Az Operaház immár 140 éves krónikája szerencsére igen kevés – mindössze négy – olyan esetről tud, amikor is egy-egy színházi dolgozó úgy döntött, hogy önkezével vet véget életének, s végzetes tette színhelyéül éppen a munkahelyét szemelte ki. Érdekes módon egyikük sem volt sztár, mind a négyen inkább a háttérben tevékenykedtek, így életükkel jóval kevesebbet foglalkoztak az újságok, mint halálukkal.
Csepke Gábor (1866-1931), az Operaház portása
A szomorú sort 1910 áprilisában Kubisch Hippolita kartáncosnő nyitotta meg, aki egy Nürnbergi mesterdalnokok-előadás alatt a III. emeletről levetette magát az akkor még meglévő (1984 óta liftaknaként funkcionáló) világítóudvarra. A 22 éves balerina öngyilkosságának okára nem derült fény. Hat évvel később Menczer Matild – aki nem sokkal Kubisch halála után került a színházhoz – pontosan ugyanazt a halálnemet és helyszínt választotta, mint a táncosnő. A díszletvarrónő (az úgynevezett lógódíszleteket nagyobb részletekben festették meg, melyeket aztán összeillesztették) egyik szemébe néhány hónappal korábban lúgkőoldat cseppent. A baleset után megműtötték ugyan, de a 35 éves lány valószínűleg lábadozása alatt is rettegett a magvakulástól, ezért szánta el magát az öngyilkosságra. A IV. emeletről leugorva teste átszakította a lichthof üvegtetejét is, és a pincében lévő enyv melegítő asztalosműhelybe csapódott be, a rémült kollégák szeme láttára. A mentőket mindkét esetben ugyanaz a portás, Csepke Gábor értesítette.
Ő volt az a Csepke bácsi, aki azután 1931-ben szintén az Operaházban számolt le az életével. Az utolsó öngyilkos, az 57 éves Szőke Ferenc kelléktárvezető 1985 augusztusában Csajkovszkij szobra mellől ugrott le a Népköztársaság útjára – a szfinx mellett találtak rá. Kollégáinak sohasem sikerül megérteniük, miért döntött így.
Az Operaház 1904-ben
Forrás: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn
A „boldog békeidőkben” – legalábbis a magyar sajtó két világháború közti aranykorában – számtalan cikk született pusztán az újságolvasó tömegek mindennapi szórakoztatására. Ezek a többnyire ártalmatlan, mai szóhasználattal bulvár írások nemcsak a sztárokkal foglalkoztak, hanem olyan „egyszerűbb lelkeket” is az érdeklődés középpontjába emeletek, akik éppen az efféle cikkek hatására ideig-óráig fontos személynek érezhették magukat. Ilyesmi történhetett három zenei műintézmény portásával is, Orosz bácsival (Orosz Júlia szoprán édesapja), a Zeneakadémia kapujának őrével, valamint Schäffer bácsival (Népopera / Városi Színház) és Csepke bácsival (Operaház), akik munkájukból és személyiségükből kifolyólag többször bekerültek az újságok színes apróhír rovatába.
Száz-százhúsz évvel ezelőtt portások munkaköre jóval sokrétűbb volt, mint manapság – s ez különösen igaz a színházak esetében. Nem csupán az egész épület biztonságára és a kulcsaira ügyeltek, hanem a kor információs központjaként is funkcionáltak. Kezdetben náluk csengett az intézmény egyetlen telefonja, ők tartották számon a ki-bejárókat, kezelték az újságírókat, üzeneteket, táviratokat és csomagokat vettek át a művészektől éppúgy, mint azok hódolóitól. Nem csoda hát, hogy ezek a derék, egyszerű emberek élvezték a társulat bizalmát. Az Operaház pedig a fizetésük felett még egy kis lakást is biztosított számukra az épületben, mely a művészbejáró üveg-portásfülkéje mögött lett kialakítva.
Ha a havi bérük nem is lehetett különösen magas, bőven volt módjuk megkeresni hozzá a „mellékest”. Az 1931-ben, mindössze két héttel Csepke után elhunyt Schäffer János hagyatékának egy része néhány éve az Operaház Emléktárába került. A Népopera portása emlékkönyvében saját maga számára is gyűjtötte a sztárok személyére szabott sorait, de efölött a család megőrizte például Titta Ruffo tíz-tizenöt egyforma kis papírra írt autogramját is. A nagy olasz bariton kézjegyét nyilván nem a portásnak szánta, hanem pontosan tudta, hogy Schäffer bácsi azok értékesítéséből egészítheti ki a fizetését. Nyilvánvalóan hasonló plusz jövedelmekből tudott Csepke Gábor egy kisebb villát építeni a korabeli Németvölgyi árokban, (ma Jagelló út 28., szemben a Budapest Kongresszusi Központtal).
Ám ezek a portások még valóban „figurák” voltak és hozzátartoztak az Operaház, illetve tágabb értelemben Budapest nagy családjához. Wagner Gusztávról, a dalszínház városszerte ismert főkapusáról 1900-as halálakor hosszabb nekrológok jelentek meg, temetése nagy részvét mellett zajlott. De még hetven évvel később is hasonló legenda övezte „Liftes Bertát”, az Opera nyitott színpadi felvonójának szabadszájú kezelőjét. Jellemző azonban, hogy a Hajós utcai művészbejáró utolsó „igazi” portását, a mindentudó, egykor közszeretetnek örvendő Beácskát (asszonynevén Sovák Bélánét) néhány éve már csak szociális temetéssel, alig féltucat gyászoló kísérte utolsó útjára. Ezzel szemben Csepke bácsi ravatalánál még Tolnay Pál műszaki igazgató mondott beszédet, és a nagyszámú társulat élén Radnai Miklós igazgató is levett kalappal állt a Farkasréti temetőben.
Hosszú út vezetett Tabajdról – ahol Csepke Gábor egy református juhász fiaként 1866. június 21-én megszületett – a Magyar Királyi Operaházig, melynek 1894 januárjában lett tagja, mint „szertári személyzet”. Ahogy egy riportban elmesélte, tűzoltóként került Budapestre, s az egyik este éppen az Operaházba küldték ügyelni. A huszonnyolc éves fiatalembernek megtetszett a különleges világ, és megkérdezte Alszeghy Kálmán főrendezőt, nincs-e valami állás számára. Így lett kellékes, de a kor szokásai szerint olykor statisztált is, például a pályakezdő Szemere Árpád mellett a Hugenották éjjeli őrjáratában. Elmondása szerint ekkor látott utoljára operát – a színpad széléről. A nézőtérre ugyanis hosszú szolgálatai ideje alatt egyszer sem ült be!
Csepke bácsi és Arató bácsi, az Operaház nézőtéri portása
A megbízható kellékest Káldy Gyula igazgató maga mellé vette altisztnek, majd valamikor a századfordulón a művészportára került. Az 1902-es Budapesti Cím- és Lakásjegyzékben már ez áll: Csepke Gábor, házmester, VI., Andrássy-út 22. – egyszerű lakását az operai közbeszéd csak „Csepke-barlang”-ként emlegette. Kezdetben őrmesternek titulálják, de csakhamar bácsi lesz, az egyetlen ember, aki portásként önálló szócikket kap Schöpflin Aladár Magyar Színművészeti Lexikonjában. A sajtóban rendre felbukkan jellegzetesen nyugodt, joviális, százhúsz kilós, harcsabajuszos alakja, ahogy fülkéjében intézkedik, vagy a Hajós utcai művészbejárónál szivarozik. Több mint harmincéves munkássága alatt sztárok jönnek-mennek, karrierek szökellenek szárba és tűnnek el, az egykori balettnövendékek pedig nyugdíjba mennek. Az Operaház egyetlen biztos pontja Csepke bácsi marad. Az olykor sűrűn cserélődő vezetőkkel kapcsolatban pedig a folyton új direkciót találgató operaházi klikkek fontoskodásával szemben a műintézet egyik legbölcsebb mondatát is éppen ő fogalmazta meg, amikor egyszer az igazgatóiról kérdezték: „Mit szóljak én kérem, én itt ülök, ü meg ott ül. Én is végzem a dolgomat, meg ü is...”
Bár semmilyen bizonyíték nincs rá, az Operaház körüli sajtó képviselői számára is fontos információforrás lehetett a közszeretetnek örvendő portás, akivel jövet-menet mindenki váltott pár mondatot. Valószínű ezt hálálták meg azzal, hogy neve az 1920-as években folyamatosan szerepelt a Színházi Életben vagy Az Újságban, de még a huszonöt és harminc éves jubileumáról is megemlékezett a sajtó. A korszak törvényei szerint azonban az állami alkalmazottaknak 35 szolgálati év után nyugdíjba kellett vonulniuk. Radnai Miklós igazgató kétszer elintézte a minisztériumnál Csepke bácsi meghosszabbítását, de végül 1931. július 1-ével neki is el kellett (volna) búcsúznia a műintézettől.
Az évad utolsó előadását, egy Sába királynőjét június 11-én tartották, négy nappal később a társulat java hajóra szállt, hogy megtegyék a hagyományos szezonbúcsúztató dunai kirándulásukat. Csepke bácsi nem tarott velük, helyette elment az orvosához, aki állítólag megnyugtatta a régóta húzódó cukorbaja állapotát illetően. Feleségét és (nevelt?) lányát előreküldte a budai nyaralójukba, ő maga pedig még egyszer végigjárta a magára zárt Operaházat. Ám mielőtt lefeküdt volna aludni, magára nyitotta a gázt...
Június 16-án reggel a munkába érkező irodaszemélyzet zárva találta az Operaház kapuját – amire korábban sohasem volt példa. Hiába zörgetnek, semmi életjel nem érkezik bentről. Végül kerítenek egy lakatost, és a rendőrség felfedezi a 65 éves Csepke Gábor, valamint a két kanárija holttestét. Először balesetként kezelik az ügyet, bár a gázhasználatot megokoló vacsoramaradékot nem találnak, ahogyan búcsúlevelet sem. Operai berkeken belül mindenki számára világos, hogy a népszerű portás, aki az elmúlt hetekben mindenkinek annyit panaszkodott a nyugdíjazása miatt, maga döntött úgy, hogy szeretett munkahelyén oltja ki az életét.
Öngyilkosságával minden lap (még a Délamerikai Magyarság is!) foglalkozott, temetéséről azonban már csak egyetlen tudósító adott hírt. Amikor pedig Csepke bácsi halála után mindössze három évvel, 1934-ben az Operaház félévszázados jubileumára kibővítették a színház legendás Arcképcsarnokát, már senkinek sem jutott eszébe felfesteni a portást, aki 37 évig szolgálta az intézményt.
