Figyelemzavaros, pörgős akciófilmek villámgyors snittjein szocializálódott korunkban, amikor többen arról panaszkodnak, hogy nem szívesen ülnek végig egy hosszú, olykor vontatottnak tűnő operát, furcsa módon még sincs akkora respektusa Puccini három egyfelvonásosának, mint ahogyan megilletné őket. Pedig a remekművek alig egyórás, sűrített játékidejükkel egyetlen percnyi üresjáratot sem engednek, s ezen felül is nagyszerű történetek, zenék, szövegek, azaz kikezdhetetlen alkotások, ideálisak a műfajjal barátkozók számára is. Amit előadói szempontból hátrányokul fel szokták róni, hogy igen sok énekes kell hozzájuk, az éppenséggel előny is, hiszen számos – olykor kevéssé kvalitásos – művésznek is remek szereplehetőségeket nyújtanak. A brüsszeli opera március közepén új produkcióban mutatta be a Triptichont.
A köpeny - fotó: © Matthias Baus
A Théâtre Royal de la Monnaie jelenleg Európa egyik legprogresszívebb színháza, mely patinás múltja és nagy nézőtere ellenére bátran nyit a merészebb produkciók felé. Tobias Kratzer napjaink egyik legnagyobb figyelemmel kísért német operarendezője, aki a 2019-es bayreuthi Tannhäuserrel robbant be az élvonalba. Wagner, Meyerbeer, Offenbach, Beethoven, Rossini vagy Mozart műveinél – azaz Kratzer korábbi munkáinál – Puccini bizonyos operái (pl. Tosca, vagy éppen a Triptichon) érthető módon jóval kevesebb mozgásteret engednek a szabadon szárnyaló rendezői fantáziának.
Jelenet A köpenyből - fotó: © Matthias Baus
Kratzer ugyan mindhárom operát a mai korba helyezte, sőt némi humoros átkötésekkel is elszórakozott, eredeti cselekményükhöz azonban nem nyúlt, viszonyrendszereiket nem bolygatta. Munkája fókuszába éppen a figyelem fenntartásáért való küzdelem került, mintha végig attól tartott volna, hogy a művek lineáris történései önmagukban nem kötik le a nézők figyelmét, ezért mindhárom operánál – más-más eszközökkel –, a vélt (valójában nem létező) unalom ellen szállt síkra.
Jelenet A köpenyből - fotó: © Matthias Baus
A köpeny ugyan egy uszályon játszódik, ám Rainer Sellmaier díszlettervező megnégyszerezte a teret, mint nemrég Philipp Stölzl az André Chénier vagy a Parasztbecsület – Bajazzók produkcióiban. Egyszerre látjuk a hajó fedélzetét és gyomrát, a rakpartot, illetve Marcellék hálószobáját (ötödikként olykor a tv-ből kinagyítva a Gianni Schicchi Valóságshow-t is). Az ötlet technikailag működik, ám éppen A köpeny drámájának lényegét, a görög drámákból örökölt hely–idő–cselekmény sűrített hármasegységét veri szét – ezáltal megszüntetve azt az operában végig érezhető feszültséget, miszerint Marcell és Georgette sosem hagyja el a bárkát, míg a többi szereplő szabadon ki- és bejár. Kratzer a figurák egyensúlyát is felbillenti azzal, hogy Georgette-et túlságosan lelakott trampliként, míg Henrit gigerli-apacslegényként ábrázolja. Ezért a nőért nemhogy a fiúnak, de még a tetterős férjnek sem érdemes harcolni... Pedig az előadás talán legszebb jelenete éppen az, amikor a házaspár pár lépést táncol egymással. Ott valóban felsejlik a régi boldogság és az összetartozásuk. Érthetetlen viszont, hogy egy realista dráma színrevitelénél miért nem tűnt fel senkinek, hogy egy kapitány nem gyújthat rá a zsákokkal teli raktérben…
Marcell: Kálmán Péter - fotó: © Matthias Baus
A három opera közül az Angelica nővér aktualizálása a legfájdalmasabb. Egyszerűen azért, mert az apáca lét és az összezárt női közösség napjainkra még annál is sokkal anakronisztikusabbá vált, mint, ahogy 1918-ban a gazdag New York-i premierközönség érezhette. A szinte díszlettelen Angelica nővérben a vetítésé lett a főszerep. Manuel Braun gyönyörű fekete-fehér videókat készített egy régi kolostorban az apácák nyílt és titokteljes életéről. A filmeken, hol az adott jelenet szereplői, hol a többi nővér szerepel. A rendező azonban éppen az opera három legérzékenyebb pontján szándékosan vagy véletlenül az érzelmek ellen dolgozott, megfosztva ezzel az operát a katarzisoktól. Amikor Angelica megérzi, hogy a várakozásteli évek után hozzá érkezett látogató, a filmen a (Black Policy jegyében természetesen fekete) torkos Dolcina nővért látjuk, ahogy titokban nassol (természetesen kókuszkrémet, és nem nutellát!). A címszereplő áriája közben két nővér szintén a tilosba téved: A köpeny című képregényt bújják, miközben a könyökük sokat sejtetően összeér... Végül a fináléban nagy ellenőrzés zajlik a cellákban, ahol megtalálják és a kandallóba hajítják a képregényt is. A lángok kicsapnak és elemésztik az egész kolostort. A vetítésnek van még egy hátulütője: annyira hangsúlyosak, hogy elterelik a figyelmet az énekesekről, akiknek így alig van módjuk megteremteni, eljátszani a szituációkat és a figurákat.
Angelica nővér - fotó: © Matthias Baus
A jól szituált Buoso Donati egy valóságshow közönsége előtt az Angelica nővér-lemez hallgatása közben infarktust kap. Remek társadalomkritika, ahogy a show nézői mindenféle reakció nélkül nézik végig a végrendelet meghamisítását. Ha valóban annak lett szánva. Egyébként nagyjából hagyományos Gianni Schicchi-előadást látunk, a szokásos figurákkal és történésekkel. Az egyetlen plusz attrakció egy jakuzzi, melyben a teljes szereposztás tiszteletét teszi. Marcell rakteri dohányzásához hasonló apróság: Zita anyó és Rinuccio egy jókora panettonével érkezik Buosóhoz (melyet végül Schicchi fogyaszt el). Azzal, hogy a kapzsi rokonság ajándékot hoz a gyűlölt bácsinak, alapjában sérül a megítélésük.
Angelica nővér - fotó: © Matthias Baus
Nemcsak a rendező helyezett el keresztbe utalásokat az operák között, a La Monnaie vezetősége is több szerepet bízott egy-egy művészre. Így Kálmán Péter Schicchi mellett életében először Marcellt is elénekelhette. A buffó- és karakterbaritonként beskatulyázott művész ritka, érzékeny férfibánattal nemesíti meg a hajóskapitány gyakran csak mogorvára vett figuráját, miközben hangilag is diadalmaskodik a szerep nehézségei felett. Schicchijében mindennek a munkának már nyoma sincs. Színpadi léte evidencia, jelmeze szinte nem is jelmez, annyira ő maga. Gesztusaiban, hanghordozásában nincs semmiféle színpadiasság, művész és figura észrevétlenül simul össze. Az efféle találkozás napjainkban nemcsak itthon, hanem a világ nagy operaszínpadain is ritkaságszámba megy.
Raehann Bryce-Davis és Corinne Winters - fotó: © Matthias Baus
A jelmeztervező Rainer Sellmaier nem volt különös tekintettel Lianna Haroutounian alkatára. Georgette kosztümje nemcsak feszélyezte az örmény szopránt, hanem szinte komikussá is tette alakját. A művész igazán Angelica nővérként tudott kibontakozni. A Hercegnővel való kettős után magához ragadta az előadás fényét, és kitárulkozva átadta szívét-lelkét, dúsan szárnyaló drámai szopránját az opera utolsó jeleneteinek. Haroutounian méltó ellenfelet kapott az afro-amerikai Raehann Bryce-Davis személyében. Igazi black voice, ulrikai mélységgel és öntudattal, gyönyörű, győzelemre született dekoratív kőszobor.
Gianni Schicchi - fotó: © Matthias Baus
Az alig 27 éves Bernadette Torre szintén világkarrier várományosa. Két kis szerep után Laurettaként igen feltűnő alakítást kanyarított a rövid szerepből. Pár perces áriájában az olasz szoprán egyszerre volt elesett lányka és az apját manipulálni képes nő, Schicchi egészséges furfangjának örököse és olyan leendő asszony, akinek Rinuccio boldogan lesz hű papucsférje. Sőt, efelett az igen szépen és mívesen éneklő Torre még arra is képes volt, hogy – egyetlenként – a színpadi valóság és valóságshow kettősségét is érzékeltesse. A számos női szereplő között még egy kincset szerződtettek: a 81 éves Elena Ziliót. A főnöknőként szemüvege mögé bújva egy végigélt élet nemes bölcsessége sugárzik belőle, míg Zita anyóként korát meghazudtoló frissességgel játssza végig a szerepet, sőt, fürdőruhában táncolva (!) energiabombaként vezeti a rokonságot.
Gianni Schicchi - fotó: © Matthias Baus
Adam Smith bizonyára minden ügynök kedvence. A feltűnően jóképű angol tenor jogosan magabiztos a színpadon: magasságproblémája nincs, sőt még a kidolgozott és gondosan trimmelt mellizmait is megcsodálhatta a nagyérdemű a fináléban. Bár a legato-éneklésre fordítana annyi gondot mint a külcsínre, mert egyetlenegy dallamív nem sok, annyi sem hagyta el az ajkait! Panaszra azért nincs ok, kevés ilyen minőségű Henri és Rinuccio szaladgál manapság a világban. De a produkció teljes énekesgárdájáról elmondható, hogy gondosan válogatott, egyetlen gyenge énekes sem állt a színpadon. Ritka az a színház, ahol még Pinellino szerepére is jut egy feltűnő hang.
Gianni Schicchi - fotó: © Matthias Baus
A La Monnaie staggione rendszerben működik, havonta új produkciókkal, melyek pár év után visszakerülnek a repertoárra. A Triptichont Alain Altinoglu dirigálta, aki 2016 óta az együttes főzeneigazgatója. Jót tett Puccini operájának, hogy hosszú szünet után vették elő, így semmilyen „hagyomány” nem terhelte az előadást. Altinoglu vezényletével szerencsére A köpeny és az Angelica nővér nem előjátékul szolgált csupán a Gianni Schicchihez (mint sok Triptichon esetében), sőt, a két dráma ezúttal sokkal finomabban volt kidolgozva, és éppen a vígopera sikeredett kissé talajtalanabbra. A brüsszeli produkció azonban minden apró esetlegességével is teljes mértékben igazolta a színház minőségét és méltó helyét az európai operatérképen.
Az előadás megtekinthető: itt
