A pesti közönség valószínűleg nem is realizálta 2004-ben, hogy mennyire el lett kényeztetve, amikor a Jenůfa több évtizedes szünet után osztályon felüli zenei megvalósításban tért vissza az Operaházba – elsősorban Kovács János betanításának, valamint a két női főszereplőnek, Bátori Évának és Marton Évának köszönhetően. A repríz olyannyira egy ott és akkor újjászülető remekmű érzetével ajándékozta meg a nézőket és a kritikusokat, hogy a produkciónak még azt a tényt is sikerült elfednie, miszerint Leoš Janáček közel ötvenévesen befejezett első „komoly” operája valójában még nem kiforrott remekmű, inkább „csak” zseniális alkotás – durva vadhajtásokkal. A Katja Kabanova és A Makropoulos-ügy komponistája ugyanis már nem engedett meg magának dramaturgiai üresjáratokat és olyan félbehagyott vagy éppen csak felskiccelt figurákat, mint a Jenůfa nagymamája, Öreg molnárlegénye vagy a Bíró pereputtya. Egy nem kimagasló zenei megvalósítású előadásban azonban ezek a kérdőjelek igen gyorsan felmerülnek és fokozatosan be is hálózzák az estét.
Kelly God (Jenůfa) - Fotó: © Christaina Iberl
Egy leendő évad összeállításánál az operaházak vezetőségeinek számos szempontot kell figyelembe venniük – ez éppen úgy igaz a világ vezető intézményeire, mint a kisebb „vidéki” színházakra. Mindennek tükrében eleve rejtély, hogy miért éppen a Jenůfát tűzte műsorára a Landestheater Coburg idén májusban. A társulatot nemrég kiköltöztették patinás anyaszínházukból, s jelenleg a 2023-ben átadott, az óvárostól kissé távoleső, építészetileg nem érdektelen, de operajátszásra kevéssé alkalmas Globe-ban dolgoznak. Egy Sevillai borbélyt bizonyára fel lehet ott rakni, de ahhoz már jelentős rendezői fifikára van szükség, hogy a bussetói méretű színpadon A bolygó hollandi meg tudjon valósulni (mindkét mű szerepel az idei coburgi repertoáron). A Jenůfa két szélső felvonása pedig a Wagner-opushoz hasonlóan bővelkedik mozgalmas kórus-jelenetekben.
Jelenet az I. felvonásból, középen: Kelly God (Jenůfa)
Fotó: © Christaina Iberl
A másik alapproblémát maga a Landestheater együttese szolgáltatta. Eleve kérdés, hogy érdemes-e elővenni egy olyan operát, melynek két főszerepére vendéget kell szerződtetni, majd a használható német műfordítás helyett csehül tanulni be a művet – egy olyan társulatnak, melynek egyetlen releváns szólistája sem cseh anyanyelvű. Az igazi, szinte áthághatatlan akadályt azonban a szólamokra kitűzött művészek életkora (már önmagában is, nemhogy egymáséihoz viszonyítva) jelentette. A címszereplő 50 fölött járhatott, mostohaanyja láthatóan fiatalabb volt nála, míg a két tenorista alulról-felülről verhette a 60-at. Ilyen lehetetlen helyzetbe hozott szereposztással – melyeknek semmi köze a művészek jelenlegi, és egyetlen esetben sem problémás(!) vokális állapotához – majdhogynem előadhatatlan Jenůfa története.
Simeon Esper (Steva) és Kelly God (Jenůfa)
Fotó: © Christaina Iberl
Kovalik Balázsnak tehát taposóaknákkal teleszórt közegben kellett dolgoznia alkotótársával, Angelika Höckner díszlet- és jelmeztervezővel együtt. Mindenekelőtt a teret rendezték: hátra, egy tüllfüggöny mögé helyezték Janáček nagyzenekarát, és egy félköríves toldással egészítették ki a játékteret, mely így a nézőkhöz intim közelségbe hozott színpaddal egyrészt visszautalt a Globe Színházra, másrészt pedig olyan nézőtéri járásokat és játéktereket eredményezett, melyek áttűnőbbé tették a közönség és az énekesek közti általában áthatolhatatlan határvonalat. Az alkotók természetesen maguk mögött hagyták a 19. századi malomvilágot, a környezet érzetének azonban megmaradt a nyomasztó falusi légköre, míg a jelmezek az 1990-es évek mélyszegénységből induló cseh vadkapitalizmusát idézték. Kovalik ezúttal mintha némiképp összegezné eddigi munkáit. A szereplők fekete földben gázolnak (mint egykor a Peter Grimes népsége a gumiban), a család bevételi forrását az éppen téli álmát alvó almás jelenti (2010-es a bonni Katja Kabanovában szerepelt hangsúlyosan ez a bibliai gyümölcs-motívum), a Didone abbandonata összeomló-áttetsző, ezúttal jeget idéző felfújt-világa pedig Jenůfa tiszta vágyait idézi meg finoman.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Christaina Iberl
Miután a játéktér és a rendelkezésre álló szereposztás behatárolta a rendező lehetőségeit, elsősorban az egyébként is intim opera emberi viszonyainak kidolgozására helyezte a hangsúlyt. A matriarchális család feje a már-már Marfa Kabanovaian szikár és meggonoszodott Öreg Burjáné lett. A materialista üzletasszony „ellenpontja” a pásztornak öltöztetett Öreg molnárlegény a földet és a hagyományokba való kapaszkodást jelképezi. A vele együtt többször felbukkanó valós – vagy meg nem született – gyerekek betlehemes játékai egyszerre szürreálissá és emelkedetté teszik a két főszereplő passióiját (igen tanulságos disszertáció téma lenne a gyerek-motívum a Kovalik-életműben). Ugyanis e két, kettéhasadt világ metszéspontjában vergődik Jenůfa és Laca évtizedek óta elfojtott viszonyrendszere. A rögvalóság és az álmok között zajlik a drámájuk egymás ellen és egymásért, mely ezúttal éppen az énekesek kora miatt kap különösen nemes, keserű színezetet.
Simeon Esper (Steva) és Kora Pavelić (Sekrestyésné)
Fotó: © Christaina Iberl
A koncepció magvalósítása érdekében a rendelkezésre álló erők képességeik legjavát mozgósították. Kelly God kisebb-nagyobb Wagner szerepek után próbált a megejtett cseh parasztlányka bőrébe bújni. A hang még intaktnak mondható, de már túlmutat a Janáček-szólamon. God Jenůfájában – már a szoprán alkatából adódóan is – több a határozottság, mint a kiszolgáltatottság. A vezetőség választása azért eshetett a Jenůfára, mert ziccerszerepet kereshettek az együttes vezető mezzójának, Kora Pavelićnek. Mintha a horvát énekesnő is ezzel az attitűddel formálta volna meg szólamát, nagyot akart énekelni a premieren – a Sekrestyésné és nevelt lánya összetett viszonya azonban nem képezhető le Amneris és Aida rivalizálására… Pavelićnek voltak erős színpadi pillanatai, de a figura étosza a maga teljességében még nem egészen az övé.
Kelly God (Jenůfa), Kora Pavelić (Sekrestyésné) és Gustavo López Manzitti (Laca)
Fotó: © Christaina Iberl
Gustavo López Manzitti valós életkora már jócskán maghaladta Lacáét, és ezen a tényen nincs az a paróka vagy smink, ami segítene. És mégis… a művész hangja ma is intakt, technikája tanítanivaló, ahogy a szólambeosztása és frazeálása is. Nagy kisugárzású, az opera aranykorából ittragadt művész, akinek – minden anakronisztikussága ellenére – éppen a figura és a művész életkorának különbsége okán valódi drámai története van a színpadon. Jól hozta Steva könnyedebb figuráját a B. Nagy János-i sármmal megáldott Simeon Esper. Ő az élet napos oldalán született vagány aranyifjú, aki sosem fog megkomolyodni, és akinek botlásait végül mindig el is fogják nézni. Két figyelemre méltó matéria is megbújt a coburgi együttesben: Daniel Carison ígéretes lírai bariton (mégha Öreg molnárlegényként sokat nem is mutathatott magából), valamint a Bírót éneklő René Pape-hasonmás, az önmagát igencsak komolyan vevő Bartosz Araszkiewicz, akit magvas basszusa sokkal jelentősebb szólamokra predesztinálja.
Kelly God (Jenůfa) és Gustavo López Manzitti (Laca)
Fotó: © Christaina Iberl
Volt még egy megmagyarázhatatlan jelenség Jenůfa színpadán: a dél-afrikai származású Hlengiwe Mkhwanazi, aki egyszerűen nem vett tudomást a körülötte lévő világról és gróf Endrődy-Wittenberg Lizácskaként repkedett mint Karolkaa. A fiatal szoprán megjelenésekor fel is hördült a coburgi közönség, úgy tűnik, a színház művészi vezetése nem gondolta végig, hogy a konzervatív kisvárosban miféle hatást kelt, ha azzal szembesülnek, hogy az erkölcscsősz falusi bíróék eltérő bőrszínű lányt fogadtak örökbe. A kisebb szólamokat kórusszólistákra bízták, ami a társulat művészet-politikája szempontjából mindenképpen megszívlelendő gesztus, ám befogadói oldalról olykor nehezebben tolerálható…
Jelenet a III. felvonásból, középen: Kora Pavelić (Sekrestyésné)
Fotó: © Christaina Iberl
Az előadást megnyerő magabiztossággal vezényelte Daniel Carter, s meglepő módon a zenekaron sem fogott ki Janáček paritúrája. Ha a tempók olykor gyorsak és elnagyoltak is voltak, és a hangszerelés árnyalatai – azaz éppen a mű különleges atmoszférája – áldozatul is estek, nem lehet elégszer rögzíteni, hogy a Jenůfa mégiscsak megszólalt Coburgban, zeneileg vállalhatóan, a vezető szólisták tekintetében tisztességesen, rendezésileg pedig fájdalmasan mélyreható pillanatokkal.
