szivárványos kisebbséget üldöző mai Oroszország felé. Miután Bécsben jelentős orosz ajkú lakosság él, módjuk van dekódolni ezt a kelet-nyugati tengelytörést.
Valery Gilmanov (Mendoza) és Elena Maximova (A duenna)
Fotó: © Werner Kmetitsch
A rendező felismerte, hogy egy egyszerű commedia del-’arte-produkció hosszútávon nem tölti ki a játékidőt, ezért a göröngyök nélküli történetből kiemelt két szereplőt, a kolostorba vonulni szándékozó Clarát és a Prokofjev által meglehetősen körvonalazatlan Don Carlost. Míg a lány űzött vadként a tragédiát képviseli, addig az alkoholista, talajt vesztett lángoló szívű férfi a 20. század elvesztett orosz értelmiségét testesíti meg. Michieletto legnagyobb érdeme ezúttal az, hogy segít a művészeknek önmagukra igazítani a szerepüket, és megteremti azokat a szituációkat, melyben gördülékenyen működnek a történések. Mindez egyszerűen hangzik ugyan, de ismerve korunk nemzetközi operaéletét, jó ideje már koránt sem evidencia.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
A produkció működésének bázisát azonban vitathatatlanul az Oroszországból importált ragyogó szólisták adják. Három évvel Ukrajna orosz inváziója után mára már világosan látszik, hogy mennyire kisszerű és utólag talán kissé mosolyfakasztó is volt az a kulturális bojkott, mely a háború első hónapjait kísérte. Kirekeszteni az európai kultúra egyik meghatározó elemét, mely már több alkalommal termékenyítette meg a nyugati kultúrát, valójában nem több, mint a Nyugat saját ágyékon lövése (mindez természetesen nem függ össze a nagyon is indokolt gazdasági szankciókkal!).
Clara: Anna Goryachova - Fotó: © Werner Kmetitsch
Az Eljegyzés a kolostorban bécsi előadása az orosz kultúra ünnepévé nemesedett, a közönség pedig ismételten rácsodálkozhatott arra a kincsesbányára, mely még mindig kiapadhatatlannak tűnik, s mely értékeinek birtoklása az orosz ajkú előadóművészek számára magától értetődő, természetes dolog. Az énekeseknek ugyanis evidencia, hogy az anyanyelvükön énekelnek egy szovjet operát – s ezáltal otthonosan közvetítik (a zenén keresztül) a szavakat és azok tartalmát. Egy orosz művész számára ráadásul az Eljegyzés a kolostorban figurái még akkor is közeli ismerősök, ha korábban nem énekelték a szólamokat. Szinte mindegy, hogy aktuálisan Varlaam, Farlaf, Lenszkij, Vaudémont gróf, Márfa stb. a szerep neve, vagy Don Jerome, Mendoza vagy Clara – hiszen maguk a karakterek a vérükben vannak, évszázadok óta velük élnek, „csak” fel kell éleszeni őket a zsigerileg ismert készletből. (Nem a sokat átkozott „német rendezők” felelőssége az, hogy ez a valaha velünk élő jelenség mára gyakorlatilag kikopott a nemzetközi operajátszásból, hanem azé a folyamaté, mely szerint a legkisebb vidéki színházak is mindent eredeti nyelven játszanak, az énekesek pedig az egyszer már betanult szerepeiket lehetőleg minél több helyen és minél kisebb energiaráfordítással szeretnék elővenni a bőröndükből.)
Jelenet a IV. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
Az Eljegyzés a kolostorban ifjú dirigense Dmitry Matvienko alig két éve debütált operakarmesterként. Munkáján érezni mesterei, Teodor Currentzis és Vladimir Jurowski hatását, valamint a kezdők olykor túlzott határozottságát. Az ORF Radio-Symphonieorchester Wien élén a premier utáni második előadáson még úgy valósította meg az elképzeléseit, hogy olykor a szólistákra nem volt tekintettel, a következő estén azonban már könnyedebb kézzel fogta a gyeplőszíjat.
Jelenet a IV. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
Az 58 éves Evgeny Akimov tenorja ma is teljesen intakt, pedig nem kíméli, erőből énekel, minden finomkodás nélkül, de meg is szólal minden hang. Bár Don Jerome szólamát Prokofjev karaktertenorra írhatta, Akimov pedig Belmontétól Sujszkijig mindent végigénekelt (sőt, ma is olyan szólamok vannak a repertoárján mint Turiddu és Canio), mégis perfekt választásnak bizonyult a szerepre. Egyszerűen jó hallgatni egy ennyire egészségesen éneklő művészt, aki nem „játszik” a színpadon, hanem egyszerűen magán viseli a jól szabott öltönyét, egy olyan két lábon a földön álló vendéglősét, aki olykor meglepődik ugyan, de a világon igazából semmi sem rendít meg. Az opera másik karakter-főhőse Menoza, a gazdag halkereskedő, akinek hivatását állandó humorforrásként használja a rendező és a díszlettervező. Harminc éve van a pályán Valery Gilmanov, basszusa igazi szláv hang, rutinos művészként pedig azonnal megtalálja a kontaktust a közönséggel. Mintha az operajátszás régi aranykönyvéből lépett volna elő, bumfordi figurája szeretni való, de egy percig sem tűnik a fiatal szerelmesek valódi ellenfelének. Mendoza sorsa dekódolt, Gilmanov sikere megérdemelt.
Valery Gilmanov (Mendoza), Elena Maximova (A duenna) és Evgeny Akimov (Don Jerome)
Jelenet a IV. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
A két állandó szökésben-menekülésben lévő fiatal párt játszó művészek közül vitathatatlanul Anna Goryachova a legjelesebb egyéniség. Clarájának nem is sorsa, hanem végzete van, az orosz mezzoszoprán egyénisége sokszorosan túlfeszíti az éppen csak felskiccelt szerepet. Rebbenékeny, megfoghatatlan lény, jóval több, mint amit Prokofjev megálmodhatott. Goryachova szerződtetése a szerepre luxus, Bécs után a Covent Garden várja Carmenként. Stacey Alleaume meghívása Luisa szólamára viszont már korántsem ilyen egyértelmű nyereség. Az ausztrál szoprán üde jelenség, mintaszerűen megbirkózik a nyelvi nehézségekkel, de a kissé lebegős hang bel canto szerepekben otthonosabban mozoghat, mint az egyenes hangadást kívánó orosz szólamban. Az opera tenor-hőse Don Antonio, azaz Vladimir Dmitruk eszményi lírai tenor, de Damiano Michieletto helyesen ismerte fel, hogy a művész alkata a hősiestől távol esik, ezért egy kissé piponya, de igen kedves figurára vette a szerepet. Talán csak egy csöpp fény hiányzik Petr Sokolov szép színű baritonjából, már-már karikírozott szenvedéllyel pedig legalább némi nyomatékot tudott adni Don Ferdinand rövidebb szólamának.
Jelenet a IV. felvonásból - Fotó: © Werner Kmetitsch
Régóta járja a világ operaszínpadait Elena Maximova, aki lassan megérett a szerepkör váltásra. A mezzoszoprán számos nagy szerep után érezhető felszabadultsággal bújt a rusnya, fokhagyma szagú vén duenna szoknyájába – előkészítendő ezzel karrierjének második szakaszát, hiszen ugyan hangja még mindig hatalmas szláv voce, de már jókora gombóc csúfítja. Lehet egy középszerep fordulópont egy énekes pályafutásán? Mintha valami ilyen történt volna most Nagy Zoltánnal. Hangján már a nyári Aida-sorozaton is hallható volt, hogy magvasabbá vált, az orosz karakterszólamot pedig maximálisan kitöltötte. A Michieletto által megkívánt lecsúszott értelmiségi figuráját pedig sikerült belülről megfognia, s ezáltal az előadás édesen felületes kavarodásában egy fajsúlyos és nagyon Kelet-Közép európai ellenpontot létrehozni.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Werner Kmetitsch
Mintha a tavaszi orosz föld félreismerhetetlen illata áradt volna szét a Theater an der Wien nézőterén – ahol legalább három órára felhőtlennek tűnt a világ. A produkcióra szerződtetett orosz művészek pedig nemcsak Prokofjevet képviselték, hanem hazájukát is.
