Sokan, sokféleképp próbálták már megragadni egy operaház légkörét. Hullhatnak bombák, jöhetnek tűzvészek, le lehet cserélni a kárpitokat és a kandelábereket, azonban a múlt, a szellemiség a falakból árad, azokhoz a vésők nem feltétlenül jutnak el. Kicsit olyan az egész, mint Carmen szerelme: „Hiába hívogatod, ha úgy akarja, visszautasít. Nem használ semmi, sem fenyegetés, sem könyörgés. (…) Ha azt hiszed, megfogtad, eltűnik, ha azt hiszed, örökre eltűnt, váratlanul megjelenik.” Valami ilyesféle kismadár az operaházak lényege. Ahol még létezik, azonnal megérzi a betérő, akár a főbejáraton, akár a művészbejárón érkezik. A szellemiség nem csak tapsokból és bravókból áll össze, jóval rafináltabb elegy: parfümillat, el nem táncolt szerepek miatti könnyek, pezsgőkoccanás, próbaközi üvöltözések, az előadások utáni utánozhatatlanul mély és mindennél beszédesebb csend, vagy a díszítők kopácsolása. Hétköznapi munka és ünnepi előadás különös elegye, melyben nemcsak a néző és a sztár, hanem minden résztvevő otthagyhatja lelke egy darabját. Ezek a mai és egykori lelkek a falak lakói. Emlékük – még a tegnapelőtt csillagjai is, nemhogy a kisembereké – egyre halványul.
A Borsszem Jankó karikatúrája az Operaház megnyitása után
Az Operaház művészbejárója mellett nyílik egy, a világon is egyedülálló folyosó, melyre valamikor az Arcképcsarnok elnevezés ragadt. Az 1800-as évek végétől ide kerültek fel a színház jókezű festőművészei által a kollégáik portréi. Kezdetben nem csak a vezető művészeket, hanem a jellegzetes figurákat is megörökítették és az utókorra hagyományozták. Ezek közül talán a legkülönlegesebb Wagner Gusztáv, akinek a neve alá a titulusát is odaírták: főkapus. Az Opera rég várt újranyitásának napján megérdemli, hogy rég letűnt alakját megidézzük.
Az Arcképcsarnok részlete 2017-ben
Wagner urat nem fűzte rokonság a nagynevű zeneszerzőhöz, de még Rejtő Jenő kékszakállú sorhajóbicskásához sem. A jeles író már nem ismerhette a világvárossá nyújtózkodó Budapest eme jellegzetes figuráját, hiszen mire tollat ragadott, az öreg főportás már rég Szent Péter kapuját őrizte. Wagner úr 1836-ban született Törökbecsén, az akkori Torontál vármegyében. Huszonegy éves, amikor a 29. honvéd gyalogezredbe kerül, ahol gránátosként szolgál tíz évet. Miután megkapja az obsitját, Pestre kerül és csakhamar a frissen nyíló Gyapjú utcai Német Színház portása lesz. Innen csábítja át báró Podmaniczky Frigyes a Nemzeti Színházhoz, majd az intendáns 1884-ben magával viszi az Operába.
Szinte rejtői kapcsolat alakulhatott ki a „kockás báró” és az ajtónálló között. A legenda szerint nem sokkal a dalszínház megnyitása után Podmaniczky megkérdezte Wagner urat:
- Lesz itt valaha teltház?
- De lesz ám, méltóságos uram! – felelte az nagy bizakodással.
- Nahát, ahányszor táblás házunk lesz, ameddig én a színház élén maradok, mindig kap tőlem egy doboz szivart, meg öt forintot.
Wagner úrnak azonban nem volt szerencséje, egyszer sem kapta meg a beígért ajándékot. Pedig ekkoriban már nem csak Podmaniczky, ő is a színes pesti utcakép elengedhetetlen tartozékának számított. Bizonyíték erre az is, hogy néhány évvel korábban, egy augusztus 20-i nagy vigadalmon elnyerte a „legkövérebb ember” kitüntető címét. Éppen 141 kilót nyomott.
Bujkált valami furcsa exhibicionizmus Wagner úrban. Bár színpadra sosem vágyott, valójában harminc éven keresztül minden este a közönség tekintetének kereszttüzében állt. A főportás büszke volt arra is, hogy soha, egyetlen előadást sem látott. Egyetlen zeneszerzőről nyilatkozott lesújtóan, természetesen Richard nevű névrokonáról, aki szerinte túlontúl hosszú operákat írt.
Ma már nehéz meghatározni, mi is lehetett Wagner úr pontos munkaköre. Jóval több volt, mint jegyszedő, noha egyedi szabású uniformisban, jellegzetes, méretes bottal az előadások kezdete előtt ő fogadta a nézőket. Valódi szerephez azonban az előadások végeztével jutott. Hatalmas baritonjával – melyet állítólag a Nagymező utcán túl is tisztán lehetett hallani – szólította a kocsikat, fiákkereket a hazatérőknek.
Wagner úr munkaruhában
A tekintélyes Wagner úr idővel Guszti bácsivá szelídült. 1894-ben egy csendes decemberi reggelen, különös levél érkezett több budapesti szerkesztőséghez. Wagner úr tudatta benne, hogy 21-én csendben készül megünnepelni működésének negyedszázados jubileumát. Mellékelte az életrajzát és egy fotót, kérvén, adják közre. Félő, hogy a levelek zöme a szemétben landolt, de több újság megérezte a lehetőséget, és kevés tisztelettel, de közreadta az irományt. A Fővárosi Lapok még azt a szemtelenséget is megengedte magának, hogy különböző álneveken gratulációkat küldtek a büszke főportásnak: „Irigyeljük önt, hogy mind e mai napig egyetlenegy operaelőadást sem látott. Milyen egészséges ember lehet ön! Mennyivel jobb lehet ott kint állni, mint odabent hallgatni! – Zene referensek; Félek tőle, hogy ez is ezüst érdemkeresztet fog kapni. Egy öreg néptanító.” stb.
Bár Wagner úr küldeménye mosolyogtató, mégsem volt hiábavaló. Nemcsak azért, mert öt évvel később a lapok már maguktól, és minden gúnytól mentesen emlékeztek meg az újabb főportási jubileumról, hanem azért is, mert amit az utókor Wagner úrról tud, e cikkekből tudhatja. A harmincadik jubileumot nem követte újabb. Wagner Gusztáv 31 évi színházi szolgálat és 36 évi boldog házasság után 1900. július 22-én – természetesen a nyári szünetben – 64 éves korában elhunyt. Felesége mellett hat lánya gyászolta. Rég letűnt alakját az Opera Arcképcsarnoka őrzi, fantomként azonban szerencsére nem jár vissza.
Fotók: Operaház Emlékgyűjtemény
