Caruso

Néhány napja meghalt két fiatal. Bár bizonyára ott ólálkodott a közelükben, nem vírus vitte el őket. Baleset volt, hétköznapi baleset. S noha a homoszexualitás Magyarországon hatvan éve nem számít bűncselekménynek és harminc éve állítólag már a rendőrség sem listáz, ma – három évtizeddel a rendszerváltás után – még mindig nem ildomos leírni az emberpárról: mindketten férfiak voltak. Művészek. Táncosok, vagy olyasmik. Egyikük – elkallódott lélek – homlokán már 18 évesen ott lebegett a halál stigmája.

„Aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét.” A Talleyrand-nak tulajdonított bonmot akár az állandóan múltba révedő operabarátok jelmondata is lehetne, miközben – a legtöbb szellemes mondáshoz hasonlóan – ennek mélyén is rejlik igazság. Ha levesszük a polcról Birgit Nilsson Wagner-, Richard Strauss- vagy Turandot-lemezeit, ma sem állapíthatunk meg mást, mint hogy az eltelt évtizedekben – a technika fejlődése ellenére – sem igazán sikerült sokkal erősebb Ring-, Salome-, vagy Elektra-felvételt készíteni. (Persze a Tosca- és Álarcosbál-korongokkal azért más a helyet…) Természetesen a Nilsson–Mödl–Varnay-trió visszavonulása óta is voltak és vannak is jelentős Wagner-szopránok, olyanok azonban, akikre a – nyilvánvalóan nem egyértelmű – „jobb” jelző illene, már közel sem biztos.

Nagy ígéretként indult az 1956 utáni, a tenor fronton is megtépázott Operaházban. Később többen úgy érezték, nem futotta be azt a karriert, amit kezdetben vártak tőle. Palcsó Sándorból valóban nem lett Faust, Rodolfo vagy Tamino. Helyette a karakterfigurák mesterévé érett. De vajon a lelke mélyén szerette-e, elfogadta-e ezeket az elrajzolt alakokat? A Fra Diavolo délceg dragonyosa és a Sárdytól átvett Kukorica Jancsi után jött Albert Herring, a nagy kiugrás. 1960-ban még fontos volt idehaza az opera műfaja, a Britten-premier híre bejárta a sajtót, Palcsó nevét hamar megtanulta az ország.

 Az Operaház örökös tagja, 2014 -  fotó: Nagy Attila

Himnusz nélkül nincs állami ünnep. Generációk fülében rögzült az egykori ÁHZ kopottra játszott felvétele, ahogy a retinánk is Ferencsik Jánost őrizte meg, amint – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – egy nyári éjszaka a Hősök terén vezényelte a Himnuszt. Az 1970-es években zenetudósainknak még nem jutott eszébe a mű ősváltozatának kutatása, de az sem zavart senkit, hogy amit hallunk, az az évtizedekig tiltólistán szereplő, „háborús bűnös” Dohnányi Ernő revideált változata. Pedig a Himnuszt már a hazai hangrögzítés kezdetén, 1905 körül lemezre vette a Magyar Királyi I. honvéd zenekar, karnagyuk, Bachó István vezetésével, illetve az Operaház férfikara is – egy igencsak szokatlan, két versszakos változatban. A két kísérletet számos másik követte, melyek mindenképpen megérdemelnének egy összehasonlító tanulmányt. Ám gramofonlemezeknél még izgalmasabb az első filmfelvétel, mely ma már szintén több mint kilencven esztendős.

 A Fox Movieton egyik autója az 1930-as években - forrás

A Nemzetközi Nőnap eszmeisége az elmúlt évtizedekben meglehetősen nagy változásokon ment át. Az egyenjogúsági küzdelemről való megemlékezés mára bukéta és marcipán szívecskék átadássá szelídült. Az ünnep középpontjába a harcos amazonok helyett mára az Örök Nő került. Az asszonyi szépségideál egyik európai megtestesítője pedig az elmúlt százötven évben: A BALERINA.

Csontig ható szél a Staatsoper jólismert árkádjai alatt 1997 februárjában. Egyesek úgy felszerelkeznek, mintha a Himalája K2-es alaptáborában lennének, pedig csak állójegyhez szeretnénk jutni Plácido Domingo másnapi (mint utóbb kiderült utolsó) bécsi Otellójára. Az előadás előtt Hollender úr libben a függöny elé, hogy exkuzálja az erős megfázással küszködő a főhőst, aki akkoriban még „csak” a Három tenor egyike volt. Domingo „intelligensen énekelt”, próbált biztonsági köröket futni, csak hát Otello nem egy megúszható szerep. A művész érezhetően (és hallhatóan) egyre jobban szenvedett – a közönség szintén. Végül a II. felvonás nagymonológjában annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy Domingo földhöz csapta a köpenyét és kisétált a színpadról. Függöny.

Természetesen nem Petur bán volt Sólyom-Nagy Sándor legnagyobb szerepe, tizedannyi énekelni valója sem akadt a Bánk bánban, mint A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsaként. Egyszer még le is mérte a Wagner-szólamot, hogy büszkén állapíthassa meg: két óra húsz perc. Tudta, aki ép hangszalagokkal végig bírja énekelni és élni Sachsot, mindenre képes a színpadon. Nehéz lenne választani, hogy melyik volt a legjelentősebb alakítása, hiszen mintegy nyolcvan szerep birtokosaként közel negyvenöt évet élt az Operaházban. Élt, nem pusztán dolgozott, ugyanis élete minden szegmensét – mind énekesként, tanárként, mind családfőként – csak teljes szívvel és hatalmas lángon égve tudta elképzelni.

Kideríthetetlen, honnan ered a végtelenül találó bonmot: „Az Anschlusst egykor önfeledten ünneplő osztrákok a II. világháború után voltak olyan leleményesek, hogy elhitették a világgal, Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.” A mondás persze nem egyszerű néplélek-ismeret, hanem egy évszázadok alatt csiszolódott vezető hatalom győztes-politikájának tökéletes leképezése, melyet a Lajtán túlról rendre irigykedve voltak kénytelenek szemlélni. Mintha valami hasonló gondolatmenet húzódna a napokban éppen százéves Salzburgi Ünnepi Játékok vezetői gesztusában, akik éppen idén látták elérkezettnek az időt, hogy a vírus miatt csendesre sikeredő fesztiválra huszonnyolc botlatókő felállításával irányítsanak némi plusz reflektorfényt.

Az 1920. augusztus 7-én született Radnay György életének rövid ötvenhét éve két, szinte azonos hosszúságú szakaszra bontható: az operaházi és az azt megelőző időszakra. Kanyargós, megpróbáltatásokkal teli utat járt be a művész, mire 1949-ben a Bajazzók Tóniójaként debütálhatott. A nógrádi falusi fiú ugyanis hiába vonzódott a színpadhoz, érettségi után egy textilgyárba került bérelszámolóként, majd ifjúságának legszebb hat évét a világháború emésztette fel. A hosszú szovjet hadifogságból – melyben bajtársait sok estén át vigasztalta énekével – csak 1947-ben térhetett haza. Ekkor iratkozott be a Nemzeti Zenedébe, ahol dr. László Géza, a nagy hírű énektanár mellett Nádasdy Kálmán és Pless László növendéke lett. Huszonnyolc évesen, nem sokkal a vasfüggöny lehullása előtt még egyszer kijutott Nyugatra, egy genfi énekversenyen második díjat nyert. Tóth Aladár ezután szerződtette az Operaházhoz a Zeneakadémiát nem végzett fiatalembert. 

Tavaly számos kiállítással és rendezvénnyel emlékeztek meg a Bauhaus centenáriumáról, ma pedig a mozgalom egyik vezéralakjának, Moholy-Nagy László születésének 125. évfordulójára emlékezhetünk. Kevés olyan eleve kiválóan dokumentált és alaposan végigkutatott ága van a művészettörténetnek, mint a Bauhaus. Ahogy Kocsis Róza írta egy tanulmányban: „A weimari köztársaság légkörében született, baloldali szellemiségű Bauhaus (…) összekapcsolta a »művészi szellemit és a képzőművészeti vagy technikai célszerűt«. E felfogás jegyében több képzőművészeti ággal foglalkozott egyszerre, hogy az új kor igénye szerinti új formákat megtalálja. Színpadot is tartott fenn, ahol a polgári színház válságából kiutat keresők modern színjáték- és színpadformákkal kísérleteztek.” Ám míg a képzőművészet vagy az építészet területén a Bauhaus alkotások nemcsak előre mutatók, hanem maradandók is voltak, a csoport színház-művészeti elképzelései leginkább érdekes kísérletnek tekinthetők, melyek sem a szakmai kánonban, sem a közönség lelkében nem eresztettek gyökereket.