Stuttgart a német operajátszás dél-nyugati végvára. Az 1912-ben átadott Staatstheater nemcsak korának kiemelkedően dekoratív színháza, hanem maga az egyszerre méltóságteljes és bensőséges szecessziós épület architektúrája is mintegy demonstrálja a mindenkori vezetőség és a város polgárságának szoros kapcsolatát. A Staatsoper legjelentősebb aranykora 1991 és 2006 közé, Klaus Zehelein intendatúrájának idejére esik, de az elmúlt húsz évben az új vezetők is sikeresen őrizték meg a kiemelkedően magas nívót, így a stuttgarti ma is a világ egyik legprogresszívebb operaháza. (Jellemző, hogy a színháznak csak egyszer sikerül átütnie a magyar sajtó ingerküszöbét, mégpedig tavaly ősszel, amikor is a Paul Hindemith műve nyomán Sancta címen bemutatott előadáson több néző rosszul lett a produkció naturalizmusa láttán. Arra természetesen egyetlen honi sajtómunkatárs sem vetemedett, hogy első kézből tájékozódjon, ahogy arról sem tudósítottak, hogy a hét meghirdetett előadás nemhogy telt házzal ment le az 1600 fős nézőtéren, de esténként nagyobb tömegek várakoztak az esetlegesen felszabaduló jegyekre is.)
Josefin Feiler (Jenny) és Alisa Kolosova (Begbickné)
Fotó: © Martin Sigmund
A Sancta „világbotránya” azonban nem több apró mécsesnél, mely még táplálja a hitet, hogy az opera műfaja olykor fontos is lehet. Stuttgart pedig az egyik megmaradt valódi operaműhely – melyhez hosszú évek gondos munkájával sikerült közönséget szocializálni. A valódi „botrány” a tartományi fővárosban nem az, ha néhány tájékozatlan néző rosszul lesz, vagy felháborodik (bejön helyettük más, vagy a felelős vezetőség levonja a konzekvenciát), hanem ha színvonaltalan vagy semmit sem állító produkciók születnek.
Elmar Gilbertsson (Fatty) és Joshua Bloom (Hétszentség Mózes)
Fotó: © Martin Sigmund
A legfiatalabb budapesti színház igazgatója szerint: „Jó lenne végre elfelejteni azt, hogy a színháznak folyamatosan állást kell foglalnia politikailag.” Nos, valójában nem csak Bertolt Brecht vagy Leni Riefenstahl, hanem Molière, Shakespeare, Mozart, Verdi, Wagner, sőt Offenbach, Kálmán Imre, de még Lionel Bart is rendre állást foglalt a munkáival – hogy a 20. század kiemelkedő prózai- és operarendezőiről ne is beszéljünk. Az a színházi műfaj ugyanis, amelyik nem foglalkozik semmivel és nem fogalmaz meg állításokat, az a revü.
A négy favágó - Fotó: © Martin Sigmund
Az egyik legjelentősebb célzottan politikai töltetű opera Kurt Weill és Bertolt Brecht 1930-as Mahagonnyja, mely egyszerre mutat görbe tükröt a weimari köztársaságnak és korának haláltáncát lejtő Berlinjének. Az egykori siker, majd a betiltások után, ha az 1960-as évek óta egy színház műsorára tűzi a művet, azzal a nyilvánvaló szándékkal teszi, mert igen határozott mondanivalója van vele. Mindennek különösen igaznak kellene lennie Stuttgartban. Éppen ezért meglepő, hogy a meglehetősen sokrétű és nagy rendezői rutint igénylő mű 2024-es felújítását arra az Ulrike Schwabra bízták, akinek ez lett az első jelentős operaházban bemutatott nagyszínpadi munkája.
Jelenet az I. felvonásból, középen: Alisa Kolosova (Begbickné)
Fotó: © Martin Sigmund
Schwab koncepciója az első és az utolsó 5 percben ad egyfajta – ha nem is különösebben szofisztikált – megközelítést a Mahagonnyhoz, míg a közbülső két óra megmarad egy közepesen kivitelezett revü színvonalán, állandó rohangálásokkal, karkörzésekkel, magánénekesi mókázgatásokkal, , kijátszásokkal a közönségnek, valamint gyors, ám mondanivalótlan díszletváltásokkal. A rendezőnő két főhősnő sorsát, Özvegy Begbicknéjét és Jennyét szerette volna elmesélni, míg Weill és Brecht összes többi problémakörét (mint például Jim és barátai pusztulását) legfeljebb ábrázolja, de nem fejti ki. Így az előadás apolitikussá válik és a címben szereplő Mahagonny városának felemelkedése és bukása ezúttal nem történik meg.
Jelenet az I. felvonásból, középen: Matthias Klink (Jim Mahoney)
Fotó: © Martin Sigmund
Lena Schmid és Pia Dederichs díszletében a színpad hátába kerül a zenekar, ezért a befedett árok jóval közelebb hozza a szereplőket, ráadásul a nézőteret egy hosszan benyúló rámpa is kettévágja. Az előadás a nyitány helyett a 20. századi társas magányt oly mélyen megéneklő Benares című számmal kezdődik. Jenny és Begbickné – ezúttal minimális a korkülönbség a két nő között, így nem világos, hogy az egyik mitől madame már, a másik pedig miért űzi még a legősibb mesterséget – a vasfüggöny előtt ücsörgő két kitaszított barátnő a lét reménytelenségén kesereg, miközben Fatty és Hétszentség Mózes egy-egy páholyból kontrázik nekik. A város-alapítás tervére sűrűn kimutogatnak a nézőtérre, majd az első telepesek is a közönség soraiból érkeznek. Találó rendezői gondolatként tehát valójában a derék stuttgarti közönséget szipolyozza be a csapdaváros. S valóban ez is történik – bár nyilván a rendezői szándék ellenére. Ugyanis ami a tizedik perc után a színpadon zajlik – a favágók műanyag ladikon való érkezésétől kezdve –, nem több mint jól-rosszul felrakott jelenetek sora, szórakoztatás, de nem annak a Mahagonny című operának előadása, melyre jegyet váltottak.
A hurrikán - Fotó: © Martin Sigmund
Ennél fogva az este jelenetről jelenetre egyre nyúlósabbá válik. Mintha a rendezőnő is megérezte volna a produkciót kitöltő mondanivaló hiányát, és a nagyérdemű szórakoztatására rendre újabb ötleteket vetett be. A hurrikán alatt leszakadnak a zenekart addig takaró fehér függönyök, a II. részben pedig a zenekari dobogó is kettéválik – hogy középről rendületlenül díszletelemeket toljanak be (amiket aztán valahogy el is kell távolítani), a szereplők pedig egyre több funkciótlan ruhadarabban korzóznak (a futurisztikus filmeket idéző divatbemutató tervezője Rebekka Dornhege Reyes). Ulrike Schwab részéről humorforrásként belefér még az estébe némi vallási irónia: Jenny Szűz Máriaként vesz búcsút Jimtől, Hétszentség Mózes pedig tógában, a „kőtáblákról” olvassa fel a halálos ítéletet, valamint az is, hogy az egyik prostituáltat férfi énekelje (nem szabad messzemenő következtetéseket levonni belőle, de éppenséggel egy ukrán kontratenor). Az előadás vége totális apokalipszisbe torkollik, mindenki gyilkos vagy öngyilkos lesz, kivéve természetesen Begbicknét és Jennyt. Ők elégedetten szemlélik a pusztítást. Aztán a tapsrendben ráadást adnak (ahogy az operetteknél szokás): betolnak egy dobszettet és egy gitárt, melyeken a két kiváló operaénekesnő önmagát kísérve(!) előad egy pop/rock evergreen-t(?) – az örökkévalóságnak.
Az I. felvonás fináléja - Fotó: © Martin Sigmund
Fájdalmas kettősség, hogy a halovány színrevitelt egy elképesztően magas nívójú együttes vitelezte ki. Úgy tűnt, hogy Stuttgartban a legkisebb szerepet is remek hangi adottságokkal rendelkező énekes színészekre tudják kiosztani, olyan művészekre, akik minden színpadi szituációt képesek megoldani, zeneileg pedig kikezdhetetlenül magabiztosak. Több produkcióban csiszolódott már Alisa Kolosova Begbicknéje. Dús orosz mezzo, csöpp szláv akcentussal és kellő élettapasztalattal nem csupán kirázza a kisujjából a szerepet, de ki is élvezi azt, hogy ő uralkodik a terepen. Kissé nehezebben lendült bele az estébe a Jennyként helyt álló Josefin Feiler. A lírai szoprán alkatától érezhetően távol áll a magamutogató prostituált, ám Feiler idővel hangilag is oldódott és magából is egyre többet mutatott meg.
A stuttgarti énekkar - Fotó: © Martin Sigmund
Idén debütált Jim Mahoneyként Matthias Klink, a társulat kamaraénekese, aki így vélhetően már nem dolgozott a rendezőnővel. A német tenorista színpadi léte egészen más nívóra emelte az estét. Fehéren izzó szenvedélye egyszerre idézte meg Weill és Brecht világát, az 1930-as évek német filmjeit, de még a korabeli szovjet Pikk dámák Hermannjait is. Tekintete mesél, hangképzése ma is intakt, dikciója tanítani való, minden szóval közvetít. Eldönthetetlen, hogy az alakítás a rendezés szellemében fogant-e meg vagy a művész saját régi tapasztalataiból építkezett, mindenesetre a világon bárhol megállná a helyét.
Elmar Gilbertsson (Fatty), Alisa Kolosova (Begbickné) és Joshua Bloom (Hétszentség Mózes)
Fotó: © Martin Sigmund
Mintha két krampusz lett volna Begbickné két famulusa, Fatty és Mózes, a túlmozgatott figurákban elemében volt Elmar Gilbertsson és Joshua Bloom. Miután az aranyásók közül mindenkinek jutott egy-egy saját jelenet, legalább azokban fel tudta villantani valódi kvalitásait Florian Panzieri (Jack), Jasper Leever (Joe) és különösen Laureano Quant (Bill). A szólista együttesen felül van még egy különleges értéke a stuttgarti operának, mégpedig a kórus. Ha hangzásban nem is világelsők, minden egyes tagnak releváns színpadi léte van, nem elvetélt Callasok és Pavarottik állnak a színpadon, hanem arccal-sorssal rendelkező emberek.
A II. felvonás fináléja - Fotó: © Martin Sigmund
A produkciónak valódi vesztese a zenekar és a karmester. A teljesen nyitott díszlet miatt Weill szellemes hangzásából olykor csak foszlányok jutottak el a nézőtérre. Ráadásul Ulrike Schwab azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a II. rész egyes jeleneteit kísérő aktuális kamaraegyüttes olykor előremasírozik. Miután azonban például a Boksz-jelenet zeneileg igencsak bonyolult, a karmester is lesétált a dobogóról és meglehetősen megalázó módon, ölében a partitúrával a rámpán ülve próbálta egybe tartani az együttest (egyébként sikerrel). A precízen dolgozó Michele Gamba érezhetően rosszul tűrte a zeneellenes megpróbáltatásokat, melyet a tapsrendben egy udvarias, ám félreérthetetlen kézmozdulattal jelzett is.
Alisa Kolosova és Josefin Feiler - Fotó: © Martin Sigmund
Április végi kedd estén megdöbbentően sok gimnazista ült a Staatsoper nézőterén. Nem a Bánk bánra vagy A bűvös vadászra hozták el őket, hanem egy 20. századi antikapitalista operára. A provokatív jeleneteket láthatóan élvezték, részt vettek a játékban, sőt „visszaprovokálták” Mahagonny városának kurva-seregét – bőven a megengedhető viselkedésnormák keretei között. Ha néhány éven belül önállóan is jegyet fognak venni a színház előadásaira, az operajátszás meg van mentve. Legalábbis Stuttgartban.
