„– Hé, tovább kell mennünk!
– De a kocsinak annyi!
– Akkor nem mehetünk tovább…” – ezzel a meglepő és németül sokkal erősebben hangzó párbeszéddel kezdődik az 1930-as évek egyik legizgalmasabb zenés színpadi műve, az igen hosszú című Mahagonny városának felemelkedése és bukása. Kurt Weill és Bertolt Brecht művének címszereplője tehát kivételes módon nem egy személy, hanem egy város. Az opera többek között azért is különleges, mert a műfaj ősi vitájában – azaz: mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg – ezúttal a szöveg felé billen a mérleg nyelve. Kevés olyan időszaka van az elmúlt évszázadnak, amikor a Mahagonny ne lett volna aktuális. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy állandóan repertoáron lett volna, sőt: a nácik tiltották, az USA-ba pedig csak az 1970-es években jutott el. Okkal. Lehet szeretni a Mahagonny-t, vagy fintorogni jobbról és balról, az azonban tagadhatatlan, hogy a szerzőpáros valamire nagyon ráérzett. A korabeli kapitalizmus kritika pedig ma éppúgy érvényes, hiszen naponta érezzük a saját bőrünkön, hogyan falja fel az embert a fogyasztói társadalom.
Az opera nyitójelenete
Kurt Weill természetszerűleg ritka vendég az egyre szűkülő és szürkülő olasz operai palettán. Ezért is különlegesen örömteli esemény a Teatro Regio di Parma április végi premierje. Bár a mű címe gyönyörűen hangzik olaszul is – Ascesa e caduta della città di Mahagonny –, a színház (vélhetően jogörökösi nyomásra) úgy döntött, hogy német nyelven tűzi műsorra az operát, csupán a narrátor prózáját fordították le. Ez a kétnyelvűség nem tett jót az előadásnak, ráadásul a helyi publikum a zömében hazai művekre épülő repertoár miatt évszázadok óta megszokta az anyanyelven befogadható előadásokat. A színház döntését azonban az élet mégis visszaigazolta: a vírushelyzet miatt – Olaszországban még mindig kötelező a beltéri maszkviselés – a második előadásra már négy beugró énekest kellett hirtelen összeszedni a világból, természetesen német nyelvterületről.
Az aranyásók érkezése
A premier érdekességének ígérkezett, hogy az évek óta visszavonultan élő Henning Brockhaust bízták meg a produkció színpadra állításával. A veterán rendező hosszú ideig képviselte a „német modernséget” az olasz operaházakban (azon ugyan bőven lehetne vitatkozni, hogy munkái mennyire voltak „modernek” vagy „tipikusan németesek”). Az előadás előtti bemondás előbb a beugrókat mutatja be, majd a telefonok kikapcsolása mellett a kötelező maszkhasználatra figyelmeztet, végül a művészek Ukrajna melletti kiállásáról biztosít. Világjárvány, háború – kiváló táptalaj egy Mahagonny-interpretációhoz! Mindebből az aktualitásból azonban semmi sem valósul meg a következő 3.5 órában.
Jenny: Nadja Mchantaf
Mintha Brockhausnak az égvilágon semmi sem jutott volna eszébe Weill és Brecht művéről. Mindenfajta értelmezés nélkül, üres musicalként állítja színpadra az operát, még arra sincs gondja, hogy az egyes jeleneteket tisztességesen lerendelkezze. Lehet, hogy ő is ahhoz a generációhoz tartozik, mely olyan hatalmas művészegyéniségeken szocializálódott, akik megoldanak mindent, kisugárzásukkal betöltik a teret. Ám ennek a generációnak az utolsó mohikánjai is 70 év felett vannak. Így maradt a mai nagyvárosi vetítés, a fehérre festett arcok, a ténfergés, a háttérbe húzódó gézes-maszkos arctalan tömeg és elöl a sürgő-forgó rikító balettlányok hada. A modernség netovábbját egy jegesmedve képviselte. Egyetlen emlékezetes jelenet a Jimmy elítélése utáni Benares című szám volt. Itt értelmet nyert, ahogy a szólisták kiengednek a szerepükből és rájuk szakad a nihil.
Jelenet az I. felvonásból
Margherita Palli díszleteit a széria végén nyugodtan tovább lehet értékesíteni, biztos akad olyan trupp, amelyik szívesen eljátssza benne a La Mancha lovagját. Giancarlo Colis neve szerepel a színlapon jelmeztervezőként, de, hogy valóban végzett-e bármiféle munkát, vagy csak szétosztotta a kínai bálabontásból felvásárolt ruhákat, az rejtély marad. A rendező munkáját könnyítette Valentina Escobar koreográfus is. Táncaiból éppen csak a stílus és a fantázia hiányzott. Miután Brockhaus magára hagyta a szereplőit, azok kénytelenek voltak korábbi tapasztalataikból vagy saját eszköztárukból építkezni. Csak hát a Mahagonny alapja a szöveg, Brecht minden mondatának súlya, jelentése van. Hogy a szereplők viszonyulnak-e egymáshoz, vagy a legendás brechti elidegenítés mentén épphogy nem viszonyulnak, az más kérdés, mindenesetre a magán tengés-lengés egyik úton se vezetett sehova.
Jelenet a II. felvonásból
A pármai előadás másik érdekessége a rendezői segítségnyújtás elmulasztása mellett a zenekari interpretáció. Christopher Franklin helyes tempókat véve és gondosan ügyelve a szólistaegyüttesre dirigálta végig az estét. Az Orchestra dell Emilia-Romagna Arturo Toscanini híres Verdi-zenekar, mely az 1930-as évek berlini dzsesszes muzsikájával először találkozott. A hatás igen különös, az együttes ugyanis gyönyörűen muzsikálja Weillt. A Mahagonny azonban nem a Norma...
Özvegy Begbickné: Alisa Kolosova
A szólistagárdában a hölgyek kerültek erőfölénybe. Alisa Kolosova idővel nagyszerű Begbickné lesz. Tartalmas voce, dögös nő. A szerephez egyelőre hiányzik az életkora, még nem kiélt kaszírnő, hanem nagyon is vérbő madame, aki még innen van a vágyakon és nem túl. Orosz akcentusa ad egy kétes színt a figurának, érdemes lenne németre cserélni. Az utolsó pillanatban érkezett a produkcióba Nadja Mchantaf, a Komische Oper őszi premierjének Jennyje. Érződik rajta a legjobb német iskola, gondolkodó énekesszínész, minden mondata mögött értelem lapul, igazi birtokolhatatlan macskanő. Okosan beosztott szopránja kissé fáradtnak tűnt, mely remélhetőleg átmeneti probléma csupán.
Jimmy: Tobias Hächler
Az opera főszereplője papíron a lázadó Jimmy Mahoney. A casting direktor sajnos melléfogott, amikor leszerződtette Tobias Hächlert. A német tenor vokálisan sem egészen ura a szerepnek, de az igazi gond az, hogy egyszerűen nincs jelen a színpadon. Az előadás főhős nélkül maradt, így Mahagonny városának bukása is értelmét vesztette. Hächler figurája, viselkedése ugyanis a legkevésbé sem emlékeztet egy moralizáló alaszkai favágóra, sokkal inkább a Cirkuszhercegnő Schlumberger Tónijára. A Joe-t játszó kedves mackós Jerzy Butryn jelentős Wagner-basszussá érhet. A beugró Simon Schnorr (Spórolós Billy) az a típusú ártalmatlan dilettáns, aki minél jobban igyekszik, annál jobban leveti magáról a színpad. Schnorr nagyon igyekezett.
Hétszentség Mózes: Nagy Zoltán
Újabb remek szereppel bővült Nagy Zoltán repertoárja. A bariton kiváló német dikcióval oldja meg az alkatától távolálló brutális gengsztert – felelőtlen gigerlit csinál belőle. Nagy Zoltán élvezi és uralja a játékot, Hétszentség Mózese túlélésre van kódolva, az ilyen alak mindig talpra esik – vagy Begbickné ágyába. Ám azzal, hogy a rendező valamiféle szerelmi szálat sző az özvegy és Mózes köré (ellenpontozva a Jimmy–Jenny duót?), a harmadik bűnöző, Fatty céltalanná válik. Matthias Koziorowski az előadás délelőttjén érkezett Pármába, így az egész próbafolyamatot megúszta. Ennek ellenére éles karaktertenorjával lenyűgözően pontosan illeszkedett a zenei együttesekbe. Nem tudni, ösztönösen vagy egy korábbi produkcióból átemelve, de a fináléban volt egy apró gesztusa: „Ám ez a Mahagonny Mit sem nyújt, ha pénzetek nincs, Mindent ont, ha pénzetek van, És ha pénz nincs, minden eltűnik, A pénz az egyetlen támaszunk” – énekli a három csalódott városalapító. Míg a többiek karba tett kézzel állnak, Koziorowski úgy érinti össze ujjait, mint egykor Angela Merkel. Na, ezek a leheletfinom, messzire mutató gesztusok adják a Színház értelmét!
A Box-jelenet
A fenti, Közép-Európából indult, és számos nyugati előadáson csiszolódott fanyalgásnak van egy másik olvasata is. A Teatro Regio di Parma idei stagionéjában egy operett-egyveleg, valamint a Carmen, A kegyencnő és a Norma szerepel. Ilyen operák mellett a Mahagonny igencsak merész vállalkozás. A közönség soraiban az elmaradhatatlan helyi nobilitások mellett feltűnően sok volt a diák, akik csendben figyelték végig az estét. Ha a produkciót „modern operai missziónak” szánták és a pármaiak elégedetten távoztak, mégis megérte létrehozni az előadást.
Az előadás megtekinthető: itt
